Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-15 / 20. szám
Jókai Mór* Mesék a kandalló mellett Volt egyszer egy szegény ember, aki nemcsak azért volt szegény, mivel hogy semmije sem volt: de duplán szegény volt azért mert volt néki egy tűzrőlpattant felesége, aki öt mindennap megverte. Hogy az embert megverje valaki, az magában sem kedves állapot de hogy éppen a felesége verje meg, az különösen kellemetlen gondolat. Ezt szegényt mindennap megverte. Megverte, ha későn kelt fel, megverte, ha bepiszkojta a mellényét, megverte, ha étel közben elejté a kanalat, megverte, ha szólt, megverte, ha nem felelt, megverte végre, ha semmit nem vétett is, csupán azért hogy megmutassa, miképpen ő az úr a háznál. Mert nemhogy a férj vette volna feleségül az asszonyt, hanem az asszony vette férjül az embert, ennélfogva megverte mindennap. Egy napon azért döngeté el szegényt, mert a gondviselésére bízott pulykák közül egyet elkapott a héja. S ekkor valóban igaza volt az asszonynak, mert lehet-é annál nagyobb vétek, mint ha a férj nem őrzi meg a pulykákat melyeknek pásztorává tétetett. ígérte is nagy töredelmes szívvel, hogy azután vigyázni fog, s ha máskor eljön a héja, megmondja neki: hogy hozza vissza a kis pulykát mert öt verték meg miatta. Történt egy napon, hogy a menyecske valamiféle gyümölcsöt főzött be nádmézzel és fahajjal és szegfűborssal, ahogy azt úri házaknál látta, gondolván, hogy jó lesz az majd karácsonra. A férj kuttogva leste a sutból az ismeretlen főzeléket; soha nem látott ö sem nádmézet, sem szegfűborsót és fa hajat; azt sem tudta elképzelni: hogy tisztességes asszonyi állat mi okért főzi meg a gyümölcsöt melyet az Isten nyersnek teremtett? Azt kezdte hinni: hogy a felesége boszorkány, s amit ott főz, az valami ital, melytől ő majd lóvá vagy bivallyá válik. Végre bátorságot vön magának, s nagy elszántsággal megkérdő, hogy mi lesz abból ott a tűzön ? A menyecske attól tarta, hogy ha megtudja az ember a csemege mivoltát, még meg találja torkoskodni; azt felelte neki: méregI gyilkos és halálos méreg, a patkányok számára készül, nehogy meg találd kóstolni, avagy hogy csak a főzökanalat is megnyald, mert rögtön szörnyethalsz tőle. *A nyolcvan évvel ezelőtt elhunyt íróra emlékezünk A férj rémülve érté meg a dolgot, s azontúl ebédnél mindig megnézte a kanalat hogy nem azt tették é elébe, mellyel a mérget keverték, s egyszer amint a lábasban felhozták a fordított kását, ráismert az edényben ugyanarra, melyben a mérget főzték, s menten fölkelt az asztaltól, és éhen maradt azt mondva, hogy nem tud enni. Egyszer az asszonynak be kelle menni a vásárra, az urára tehát ráparancsolt, hogy mit tegyen és mit ne tegyen: hogy tüzet ne rakjon, hogy a házat nyitva ne felejtse, de kiváltképpen, hogy a méreghez ne nyúljon, hanem őrizze odakünn a kis pulykákat, kikből egyet se próbáljon elvinni a héja. Az ember fogadta, hogy jó! fogja magát viselni, s „megállj. Nagy Zoltán illusztrációja héja", gondolá magában, most az egyszer majd kifogok rajtad; s azzal fogta a kis pulyka-csibéket egy zsineggel lábaiknál fogva valamennyit egymástól kötözte, s úgy hajtotta ki a mezőre. Ott maga egy bokorba meglapult a csibéket készakarva el hagyta jó messze menni, s titkos kárörömmel leste, mint lesz bolonddá a héja, ha meglátja, hogy nem lehet a csibéket egymástól elválasztani. Az összekötözött pulykák síttak-ríttak s nemsokára megjelent a levegőben a héja, mint egy pók, mely a szálán függ, ereszkedve alább-alább, olykor körülcsóválva magát reptében szétterjesztett szárnnyal. — Képzelem, hogy boszonkodik, gondolá magában a férj, ezóta már megláthatta a zsineget. Ekkor hirtelen lecsapott a héja. Ahá! kiálta kacagva az ember; de kacagása csak egy pillanatig tartott, mert a következő percben már vitte a héja a megkapott csirkét, s minthogy a többi is hozzá volt kötve, annál fogva elvitte valamennyit a kis csirkék lógtak hosszan a levegőben, mint a papírossárkány farka. „Megállj, héja!" kiálta a szerencsétlen pulykapásztor, „add vissza a csibéimet", — s futott lelkendezve utána, ríva kergette a szomszéd határig, ott eltűnt szemei elől, s a boldogtalan kétségbeesve fordult hazafelé. — Mit csináljon most nyavalyás? A felesége, ha megjön, agyonüti, az bizonyos. Gondolkozott mit hazudjon? de csak megállód az esze. Végre nagy gondolatja jöd; ha már a pulykák elvesztek, úgy sincs minek élni tovább, tehát meghal, el fogja ölni magát, úgy kikerüli a verést, még tán majd meg is siratják. Így elszántan bement a házba, istennek ajánlá lelkét, búcsút vön az egész világtól, nekiment a befőzötí gyümölcsnek, s azt keserves könnyhullatások közöd a fenekéig megede! Akkor azután befeküdt a sutba, lehunyta a szemeit s kezeit szépen összetéve várta közelgő halálát. Amint ígyen haldokolnék, íme jön a felesége; még künn volt mikor már kiabált rá, de ő nem akart felelni, hadd ijedjen meg, majd ha a holdestét meglátja. — Hát te alszol — kiáltod rá a feleség. — Te renyhe, lusta naplopó! Merre vannak a kis pulykák ? — Efvide őket a héja — gyónt az ember egy haldokló nyugalmával. — — El is visz téged az ördög, vagy én csaplak mindjárt agyon. — Ne fáraszd magad, jó asszony, — szólt szaggatod hangon a férj, szemeit égnek meresztve — úgyis meghalok legodan. Érezvén bűnöm nagyságát, mind bevedem azt a mérget mit a patkányoknak főztél. Az asszony megláda az üres bögrét melyet a halni kész ember akkor is fülénél fogva tartod összekulcsolt kezei közt egy mártír elszántságával arcán. Nem tudta, hogy mérgében pukkanjon é meg, vagy nevedében? — Végtére is nevetésre vált a dolga, s ez egyszer nem verte meg a szegény embert Részletek az író önéletrajzi feljegyzéseiből Az elemi iskolában volt egy kedves tanítóm, Székely János; lecke után sokszor ott tartott és mesélt nekem régi szép adomákat Mátyás királyról, Mária Terézia udvari bolondjárói, találós meséket, amik közül egyre emlékezem: „az eleje mindig fúr; a vége lány előtt csipked s szúr; ha kitalálod is furcsa, ha nem találod is „furcsa". Ez aztán arra buzdított, hogy én is csináljak találós mesét: mégpedig versben. Az első siker arra buzdított, hogy még merészebb kísérletet tegyek. Volt egy utcán járó bolond a városban, aki mindig azt kiabálta, hogy „urak a papok!" (nem is volt egészen bolond). Erről írtam verset. Egyszer odafenn járt Komáromban Tóth Lőrinc, akkor éppen a tudós akadémiától pályakoszorúzott költő (Komárom a poéták hazája); meglátta az én két versemet, elhozta Pestre, kiadatta az egyiket a Regélőben, a másikat a Társalkodóban, alányomtatva az egész nevem prédikátumostól, az életkorommal együtt: kilencéves. — Ez volt a fátumom. Ezzel el voltam jegyezve a múzsának. El volt döntve, nem lesz belőlem se szolgabiró, se vicefiscalis. — Még egy másik múzsának a nyomai is keresztezték az utamat, a festészeté; tollrajzaim közül egy, amit 14 éves koromban rajzoltam, szintén a nyilvánosságnak lett átadva (Tóth Ferenc ref. superintendens arcképe) s sok olajfestmé(női4) nyű arckép heverhet még, „ha emlékezik még rájuk” valaki, tőlem, a világban; hanem ez nem volt komoly szenvedély. Ettől fogva tudtam, nem lesz belőlem más, mint író. És eközben megírtam 350 kötet költői munkát különböző cím alatt, 3 937 iv terjedelemmel, mely most is szaporodik. A lapokban elszórt apróbb munkálataimat nem számítom közé. Hogy lehetett ennyit összeírni? Legelőször is az rá a válaszom, hogy ötven év nagy idol Aztán micsoda ötven év! A regényírás mestersége pedig így megy. Elmondom az egész titkomat, utánam csinálhatja akárki. Vagy egy vezéreszme érik meg agyamban, vagy egy történelmi adatra találok, vagy lélektanilag megoldatlan esemény merül fel előttem. Ez mind ötlet, adomány, lelet: mint a csigahalásznál a gyöngy. Akkor ehhez meg kell találnom az alakokat, amik ezt a történetet keresztülviszik. Ez már tanulmány. Sok fejtörés, megfigyelés, válogatás kell hozzá. Útmutató a korszak, amelyben a történet játszik; de azt megválasztani már az ítélötehetség dolga, mert nem minden mesét lehet akármely korba áthelyezni. Bayardból Don Quijote lesz. A megfelelő korszak szokásait, fogalmait, hangulatát, uralkodó eszméit, külső divatját, néha még a kifejezéseit is át kell tanulmányozni; többször a történet színhelyét beutazni, tájképek, népviseletek rajzait felvenni, műhelyek technikai titkait ellesni és a többi. Amikor aztán ez megvan, akkor maguknak az előteremtett alakoknak kell kidolgozniuk a regénymese egész szövevényét. Itt már együttműködik a képzelet az emlékezettel. Én ekkor oda helyezem magam az egyes alakoknak a lelki világába: bennük élek. Magamévá teszem mindegyiknek a kedélyhangulatát. (...) Rendesen járkálva dolgozom, ezért tudok többet és jobbat írni nyáron, künn a fák alatt, mint télen a falak között. Elébb az egész regényt apróra kidolgozom, a fejemben, a legutolsó dialógig, s mikor már leülök írni, akkor olyan sebesen írok, hogy egy szótörlés sem fordul elő a papíron. Munkáimnak egész tömegét saját kezűleg írtam (valaki kiszámította 72 millió betűt); s most is,ugyanolyan mákszemnyi gömbölyű betűkből áll az írásom, amiken nem látszik a kéz reszketése. Amit Írok, azt mind érzem. De velem egyidejű korból vett regényalakjaim mind élő emberek, s ha rendkívüliek is, de valóságosak. Lehet, hogy ha nem így csinálnám a regényeket, hanem úgy, mint a szerencsésebb mesterek, akik nem benne élnek alakjaik meséjében, hanem maguk előtt látják azokat s kívülről mintázzák őket, akkor alakjaim jobb lábon állnának; de mi lenne a szárnyaikból ? Már ezt a hibámat meg nem javíthatom. Vénebb leszek, de bölcsebb nem. így kell a közönségnek elfogadni — hibáimmal együtt.
