Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-08 / 19. szám
Mindketten behunyták a szemüket, mintha az ír csak Így hatna. Gergő ujjai végigsimogatták a száját, és féltve megcsókolgatta, így visszaadhatta, amit tőle kapott, mikor kínjában a szájába harapott. Sokáig hallgattak. — Gergő? — No, mi ja? — Be jó vóna meghálnyi! — Mit? — kérdezte kissé távol tartva magától, és értelmetlenül nézett rá. — Mi van veled? — Tudod, most úgy belém át valami ... — Idehallgass, mindent haggyá úgy, ahugyan van! — De má minden kíszen van. — Akkó feküggyé le, mer ha beszárad, még nekifogó mángónyi és a rázás, ütögetís most nem tész jót a fejednek! Juliska csak hallgatott, mardosta a lelkiismerete. — A púp meg emújik, ha meg nem, legalább jobban megül rajta a koszoró! — Istenkém, hun van az még! — Mé hun ? A kötínyed lebegtetyi az előszelit! Juliska szomorúan nézte a feléje integető ruhaszámyakat. Ha elrepülnének, elszánnának, talán vissza sem tudná hozni őket, az ő keze rövid, a sorsé pedig hosszú. Mosolyt erőltetett az arcára. — De mennyé, Andris vár valahun .. . Hova mentek? — Hát az utósóvá az urasági malomba — de azt bölcsen elhallgatta, hogy az üszőt is viszik valahova. Biztatóan nézett Juliskára, és nagy léptekkel elindult. — Várjá cseppet, az ustorod még a kerítíst támogattya! Játékosan megütögette vele a szoknyáját. — De jó légyé, este még legyüvök! Juliska csak bólintott. Gergőt elnyelte a kapu. Vitéz csalódottan álldigált a kerítés előtt, majd az árnyékba húzódott. Juliska sikáláshoz fogott. A lúgos, szódás vízben megmosta a fakannákat, majd a vízpadot. Dudorászott, hogy ne kelljen a történtekre gondolnia. Már jól lent porzott az út, mikor Gergő beérte a szekeret. Andris tettetett haraggal hátra szólt: — Még megvan a testvír? — Meg — dünnyögte az orra alatt Gergő. A major szlovák település volt. A monarchia széthullása után a német gróf túladott a birtokon. Az új gazda keze nyomán minden felvirágzott. Az elhanyagolt istállók, ólak szinte újnak látszottak, így sok volt a látnivaló. A szekérzörgésre a béresgyerekek kicsödültek a poros útra, és néhányan felcsimpaszkodtak a szekérre. Andris, játékosan az ostorával ijesztgette őket. — Ujó, ujó, gye igyes? — Mennyetek, mer ha a kerekek alá veszekettek, hát baj lesz! Nem bírt velük, egy nagyobbacska még a zsájra is ráült. — Ujo, cső mátye vo vreci ? Andris egy szavukat sem értette. — Mátye tam kukuricu? — Te, ne kukuríkó má itt! — mondta, és az ostorral felé bökött. A gyerek szomorúan ránézett, és leugrott a kocsiról. A kisebbek Gergőt vették körül, még az üsző farkát is meghuzigálták. — Kgye ho neszjes, cső? — Andris, mit mondanak? — No iszeny, jótó kérded, nem vagyok a keresztapjok! Beértek. A malom előtt csak egy szekér állt. De így is várniuk kellett. Andris Gergőre sandított, aki az állatot simogatta. Azon törte a fejét, mi módon küldhetné el az üszővel az öcsköst. Nagy fontoskodva a ráfokat nézegette, még követ is keresett, hogy hihetőbb legyen halaszthatatlan dolga, magában pedig nevetett. — No, má csak ez hijánzott, nem élig, hogy várnyi kő! Te meg ne á, vidd itet! Gergő húzta az időt. — Várjá, hogy fújja ki magát! Az állat türelmetlenül forgolódott. — Te elvárná, de ez má nem akar, még utóbb is elhúz ő! Gergő kelletlenül elindult. — Csak vidd, ne húzzuk még ewe is a időt, majd én befüzetem a födöztetist! Szegény feje azt sem tudta, merre menjen. Valamikor még gyerekkorában járt itt az apjával, de akkor szándékosan betévedt az istállóba, több béreskamasz körülállta az eseményt, hogy a természet könyvébe belapozzon. Valami szégyenérzet bújkált benne már akkor is ... A gyerekek a nyomába szegődtek, szinte mutatták az utat. A kastély kerítése mellett haladtak. Nemsokára az istállógazda jött elé, megemelte kalapját, és szemügyre vette az állatot. Amint beétek az istállók közé, már osztogatta a parancsokat. Gergő egy szavát sem értette, csak mikor feléje intett, hogy a cölöphöz kösse ki az állatot. Jó lenne odébb állni, gondolta, és sután a kötéllel babrált. A Foltos fejét simogatta. A bikaistálló felöl nagy kiabálás hallatszott. A gyerekek még oda is bekukucskáltak. A látnivaló nem váratott sokáig magára, az ajtóban megjelent egy nagy zsemleszínű bika. Jobbról és balról két-két ember húzta maga után az orrlukába erősített láncon. A gazda Gergőre ripakodott: — Elmenni onnan! Elmenni onnan, mamlasz, ne kő tartanyi kötél, majd tart enyim ember, ha kő! — Gergő méregbe gurult: — Gazda, nincs kisebb? — Nem jó kicsi, ez van jó a uraságba! A Foltos megremegett a bika közeledését látva. Gergő pedig magában Andrist szidta, aki ezt a dolgot a nyakába varrta. A gazda hátrább zavarta a suhancokat. Gergőt félrelökte, és megmarkolta az állatot a szarvánál fogva. Gergő a major felé fordult, a kastély fáit nézte, gondolata messze elkalandozott. csak a nagy ordításra fordult meg. A Foltost a földön látta összerogyva. — Nincs baj, nincs baj, fóugorja magát! — és a kötéllel segített az állatnak, hogy lábra álljon. — No látod, má fóugornyi! — a gazda intett, hogy hozzák az alátéteket. — Ezt muszáj, ha még van lány fijatal! No, te fognyi feje, én segítek bikának! Gergő az állat fejét fogva káromkodott. A gyerekek kiabálva biztatták a bikát, ami még jobban feldühítette. Kegyetlenül hátracifrázott. A kölykök elhallgattak, de most a gazda ordított: — Fognyi fej! Fognyi fej! Az ágaskodó bikára nézett: — Hogy fordulnál fel! — sziszegte fogai között. — Ez állatkínzás, ilyen nagy dögöt, barmot, hoznyi rá! Foltos száján dőlt a hab, a szél a nadrágjára hozta. A gazda még mindig üvöltött. Az erőlködéstől már sajgott a karja. Véget nem érőnek tűnt az egész. — Lehet elengennyi szarva! — Hála istennek! — sóhajtotta. A gazda melléje állt. — Nem kó sajnányi állat, ember kó sajnányi! No amit kereste, megvan nekije! Igaz? Az emberek elvezették a megszelídült bikát. Az alátétek is a helyükre kerültek. Gergő a vályúhoz ment, hogy lemossa a nadrágját. A gazda az állatot simogatta, mert a bika lehorzsolta a hátát. Gergő erre a fejét csavargatta. — Ha sajnányi, csinád magad bikaság! — mondta rávihogva. — Nem bántanyi, csak móka, ügyi kicsi uszócske? A gazda szeme megállt Gergőn. Jó ideig rajta felejtette tekintetét. — Jó ember vagy sajnányi ... A jányokot nem kó sajnányi simogatnyi! Gergő rámosolygott, erre a gazda nekibátorodott. — Te simogatnyi sajnáyi, más még csinányi se, hé! — Az enyimre vigyázok, öreg! — Az jó, de minden jánykára lehet! Van, aki megkeresni, hajújjúj! — Az enyim nem keresös, öreg! — No jó van, csakhát mondanyi — mentegetödzött —, tudod az enyim is megszoknyi, úgy ám! Gergő megitatta az állatot, vizet fröcskölt a nyakára, fejére. — Má lehet mennyi, má nem esi össze magát! — nevetett. A seb az semmi, két nap és meggyógyója magát! — ezzel a két férfi kezet szorított. — No, gyere Fótos! Lassan elindultak. A gazda az istállók, Gergő meg a jószággal a malom felé. A gyerekek már szétszéledtek, nem akadt kisérő, de nem is kellett. Kényelmesen, ráérősen haladtak. A szél erős trágyaszagot kergetett. A szegényes bérházacskák apró ablakaiban itt-ott muskátli virított. Az asszonyok az ajtókban ácsorogtak apróságokkal karjukon, a nagyobbacskák meg az udvar piszkában hancúroztak. Nyomorúságos egy élet, másnak kaparják össze még ezzel is a hasznot. A lélek is csak hálni jár beléjük. A kenyér ezeknek is ritkán szorul a markukba, mint a falusi szegényekébe. Hiába, a szegény az csak szegény marad, bárhol legyen is! Lógó orral ballagott. Az üsző meg-megrántotta a kötelet fű után kapkodva. Hiába, nincs igazság! A barmok óla különb, mint ezeknek a szerencsétleneknek a lakása. A gazda a kastély bejáratánál beérte, és tüntetőén kiköpött. Gergő ránézett. — A nimetnek vót hosszú orr, még háboró előtt megpucóta! Gergő szótlanul nézte a tagbaszakadt, öregedő gazdát, akinek az arcán még ott bújkált a szomorúság, a szégyen ... — Enyim asszony vót tányírcica — fejével a kastély felé intett. — A kukta meg megfőzte magát neki... Az dorombónyi, enyim asszony meg macskásonnyi! — Ne sajnájja, gazda! — Hajaj, nem ót, azt nem, de magamré vagyok, nekem is vót fijam, mikó rájam maratt, mikó gyutt háboróság, elmente, azóta nem látnyi! Vót jó, mint te ... De a jó meghálnyi, a gonosz megmarannyi! Lassan haladtak a poros úton. Gergő a hallottakat emésztette, a gazda a múlton rágódott. A malom búgását hozta feléjük a szél, az öreg arrafelé intett. — Most gyón tavasz, ritkán morogja, csak uraságnak morogja! Az állat megint fű után kapkodott, nagyokat húzva Gergőn. — A tejed asszon fog orónyi a kis tehén! — Még nincs, csak lesz, gazda, nemsokára! — Hujúj, akkó most kó bikáskonnyi, karácsonyra hozza a jászolba kicsiny gyerek. Ezen akkorát nevetett, hogy az állat nagyot rántott .Gergőn. — Hó, hó, — csillapította az állatot. — Ládd, most ficánkónyi, ott meg esszeesnyi magát! — Persze öreg, ha akkora barmot hozott rá. — Asz nem baj, lesz neki szíp borjúcska! A gazda még beszélgetett volna, de Gergőéknek még haza is kellett érni, így újból kezet rázott a gazdával: — Isten álgya, öreg! Sok mindent szeretett volna mondani ennek a keserű, szomorú, élettépázta embernek, akit az igazság istene kikerült, és hordozza sebét, mint a villámsújtotta fa az üszők nyomait. Az öreg után nézett, és keserű lett a szája. Az apjára gondolt, akinél jobbat még elképzelni sem tudott, de elment, itthagyta őket, falába valahol az ég kárpitján kopog figyelmeztetőn. Gyűlöletes világ az, amelyben az embert a legszebbtől fosztják meg, attól, hogy ember maradjon! Dühében nagyot rántott a kötélen. A hegyek felé húzódó nap sürgette. Juliskára gondolt, aki szintén húzza az igát, két ember helyett dolgozik, korán kel, későn fekszik, de ö ezen majd változtat, ha lekerül! „ _ .. (,folytatjuk)
