Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-10 / 2. szám
„A felégetett falvak intenek!" Az idén augusztusban emlékezik meg az egész ország a Szlovák Nemzeti Felkelés 40. évfordulójáról. A háború nemcsak a hadszíntereken folyt hatalmas stratégiai-műszaki hadigépezet bevetésével, óriási emberáldozatokkal, hanem a hátországban, illetve mindazokon a területeken, amelyeket a fasiszták a háború alatt ideiglenesen megszállva tartottak. Kegyetlen, véres megtorlásokkal és terrorral üldözték mindenütt a haladó, nemzeti felszabadító erőket, miközben a polgári lakosságot sem kímélték. Csehszlovákia — Ausztria után — a legtovább megszállt terület volt. A német megszállók és a hazai klerikálfasiszta Hlinka-gárda rohamosztagai a Felkelés idején, főleg, amikor a partizánok visszahúzódtak a hegyekbe, Szlovákia-szerte sok tucatnyi tömegsírt hagytak maguk után: több mint 5000 hazafit kínoztak és öltek meg, és 98 falut égettek fel. A háború évei alatt, 1939—1945 Az ondavai dombok aljában, a behavazott völgyben a gyümölcsfák kopár ágai alatt oly csendesen és nyugodalmasan ül meg a falu, mintha mindig is kívül esett volna a történelem viharos országútján. Pedig jócskán portyáztak errefelé a labancok és Bocskai, Thököly, Rákóczi kurucai, az első világháborúban nagy csaták színhelye volt a vidék, és a második világháború vérzivatara úgy zúgott itt keresztül, hogy az életnek nyoma sem maradt, csupán üszkös romok emlékeztettek a valamikori hajlékokra. De a falu újra felépült, a füstölgő kémények alatt vasárnaponként húsleves meg frissen kisütött káposztás és túrós pirog illata terjeng, a hegyoldalban zsibonganak a síléces, szánkós gyerekek. És az új életre kelt falut ismét a Medvedzek, a Stropkovskyak, a Fanok, a Vrábelek lakják, mint húsz, ötven vagy száz évvel ezelőtt. Az első írásos emlékek Tokajikot Thokay, Felsötokay, Orosz Tokay néven említik, mint a stropkovi váruradalomhoz tartozó falut. Az uradalom ekkor az rober családja, egy Hudák-család és mások. Ketten, Juraj Pan és Peter Pan, később visszatértek, hogy sorsuk itt teljesedjék be azon a tragikus novemberi vasárnapon, 1944-ben. Krumpli és káposzta, s ebből se sok jutott az asztalra az ún. szlovák állam idején, a háborús években Tokajikban. A zsidó boltos, Majer Weis is éppen csak megélt itt, amíg az elsők között el nem hurcolták az egész családot Oswiecimbe. Húst a faluban egy évben egyszer ettek, húsvétkor, és a gyerekek az első lábbelit akkor kapták, amikor iskolába mentek. Ami a nadrágszíj-földecskéken megtermett, nem volt sok, de még abból is be kellett szolgáltatni. Valami csurrant-csöppent a szénégetésből, a fűrésztelepen vállalt munkából vagy a vasútitalpfa-faragásból. De a Hlinka-gárda helyi szervezetét itt nem sikerült megalakítani, bármennyire igyekezett is az új stropkovi tanfelügyelő ... Ezerkilencszáznegyvennégyben, a két, az asszonyok meg is kérdezték, szedjenek-e össze meleg holmit, a németek azt mondták, lehet, ezzel elterelték a figyelmüket. Kivittek bennünket a templom mögötti Medvedz-kertbe, ott egymáshoz kötöztek bennünket, és vittek be az erdőbe. Mikor elég messze értünk a falutól, a fák között álljt vezényeltek, aztán balra át-ot — és mi szembenéztünk a géppuskákkal. Először németül, aztán szlovákul fölolvasták az ítéletet: mert a partizánokkal paktáltunk, golyó általi halál.. . Amikor először dördültek el a puskák, még többen el akartak futni, de a második lövés után már csak egy vagy két kiáltás hallatszott, és amikor harmadszor is lőttek, csönd lett. Michal Medvedz meg én is elvágódtunk, de mi csak megsebesültünk. Ösztönösen a földhöz lapultunk, moccanás nélkül, mert a németek megnézték ki halt meg ... Hozzám is odajött egy, a hátamra fordított, és legyintett. „Kaput”, mondta, és továbbment. Hát így menekültem meg." A Tokajec patak melletti Podpereli-FALUKRÓNIKA 1984 Tokajikban az élet él tovább között Szlovákiából több mint 80 000 embert hurcoltak el a különböző koncentrációs táborokba, közülük csaknem 70 000-en ott is pusztultak. A békefelhívás, „A felégetett falvak intenek!" mindazokhoz szól, akik ezt a veszett terrort, fasiszta háborút így vagy úgy megélték, megszenvedték és túlélték. És nemcsak nálunk, hanem szerte Európában, mindenütt, ahol hasonló felégetett falvak és tömegsírok idézik a háború kísértetét. Németországban és Ausztriában. Ezeken a területeken a fasiszták 636 koncentrációs, gyűjtő-, munka- és fogolytábort rendeztek be, amelyekben száz- és százezrek pusztultak el. Olaszországban, ahol a fasiszták 33 000 olasz katonát kínoztak halálra a koncentrációs táborokban, mert nem voltak hajlandók a fasiszta hadseregben szolgálni. Közel 10 000 polgári személyt gyilkoltak meg azért, mert segítették az olasz partizánokat. Franciaországban, ahol a fasiszták 230 000 ellenállót öltek meg, és 1944. június 10-én bestiálisán lemészárolták Oradour sur Glane 634 lakosát, és felégették a falut. „A felégetett falvak intenek!" — nemcsak hozzánk, hanem a világ közvéleményéhez — a világ lelkiismeretéhez szól. Mi, olvasóinkkal együtt. Tokajikból elindulva ebben az évben végigkísérjük ennek a Felhívásnak az útját, s meg-megállunk majd egy-egy helységben, hogy közelebbről is megismerkedjünk múltjával, jelenével. Erdődy-Bakócz családé volt, később a Perényiek, majd a Pethő család volt itt az úr. 1639-ben a faluban hat jobbágyparasztporta volt, és két zsellércsalád élt; s az ez évből származó urbárium szerint egy esztendőben 104 napos volt a kötelező robot, ezen felül pedig annyi, amennyire az uraságnak szüksége volt, és persze még a tized is. 1828-ban a faluban 26 ház volt, 204-en lakták, parasztok, erdömunkások, szénégetők. 1831-ben kolerajárvány, az utána következő évtizedben éhínség tizedelte meg a falu lakosságát. Az első világháborúban váltakozó szerencsével heves harcok folytak a Dukla- és a Lupkovi-szoros környékén, sok volt az elesett katona, s ha temetni kellett, nem nézték, ki kinek az oldalán harcolt; Tokajik köztemetőjében is húsz osztrák katona alussza örök álmát, a faluból pedig ketten — Juraj Vorobef és Michal Hudák — nyugosznak valamelyik távoli orosz vidéken. Tizenkilencben a rövid életű Szlovák Tanácsköztársaság s az akkori földosztás a tokajíki szegényparasztokban is szép reményeket ébresztett, amelyek a burzsoá köztársaságban nem válhattak valóra. S az idő méhében már megfogant a következő háború, melyre Tokajik népe örökké emlékezni fog: harminckét fiatal férfi életét oltották ki értelmetlenül, és minden otthont elpusztítottak, felégettek. De még ennek előtte a krónika azt is följegyezte Tokajikról, hogy 1927-ben öten — Ján Kanuk, Michal Sinicák, Peter Pan, Ján Medvedz-Kíuciar és Andrej Stropkovsky — megalakították a kommunista párt sejtjét, s hogy a harmincas évek gazdasági válságának idején ebből a faluból is jó néhányan kivándoroltak Amerikába munkát és megélhetést keresni: Michal, Vasil és Stefan Medvedz családja, Mikuláé, Jozef és Michal Vo-Szlovák Nemzeti Felkelésben a Tokajik körüli erdőségekben három partizánegység harcolt: a Csapajev-, a Pozsarszkij- és a Majorov-brigád. Az első partizánőrszem már 1944. július 8-án felvette a kapcsolatot a falu lakosaival, akik, ahogy tudtak, segítettek: élelemmel, ruhával, tájékoztatással a német katonaság mozgásáról. November derekán a németek egységes, megerősített támadást indítottak a partizánok ellen, miközben a polgári lakosságot sem kímélték. így ébredt a falu november 19-ének, Tokajik fekete vasárnapjának reggelére. Egy nappal korábban, szombat délelőtt Mrázovce felől négy idegen, civilruhás férfi jött a faluba, Kanukék házába. A partizánok felől kérdezősködtek, mondván, ők is harcolni akarnak. Mikor megmutatták nekik az utat, eltávoztak. Mint később kiderült, a németek ügynökei voltak. Nemsokára három német lovastiszt jelent meg a faluban, körülnéztek, szemügyre vették a terepet, és elmentek. Vasárnap kora reggel... Andrej Stropkovsky 71 éves így emlékezik 1983. november 18-án: ......minálunk elég későn ébredtünk, mert előző nap megjött a bátyám a frontról, az ún. szlovák hadsereg már felbomlott, s ment, ki merre látott, a legtöbbjük haza, a szülőfaluba. így hát késő éjszakáig beszélgettünk. Akkoriban éjszakára már őröket állítottunk, de ezek vasárnap reggel csak azt jelentették, hogy egy szekéren két német közeleg. Ez még nem volt ok az ijedelemre. Csakhamar kiderült azonban, hogy még az éjszaka vagy ötszázan — talán többen, talán kevesebben, ma már nem emlékszem — bekerítették a falut. Jópáran bejöttek, és mindjárt kezdték a házakból összeszedni a férfiakat. Azt hitte mindenki, hogy megint árkot kell ásnT, ilyen munkára vittek már emberesok nevű erdőben aztán nagysokára Michal Medvedz is felemelte a fejét. A fiát kereste. Az holtan feküdt a többi harminckettővel. Ök ketten pedig, a túlélők, még sokáig feküdtek az ártatlanok vérével átitatott földön. Másnap nagy nehezen eljutottak Vysny Hrabovec fölé egy kalyibába, ott húzták meg magukat, amíg a szovjet katonák rájuk nem találtak. Anna Panová hadiözvegy, 72: éves, így emlékezik 1983. november 18-án: „Bennünket nőket és a gyerekeket még aznap kilakoltattak a faluból. Ki Vranovba, ki egészen Liptovsky Mikulásba kapta a cédulát. Nem akartunk menni, hiszen azt sem tudtuk, mi van a férfiakkal, de muszáj volt. Pár nap múlva, még úton voltunk, akkor tudtuk meg, hogy mi történt. Negyvenöt februárjában tértünk csak haza. Csak az üszkös romokat találtuk. Ami akadt, abból igyekeztünk valamilyen hajlékot eszkábálni. Kezdetben a környező falvakban élő jó emberek segítettek bennünket élelemmel..." 1983. november 18. Ezen a napon a zsúfolásig megtelt iskolaépületből indult útjára a tokajíki nők békefelhívása: „A felégetett falvak intenek!" Az ünnepség végén az asszonyok jó szívvel kínálták a friss töltött pirogot és a maguk szedte ezerjófűből készült illatos teát. Beszélgetésünk arról szólt, hogy milyen a mai Tokajik? Peter Stropkovsky, a helyi nemzeti bizottság elnöke így emlékezik vissza a háború utáni újrakezdés nehéz éveire: — Nem volt itt semmi az üszkös romokon kívül. Csak egy ház maradt épen, amelyben a német tisztek laktak. Negyvenötben így hát veremlakásokat ástunk, vagy a pincékben húzódtunk meg. Elsőnek utat kellett építenünk, hogy anyagot tudjunk szállítani az épí(nŐ8)