Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-01 / 18. szám

■

Marie Valentová emlékezik

épületén emiw«““ felkelés időpontját.

Azóta öt unokám is született, tehát az élet keményen és könyörtelenül erősödik az időben, még ha telve van válságos órákkal, eszményeket elhagyó, őrző és figyelő szakaszokkal is. Az idő múlik, de benne az élet, az emberségigény konokul, kemény valóságszeretettel tartja magát. Erőt adó példa ehhez a nemzet múltja, benne félmúltja is, amelyre mi, hatvanon felüliek — olykor már-már elhamvadt lélekkel, de aztán valamitől, talán az életre ösztönző emberségigénytöl — mindig új tűzre kapva emlékezünk. Hogy ki élte át passzivitásban, s kicsoda cselekvőként a legmozgalmasabb időket, az ma már lelkiismereti kérdés, mert aki fiatalon semmit sem csinált, a közért, az ma a felhámján érezheti, az élet visszafordíthatatlanul jár mindig az útján. Maruska lányom 1943-ban hároméves volt, amikor tíz éve megboldogult férjem szüleinek városában a plzefti állomáson átélte a Kolbenka, a mai CKD bombázását, amit az amerikaiak akartak megsemmisíteni. Vendégségben jártunk ott. Egyébként a Vrsovice kerület Zábéhlice negyedében, Prága egyik legerősebb proletárnegyedében laktunk, ott ért minket a felkelés híre is. De ne vágjak a dolgok elébe. Úgy érzem, a közösség sorsa iránti érdeklődésem kialakulásában nagy hatással volt az a szociális környezet, amelybe a Pribram melletti Osec településen beleszülettem. Kemény életet diktáló, baljós szárnysuhogásoktól szürke bányavidék ez, ahol bátyám már tizennégy évesen bányászkodott, ami, ugye, magáért beszél. A kényszer hozott 1936-ban, tizenöt évesen Prágába, s azóta vagyok itt, ahol, mi tagadás, megéltem egy-két történelmi földrengést. Az első a németek országfoglalása volt, a megszállás, amelyben még a harmincas évek nyomora is régi jó békeidők idilljévé lágyult. Ám akadt ember, nyájas, hízelgő cseh ember is, aki odadörgölődött a némethez, mert ilyen ártó, balvégzetű alakja minden közösségnek van. A mi zábéhlicei házunkban ezt az embert Ceheknek hívták, aki csak azért jelentette föl Sebek nevű szomszédunkat, mert az otthonában vadászpuskát rejtegetett, hátha majd szüksége lesz rá. S hogy a besúgók mennyire alantasak, arra legyen elegendő annyi, hogy Cetiek olyan szánakozóan együttérző ábrázatú ember volt, hogy csak azután derült fény besúgó voltára, miután Sebek szomszéd kiszabadult a koncentrációs táborból. A május ötödiki felkelés szervezői rádión közvetített kérésének sem tett eleget, inkább elment, hogy a nemzeti függetlenség, a szabadság szimbólumaként ne kelljen kitűznie házunkra a nemzeti lobogót. Később visszajött, s addigra mi nemcsak a zászlót tettük ki, hanem el is barikádoztuk magunkat. De őrá így senki sem foghatta volna rá — ha netán a németek törnek ránk —, hogy ő tűzte ki a piros-fehér-kék lobogót. Szóval ilyen emberek is voltak, de a többség együttérzett a

László felvételei

■■■■■