Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-04-17 / 16. szám
A CSKP Központi Bizottsága tizenöt éwel ezelőtt, 1969. április 17-én választott új vezetőséget, amelynek élére Gustáv Husák került 1824. április 19-én halt meg George Gordon Byron angol költő 1784. április 20-án született Mednyánszky Lajos magyar néprajzos, publicista 1949. április 20-án ült össze Prágában és Párizsban az I. nemzetközi békekongresszus 1799. április 21-én született Táncsics Mihály 1870. április 22-én született Vlagyimir lljics Lenin 1564. április 23-án született William Shakespeare (nőis) Fábry-életmű IV. Fábry Zoltán Összegyűjtött írásai negyedik kötetét kapta kézhez az elmúlt esztendő végén az olvasó, azt a kötetet, amely vaskosabbra sikeredett az előző háromnál és az 1934—1937-ben keletkezett újságcikkeket, tanulmányokat tartalmazza. A köteteket olvasgató-tanulmányozó ember egyre inkább érzi, tudatosítja, miért lényeges a Fábry-életmű ilyetén publikálása, miért kell a korábban megjelent- Fábry-könyvek mellett végigolvasnia a mostani sorozatot. Sokat beszéltünk az elmúlt években Fábry Zoltánról, s rengeteg elismerő szót hallottunk, olvashattunk róla, de a legtöbb emberben idöből-térből kiszakított „stószi remeteként" kövült meg, valami eszményi, el- és megérthetetlen fenségként. A Fonod Zoltán válogatta és összeállította sorozat elevenné tudja tenni Fábryt, írásainak időrendbe állításával emberi-szellemi fejlödésképet is ad róla, fábryi megfogalmazással élve a „változni és változtatni"-eszme jegyében tárja elénk e magyar író és kisebbségi magyar életpályáját. Nem áll azonban szándékomban Fábry Zoltán írásainak minősítése, vagy a válogatás elbírálása. Ez utóbbit ezért sem tehetném meg. mert magam is csak a már eddig publikált Fábry-irásokat, cikkeket — főképp a korábbi köteteket — ismerem. A jelen sorozatban örömmel tölt el a gazdag jegyzetanyag, a bibliográfia és a III. körzet hibaigazítója (F. Kováts Piroska és Reguli Ernő munkái). A kolofont böngészve azonban olvasói-emberi örömem jócskán megcsappan. Az életmű-sorozat negyedik kötetéből összesen 2 300 példány készült, 1 600 a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó részére, a maradék hétszáz Fábry Zoltán madách példány a hazai piacra. Ez nagyon-nagyon kevés. Olyan könyvről — sőt, sorozatról — van szó, amelyet nem valószínű, hogy az elkövetkező évtizedben második kiadásban is megjelentet a Madách. (Már csak azért sem, mert a sorozat hat-nyolc kötetesre tervezett, tehát az újabb részek várnak kiadásra! S ha lenne olyan könyvterjesztésünk, amilyen nincs, ez a hétszáz kötet előjegyzésben elkelhetett volna.) Ahhoz pedig, hogy tulajdon népe végre megismerhesse Fábry Zoltánt — hogy ne hallomásból tudjon csak róla valamit —, könyv kell. Könyv, az egész sorozat kellene minden kétnyelvű könyvtárba, minden magyar tanítási nyelvű iskola könyvtárába — legalább. És ezúttal talán még a könyvesboltok raktáraiban is maradhatna néhány száz példány, gondolván azokra is, akik az elkövetkező öt-tíz évben lesznek érettségiző diákok, egyetemisták, esetleg addigra nőnek fel öntudatban odáig, hogy szükségét érezzék nemzetiségünk legnagyobb értékei felfedezésének. S úgy érzem, az olvasók körét még így is szűkre szabtam. Mert e sorozatnak ott lenne a helye minden hazai magyar család könyvespolcán. Hogy időnként utána nyúljunk, s tanuljunk belőle emberi közös dolgaink iránti felelősséget, mely tán soha nem volt még időszerűbb, mint mai, háborúval fenyegető, békeharcot serkentő világunkban. Neszméri Róza A minimal art mestere Szlovákia fővárosában szinte kéthetente nyílik egy-egy tárlat, amelyeken nemcsak a legjobb szlovák és csehszlovákiai, de egyéb országbeli kiállítók is bemutatkoznak, kétévenként pedig a földkerekség legjobb gyermekkönyv-illusztrátorai adnak itt egymásnak találkát. Mindebből következik, hogy ebben a városban önálló tárlattal bemutatkozni igazi megbecsülést jelent, kiváltképp, ha a művész nem élvezheti a város szülöttjének vagy lakójának dukáló természetes ösztönzést. Platzner Tibor pedig, akit olvasóink elsősorban a Magyar Területi Színház szcenográfusaként ismerhettek meg, a csallóközi táj embere, Jókai szülővárosában él, s a Filmklubban is legfeljebb annyiszor fordult meg, ahányszor azt a közelmúltban láthatott, három részre tagolt kiállításának előkészítése megkövetelte. Az első részben díszletterveinek válogatását nyújtotta, amelyek elsőként is arról tanúskodtak, hogy egyetlen színházunk két társulata milyen sok orosz, szovjet, cseh és szlovák darabbal ismertette meg közönségét. Ratzner valamennyi kiállított díszletterve sugározta azt a jelképes erőt, amely a darab értékmeghatározó jelentéséből, tiszta érzékenységéből táplálkozik, s legfényesebben ott, ahol a mű tárgyi világának elemeit mértani formákra bontotta le, ahol a leegyszerűsített alakzatokkal szimbólumrendszert teremtett. Kár, hogy a kolázsaira jellemző groteszk látásmód kevésszer kamatoztathatta színpadon, ami egyfelől arról beszél, hogy színházunk kevésszer merészkedett az igazi groteszk holdudvarába. másfelöl arról, hogy Ratzner mérhetetlen műveszi önfegyelemmel aláveti magát a mű lényegi mondandójának. Kollázsművészete az érzékiség, a butaság és a hiánytudat hármas tagolódására alapozódik, amelyeknek akár a Kárhozat a Káosz és a megfoghatatlan Kozmosz is szinonimái lehetnének. Kollázsainak tárgya mindig az ember, szemléleti meghatározója pedig az a szarkazmus, amely kétségbeesett igyekezettel mar és csipkelődik, hogy ébren tartsa a hitet, miszerint — bármennyire is létet dehonesztálóak a kizárólagosságban és előítéletekben élő emberek —, igenis létezik a létben valami tartós fogódzó, valami lényegi pont. Ha más nem, a végtelen. Legalábbis ezt sugallja a tárlat harmadik része, amelyben Ratzner a minmal art jegyében teremtődött festészetének néhány darabját tette közszemlére. A rendszeres tárlatlátogatót bizonyára meghökkentette a modern festészet absztrakciós vonulatával rokon mintegy tucatnyi szuprematista tér. Pedig Ratzner nem profanizálni akar, hanem felfedni a vakítóan képmezö természetét, fehér képmező természetét, s annak valamennyi tetten érhető kontextuális jegyét. A fehér mezőkbe azért festi a látszólagos nyers, durva felületű horizontális és vertikális — többnyire zöld és kék — sávokat, tömböket, mert tudja, közös létünk iránya a végtelen kiterjedésébe csapott át. S mert a végtelen kiterjedés folytonos ellentmondások között zajlik, nemegyszer — vonallal, csíkkal, karccal — kettészeli a képmezőt. Vagyis a lehető legszerényebb eszközökkel — innen az elnevezés: minmal art — hozza létre kontrasztjait is. S talán éppen ettől a látszólagos egyszerűségtől súlyosak, a nézőnek mind tudati, mind érzelmi világát felszabadítóak a festményei. A türelmes, morálisan bátor, önmaga létélményeivel és kudarcaival szembe néző tárlatlátogató egyszercsak azt érzi, hogy ez a negyvenen túl levő szlovákiai magyar képzőművész olyan tájakra nyitotta rá a szemét, amelyet nemcsak Közép-Kelet-Európában, hanem szerte a világon belső tájnak neveznek. A lelki, szellemi valóság tartományaira, amelyben az ember a földkerekség minden pontján határtalan harmóniára tör, amely táj mindenütt az ember emberré válását szolgálja. Mert nem áltat, nem hazug. Igaz, őszinte, leleplező. Szigeti László A szerelem varázsa Szergej Mikaeljan szovjet rendező új filmjét, komorkás komédiáját vetítik filmszínházaink. A'történet főszereplői: Igor (Oleg Jankovszkij), a volt élsportoló, cinikus nőcsábász aki többnyire alkoholban áztatja magát, és Vera (Jevgenyija Glusenko), a csúnyácska könyvtároslány, leányregényekbe illő naivitással megáldott jóhiszemű tapasztalatlanka, a nőiesség legkisebb jele nélkül. Igor és Vera először egy késő esti órában találkoznak, amikor a részeg fiút egy rendőr kivonszolja a metróból, és az éppen arra járó Vera gondjaira bízza. A lány taxira kölcsönöz neki, a fiú meg felírja a lány telefonszámát. így kezdődik a kapcsolatuk, amely kezdetben bizony nem sok jót ígér. Számos komikus szituációba keverednek, jórészt ellentétes természetük miatt. Aztán mégis úgy döntenek, megpróbálnak egymásba szeretni. (Érthetetlen, vajon miért kellett ennyire megváltoztatni a film eredeti címét — Szerelem saját rendelésre —, hiszen ez sokkal jobban tükrözi a cselekményvonalat. (Egyfajta játékot űznek, közös autogén tréninget végeznek. Vera igy kiélheti szamaritánus hajlamait, hobbit keres partnerének, megpróbálja rávezetni, hogy munkáját is szeresse stb. Igor pedig megpróbál nőt faragni Verából — küllemét és lelki életét egyaránt érintve. A film előnyére válik, hogy az alkotók nem estek át a ló másik oldalára, hogy tudniillik, a nézőnek nem kell végigszen vednie egy szirupos happy endet, ami a vázolt esetben csábító — mégis inkább irreális — megoldása lehetne a sztorinak. A részeges Igorból nem lesz egyszeriben példás és szerető férj. Csak egy kisebbfajta csatát nyer meg önmaga kényelmességével szemben. Verából sem lesz férfiúi szíveket tipró szexbomba, csak éppen a film végére már nem látjuk olyan 'butának és csúnyának. Mindkét színész nagyon jó, élvezetes alakítást nyújt. A rendező, Mikaeljan pedig vonzó módon kilépett a szerelem mint téma sztereotip ábrázolásának szűkre szabott keretéből. Friedrich Magda
