Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-04-17 / 16. szám
Tapasztalatból mondhatjuk, közös dolgaink intézése még nem mindenkinek személyes érdeke. Vannak még olyanok, akik legyintenek, ha társadalmi ügyekről van szó, ha nem érinti konkrétan őket, nem is tesznek érte egy lépést sem. Ezért örültünk hát mi is minden olvasónk levelének, amelyet a Versenyben a minőségért ankétunkba kaptunk. Ezek a levelek azt bizonyították, hogy olvasóink többsége nem közömbös azon társadalmi problémák iránt, amelyek megoldását nézetével, véleményével ö maga is pozitívan befolyásolhatja. Versenyünkbe több mint négyezer levelet kaptunk. Százöt levélíró sorsolás útján megkapta az üzemektől ajándékként a bemutatott termékeket. Ezenkívül az ötletes, hasznosítható javaslatokért az üzemek ötvenegy olvasónknak külön jutalmat is adtak. A nyertesek közül mi négyet választottunk ki, az ország négy tájáról. Mondhatnánk úgy is, azokat, akikre rámosolygott a szerencse. De tudjuk, nem csupán szerencse dolga volt, hiszen szükség volt hozzá a levélírók segítőkészségére, a közös dolgok iránti felelősségére, szókimondására is, arra, hogy tollat fogjanak, megírják véleményüket, személyes tapasztalatukat. Hangosabban beszélni róla Kelet-szlovákiai olvasónk, Liszkai Mária Szentesen (Plesany) ugyancsak meglepődött, amikor otthonában felkerestük. Öt keresnék az újságírók? Talán a lányát... Már a Dolgozó Nőnek is előfizetője volt, de a versenyekbe, ankétokba inkább már a lányai szoktak bekapcsolódni. S hogy most mégis őt keressük, s övé a rozsnyói (Roznava) helyi iparvállalat harmadik díja, a munkaköpeny, az csakhamar kiderült. — Kezdettől fogva figyeltem a termékértékelö versenyt. Dehát azt gondoltam, én, az egyszerű falusi asszony ugyan mit tudnák ezekhez hozzászólni?!... Már a rimaszombati (Rim. Sobota) járás versenyzett, amikor — komoly műtét előtt álltam, nagyon féltem — kézbe vettem az újságot, a papírt, és csak úgy figyelem elterelésképpen kezdtem papírra vetni gondolataimat. A lányaim még mosolyogtak is rajtam; anyuka, mit szeretnél nyerni? — kérdezgették, aztán biztattak, csak mondjam meg jól a magamét. Mert úgy van ez itt falun, hogy az ember mindig bosszankodik valami hiánya miatt. Királyhelmecre (Kráf. Chlmec) nem szaladhatunk minden apróságért, meg aztán úgyis olyan nagy annak a vásárló körzete, hogyha áru érkezik, egykettőre elfogy. Az ember egész télen nem tud venni egy szeneskannát, vagy szeneslapátot, egy kisebb mosógép után is lejárja a lábát, mert mindenütt csak a nagy önműködők vannak. Nagyon nehéz „elkapni" a szükséges dolgokat, mert mihozzánk, akik az üzlettől távol lakunk, már csak a hir jut el, hogy volt. A versenyben sok szép terméket mutattak be. Olyat, amelyek a fiataloknak valók. Miránk, ötven éven felüliekre nem nagyon gondolnak a termelők sem. Nekünk már nem kell a túl divatos, de a praktikus, csinos holmikat mi sem vetjük meg. Nekünk, idősebbeknek már megszélesedett a lábfejünk, kényelmes cipőre vágyunk. Az üzletekben meg csak keskenyfejű, szűk cipők kaphatók. A férjemnek egész éven át nem tudok venni egy kordbársony nadrágot, amely meleg, strapabíró, munkásemberre való. Karácsony előtt azt válaszolták, hogy már egy éve nem volt, néhány napja pedig azt mondták, hogy negyven darab érkezett, de egy nap alatt mind elfogyott. Az elárusítónő azzal „vigasztalt", Gál Edit Liszkai Mária Gazdag Mária hogy fiatalos, csípőnadrág volt mind, nem a férjemnek való. Hát nekik valót miért nem csinálnak? Folytathatnám tovább a kockás kartoninggel. Valamikor olyat választhattunk, amilyet akartunk, ma is szépek vannak, de munkába túl drágák. Nem tudom, másutt milyen az ellátás, nem sokat utazgatok, alkalmazásban sem vagyok, csak itthon a ház körüli munkákat végzem a nagy kertet gondozom. Nekem az összeköttetést a világgal az újság, a Nő jelenti, örültem hát, hogy ezáltal is megismerhettem a piacra kerülő új termékeket. Nem veszünk meg akármit Gazdag Mária kassai (Kosice) olvasónk kezdettől fogva bekapcsolódott versenyünkbe. Amúgy sem szokta véka alá rejteni véleményét, az ankét meg különösen jó alkalomnak bizonyult arra, hogy megmondja, mit gondol egy-egy fogyasztási cikkről, szerinte hogyan lehetne javítani a minőségen. Jó ötletéért az érsekújvári (Nővé Zámky) konzervgyártól kapott különjutalmat, a rőcei (Revúca) Lykotex üzemben pedig a szerencsekerékből húzták ki a nevét; itt kapta meg az első díjat, a 3 X 4 méteres szőnyeget. Amikor elújságoltuk neki a hírt, örömmel kiáltott fel: — Hát ez nem igaz! Éppen ma mondtam a kolléganőknek, hogy ha nyerek a sportkán, szőnyeget veszek. Ők meg nevettek, hogy akkor bizony sokáig nem lesz szőnyeged ... Erre nem is gondoltam, hogy az ankétban megnyerhetem. No meg nem is azért versenyeztem. Egyszerűen meg kellett mondanom a véleményemet. Most a mindennapi alap élelmiszerekhez például könnyen hozzájut az ember. De a minőséget illetően itt is van még bőven javítani való. Például Kassán a kenyér gyakran nagyon rossz. Mi vásároljuk, mert nincs jobb. Sorba állni szerencsére már ritkábban kell, mint néhány évvel ezelőtt, de ha narancs, Nitran szalámi, vagy mogyoró, kókuszliszt érkezik, percek alatt hosszú sor nő az üzlet előtt. Az iparcikkekkel más a helyzet. Ott szerintem maguk az elárusítók alakítják ki a hiányt, „csinálnak" hiánycikkeket. Pult alól árulják, csak az ismerősöknek adják, azok tovább viszik a maguk ismerőseinek, s végül mindenkinek jut belőle, csak egy kicsit bonyolult módon. Ősszel átmeneti kabátot kerestem. Nem volt. Azt mondták másnap délelőtt érkezik az áru. Délelőtt pedig azt a választ kaptam, már eladták tegnap délután. Kinek és mikor? Erre már nem feleltek. Hatan dolgozunk nők a munkahelyen. Valamelyikünk mindig hajszol valamit. Nem különleges árut — apróságokat. A Versenyben a minőségért ankétban rámutattunk ezekre a hiányosságokra. Megírtuk egy-egy üzem címére, mit gyárthatnának még, mire lenne szükségünk. Hiányzik például az iskolaköpeny. Középiskolásoknak, felnőtt számban már olyan-amilyen kapható. De a nyolc-tizenkét éves kislányoknak is jó szolgálatot tenne, ha volna. Vagy itt van a bútor. Azt olvassuk az újságokban, hogy annyi a bútor a raktárakban, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Néhány évvel ezelőtt, amikor mi rendeztük be a lakásunkat, naponta ott kellett állni az üzlet előtt, hogy kapjak valamit. Jó, hogy javult a helyzet ezen a téren, hogy ma már van választék. De valami még sincs rendben, ha annyi áll raktáron ... Azt hiszem, itt is a minőségben kell keresni az okot. Az emberek ma már igényesek. Magam sem veszek meg bármit, a kolléganőimtől is ezt hallom; inkább legyen drágább, de kifogástalan. Vagyis a minőség kérdése ma valóban időszerű. Ötletben nincs hiány Gál Edit gömörhorkai (Gém. Hörka) olvasónk levelét minden körben külön érdeklődéssel vártuk. Véleményét, ötleteit nem levelezőlapon küldte be, mint a többi versenyző, hanem géppel sűrűn teleírt levélpapíron. Konkrét javaslatok, észrevételek, bátor bírálatok. Kíváncsiak voltunk, hogyan gyűjti öszsze a véleményeket, hol dolgozik. — Bevallom, nem minden ötlet, vélemény született az én fejemben — mondta találkozásunkkor. — Bejártam a falut, megkérdeztem az asszonyokat, mi a véleményük a bemutatott termékekről. Mert hiába olvasták ők is a NÖ-t, véleményüket szégyellték papírra vetni. De elmondták nekem, közösen megvitattuk — és én megírtam. Mert én meg nagyon szeretek írni. A versenyben négyszer kaptam különdíjat, egyszer kihúzták a szelvényemet. Két üzemből személyesen hozták el az ajándékot, hát módomban állt elmondani szóban is a véleményemet az üzem termékeiről. A legjobban a dunaszerdahelyi (Dun. Streda) Slovlik igazgatója levelének örültem meg. Nagyon szép köszönőlevél volt... Gál Edit állatgondozó a szövetkezetben, a hnb képviselője, a püt elnöke, párttag. Sokat van az emberek között, nyitott szemmel jár a világban. Most azt mondta el, milyen egyszerű dolgok hiánya bosszantja a falusi embereket: például nem kapni kisebb méretű főzőedényt, hiányoznak üzleteinkben a fekete színű ruházati cikkek. Észreveszi és szóváteszi a hiányosságokat, mert az a véleménye, a világ csak úgy mozdul előre, ha teszünk is érte valamit. A legszerencsésebb Versenyünk legszerencsésebb nyertese Mészáros Mária, a gabcikovoi Hnb dolgozója. Mind a négy fordulóban kihúzták a szelvényét, megkapta az értékes díjakat. Magunk között már mondogattuk is, micsoda szerencsés ember! — A versenybe azért kapcsolódtam be, mert a mi, dunaszerdahelyi járásunkról volt szó. Gondoltam, ismerem a bemutatott termékeket, megírom hát a véleményemet. Egyszerre kilenc üzem termékének versenyszelvényét küldtem be, de arra egy pillanatig
