Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-01 / 18. szám
Manana műtermében Az igazi utazó csaknem mindig időhiányban szenved. Jó lenne látni, érezni, felfedezni mindent, élni a soha vissza nem térő alkalommal. A Grúziába utazó turistának tisztáznia kell magában egy kérdést: látni akaija-e ezt a gyönyörű kaukázusi országot vagy érezni? Mert ha az előbbire vállalkozik, fogadjon taxit, és egy nap alatt bejárhatja az egész kis földi paradicsomot, hiszen területe alig hetvenezer négyzetkilométer. Ám aki valamit meg is akar érteni Grúziából, ajánlom, látogassa meg Tbilisziben, az ország fővárosában Mananát. A Kúra folyó meredek partjára épült családi házban láttak vendégül bennünket. S bár a műterem szoros tartozéka a lakásnak, hosszú volt az út a fogadószobából a műterembe. Mert azt a világon mindenki tudja, hogy a grúzok barátkozóak, vendégszeretetük szinte határtalan. Egy kis túlzással, azt is mondhatnám, minden út a „pincén” keresztül vezet hozzájuk. A vendégnek kötelező minden beszédtémát megelőzve asztalhoz ülni. enni. inni. Pohárköszöntő pohárköszöntőt követ. S ha az óvatlan vendég netán (Ö04) megfeledkezik a poharak számolásáról — amelyet egyébként minden alkalommal’ fenékig kell üríteni —, könnyen megeshet, hogy a tüzes grúz nedű feledteti a nyelvi, nemzeti, földrajzi meg egyéb különbségeket, és az asztalnál ülők édestestvérként öntik ki egymás előtt bánatukat, örömüket. Nos, Manana Bobochidze házában ez alkalommal se vége, se hossza nem volt a pohárköszöntőknek. Ürítsük poharunkat a találkozásra .... a barátságra .... békés holnapunkra ..., a művészetekre... És máris helyben vagyunk! Ez a műterem. A háziasszony egyszeriben művész lesz; képeit mutatja, ihletésükről beszél, bölcselkedik, művészi hitvallását fogalmazza. Poharazgatás közben csapongva szállnak gondolatai, előjönnek emlékei... — Vöt, otyéc... — rögzítem az első benyomást. íme. az apám — mutat egy szúrós tekintetű, koros férfit ábrázoló hatalmas méretű képre. Olyan nyomatékkai, olyan büszkén ejti ki e két szót, hogy hangjából bárki megérezheti: nem mindennapi amivel őt másoktól megkülönbözteti. — Kale Bobochidze, a szó művésze, Grúzia nagy tiszteletben álló költője. Már nem él; de itt van egy most megjelent orosz nyelvű verseskötete, olvasd el, sok mindent megértesz majd életünkből... És Aleko, Manana félje nyomban felüti a kis könyvet, hallgassátok meg, én nem vagyok előadóművész, de ezt a verset nagyon szeretem ... Aztán peregnek a szavak, soha idegen nyelvet még ilyen közelinek nem éreztem. — Idegen? — mondja kihívóan Manana. — Úgy tudom, két azonos szavunk is van: a ceruza és a híd. Nem hiszed? Nézz utána, nem én mondtam, Zichy Jenő. a nagy utazó és tudós kereste velünk egykor a rokonságot. S ha rokonságot nem is, de barátokat biztosan lelt közöttünk. Persze, nemcsak a kivételes utazókat vonzotta országunk. Belinszkij mondta ki szívem szerint az igazságot: „A Kaukázusnak mintha csak az a sors rendeltetett volna, hogy költői tehetségeink bölcsője, múzsájuk ihletője és dajkája; költői hazájuk legyen.” Az ősi legendák. a fenséges sziklák és tájak ihlették Lermontovot, Lev Tolsztojt. Puskint számos költemény megírására, s számos zeneszerzőt, festőt alkotásra. Én művészek között nőttem fel. Anyám. Vera Subladze. szintén költő volt, esténként szelíd grúz dalokat énekelt legendákról, szenvedésről, az emberi tisztaságról. Apám meg költők és más művészek társaságában borozgatott, magasröptű vitáikból el-elkaptam egy-egy szót, mondatot. Sokat szavalta Majakovszkijt. Jeszenyint. Portréik mind itt vannak a műtermemben. Egyik legszuggesztívebb képe Rubljov emberi nagyságát idézi. A jobbján álló terhes nőben, aki gyertyafénnyel világítja meg a háttérben elmosódó tömeget, magát a művészt vélem felfedezni. Mint aki örök egyezséget kötött a bálványként tisztelt festőóriással. — Valóban — magyarázza Manana —, művészi hitvallásom Rubljov művészetétől apám örökségéig érlelődött bennem: hiszek az emberben. Én ezt akarom kifejezni ecsettel és színekkel, hogy az ember jó és csodálatosan szép. Gyerekkoromban balerina akartam lenni. Ennek ellenére sokat rajzoltam, és mindig emberi figurákat, arcokat. Egyik tanítóm észrevette sikertelen karikatúráimat és azt mondta: jó, jó, hogy rajzolsz, de ne feledd, embert ábrázolni a legnehezebb! Döntöttem: hát akkor én éppen az Embert akarom ábrázolni. Húszévi alkotómunkám, több száz képem, több mint húsz kiállításom talán igazolja, jól választottam. Akárcsak azok, akik azt ajánlották, látogassuk meg Mananáékat. A Kúra parti műteremben talán megéreztem valamit ennek a gyönyörű földnek a lüktetéséből, az itt élő nép küldetéstudatából. S ehhez hozzásegített a férje, Aleko Purcchwanidze is. Büszkén mondja, hogy Grúziában működik a Szovjetunió egyik legelső filmstúdiója, s ha netán nem tudnánk, amit minden grúz útikalauz elmond, megismétli: Balázs Béla kezdeményezésére jött létre. Az itteni szokásokkal ellentétben a vendég emeli búcsúra poharát. Ennyi tószt után még tényleg kiderül, hogy rokonok vagyunk. Tbiliszit, a fővárost elhagyva, még egyszer visszapillantunk a város fölé emelkedő méltóságteljes jelképre, a hatalmas méretű „Grúz Anya” szoborra. Egyik kezében kivont kard — az ellenség, a másikban kehely — a vendég fogadására. Nekünk ezt a keiyhet volt szerencsénk fenékig üríteni. Megyeri Andrea
