Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-02-07 / 6. szám
Százötven évvel ezelőtt, II. 8-án született Dmitrij Ivanovics Mengyelejev orosz vegyész, a róla elnevezett periódusos rendszer megalkotója. 1879. II. 8-án született Rigele Alajos szobrász. Ötven évvel ezelőtt, II. 9-én volt Párizsban az első nagy fasisztaellenes tüntetés. II. 9-én Immanuel Kant, német filozófus halálának száznyolcvanadik évfordulójára emlékezünk. Százhetvenöt évvel ezelőtt, II. 12-én született Charles Darwin angol biológus, a korszerű fejlődéselmélet megalapítója. Ugyanezen a napon emlékezünk meg Abraham Lincoln haladó amerikai államférfi születésének százhetvenötödik évfordulójáról, aki 1861-től 1865-ig volt az USA elnöke. Irodalmunk történetéről Hazai irodalmunk előnyére válik, ha minél több összefoglaló jelenik meg róla. Hasznos az irodalomnak és művelőinek egyaránt. A szép kivitelű és teljességre törekvő Görömbei-féle irodalomtörténetet — tartalmi és szemléleti erőssége miatt — még hosszú évekig nehéz lesz fölülmúlni. El keli fogadnunk tehát egyetlen hasznos és valamirevaló szlovákiai magyar irodalomtörténeti műnek. Mondom ezt azért is, mert bár az említett könyv után jelent meg a budapesti Akadémia Kiadó A magyar irodalom története 1945—1975 IV. kötete, amelyben a Magyarország határain túli irodalmakat tárgyalják, köztük a miénket, de nagyon gyatra és hiányos módon. A könyv szerkesztője az általam nagyra becsült, nemrégiben fiatalon elhunyt kritikus és irodalomtörténész, Béládi Miklós, aki köztudomásúan nagy értője volt a Magyarország határain túli magyar irodalmaknak. Mégis. E könyv rólunk szóló fejezete a húsz évvel ezelőtt megjelent VI. kötet anyagától csak terjedelemben különbözik. Szerzője mintha megrekedt volna a hatvanas éveknél, csak kényszeredetten szövi összefoglalójába az újabb és újabb neveket. Ezeket is inkább számszerűleg, roppant hiányosan, mellőzve minden értékelést és méltatást. Nem veszi észre — vagy csak kis részben — a hetvenes évek elejének hullámveréseit, amelyek hozadéka a hetvenes évek közepén már erősen látható volt, s napjainkban érik be. Alig lehet tagadni, hogy ez a hozadék a fiataloknak köszönhető, akik akarva-akaratlanul versenyre késztették irodalmunk idősebb képviselőit (már aki képes volt a megújhodásra, új utak keresésére), s ez az egészséges versengés kitűnő művekben csapódott le. Vakság volt ezt nem látni, s innen már csak egy lépés, hogy kimaradjon a Fekete szól című prózaantológia, kutyafuttában bánjon el Bereck Józseffel (akinek a tárgyalt időszakban két kötete jelent meg), Kovács Magdával, Kövesdi Jánossal, Grendel Lajossal és másokkal, de helyt adjon a tizenöt éve érdemleges művet nem publikáló Bárczi Istvánnak, hogy aztán számszerűleg felsorolja a sematikus művek egész garmadát. Béládi Miklós irodalomtörténetében békésen megfér egymás mellett az érték és a fércmunka, a szerzőnek egyikhez sincs lényegesebb hozzáfűznivalója. S ez azért is kár, mert ilyen nagy súlyú, nagy példányszámú, mindenütt elfogadott és olvasott kiadványban szerepelni nagy lehetőség. Ezt a lehetőséget ezzel a hevenyészett, mindennemű konzekvencia-levonást, reális értékfelmutatást mellőző, arányaiban rosszul hangsúlyozott összefoglalóval elmulasztotta. Mészáros Károly Tízéves a Komáromi Múzeumbarátok Köre Érdekes gyűjteményt kaptam kézhez a minap. A komáromi (Komárno) Dunamenti Múzeum gondozásában, Mácza Mihály összeállításában megjelent kiadvány — a helybeli Múzeumbarátok Köre megalakulásának tizedik évfordulója alkalmából — a Kör néhány tagjának helytörténeti dolgozataiból ad közre egy csokorra valót. A „múzeum tevékenységét támogató önkéntes testületként" létrejött Kör lelkes tagjai — amint azt Mácza Mihály bevezető írásából megtudhatjuk — munkálkodásuk egy évtizede alatt összesen 1 021 tárggyal gyarapították a múzeum gyűjteményét, visszaemlékezéseikkel, adatgyűjtéseikkel, kisebb tanulmányaikkal hozzájárultak Komárom és vidéke múltjának feltárásához, indítványaikkal elősegítették a műemlékvédelmi szervek munkáját, emléktáblák elhelyezését kezdeményezték, továbbá rendszeresen gondozták a komáromi temetőben nyugvó neves személyiségek sírját, előadásokon és tanulmányi kirándulásokon vettek részt stb. A szervezett tevékenységnek ezt az egy évtizedét hivatott felmutatni a most szóban forgó jubileumi kiadvány is. A 126 oldalas füzet írásai közül különösen Tóth Zoltánét olvastuk érdeklődéssel, melyben négy komáromi templom történetét dolgozta fel alapos anyag- és tárgyismerettel, s igencsak lekötötték figyelmünket Bihary Mihály és Komjáthy István színes visszaemlékezései is. Az előbbi a helybeli borbélyok és fodrászok életét, munkáját és szokásait elevenítette föl századunk első felére helyezve írásának súlypontját, az utóbbi pedig a komáromi labdarúgásnak századunk első éveire eső kezdeteihez vezeti vissza a helytörténeti érdeklődésű, a saját múltját, apái életét megérteni kívánó olvasót. S ha az utóbbi esztendőkben egyre szaporábban — és többnyire sokszorosítással — megjelenő helyi jellegű és érdekességü kiadványokról az esetek többségében nem is volt hízelgő véleményünk, a most szóban forgót — nem kis mértékben az összeállító gondos munkájának köszönhetőén — nyugodt lelkiismerettel tehetjük fel könyvespolcunkra. Tóth László A Dolgozók Téli Filmfesztiválja Úgy is mondhatnánk, világhírű rendezők jegyében zajlott az idei téli filmfesztivál. A sokéves dramaturgiához, gyakorlathoz híven a komolyabb műfaj került a válogatás előterébe. A nézők február 2-ig Szlovákia 36 városában 17 ország 21 filmjét láthatták. Olyan művészek filmjei sorakoztak fel a filmszemlén, mint Gleb Panfilov, Akira Kuroszawa, Carlos Saura, Radványi Géza, Rainer Werner Fassbinder, Miguel Littin, Claude Goretta, Dino Risi és a hazai Juraj Jakubisko. Az Ezeréves méh c. film a tavalyi velencei filmfesztivál nemzetközi mezőnyének egyik legsikeresebb alkotása volt, megkapta az Arany Főnix díjat, amellyel a fényképezést értékelték (Stanislav Doráic). A film Peter Jaros azonos című regényéből készült, s egy család történetét követhetjük benne nyomon az Osztrák—Magyar Monarchia idején. A főszerepeket Jozef Kroner (felvételünkön) és Stefan Kvietik alakítják. A szovjet kinematográfiát Gleb Panfilov Vassza c. filmje képviselte. Az ismert Gorkij-dráma filmes feldolgozásáról van szó. A címszerepet a rendező felesége, Inna Csurikova játssza nagyszerűen. A filmet a tavalyi Moszkvai Filmfesztiválon nagydijjal tüntették ki. Ugyanezt a díjat nyerte el az emigrációban élő chilei rendező, Miguel Littin alkotása, az A/sino és a keselyű c. film, amely nicaraguai, kubai, mexikói és Costa Rica-í színeket képvisel, s hőse egy repülésről álmodozó kisfiú. Kuroszawa, a Hét szamuráj híres rendezője, Kagemusa c. filmjével ismét a japán történelembe, pontosabban a 16. századba kalauzolja nézőit, s szolgál legalább annyi izgalommal, mint egy lovagregény. 1980-ban Cannesban nagydíjat kapott. A korán elhunyt Rainer Werner Fassbinder utolsó filmje, a Veronika Voss szenvedélye, az 1982-es Berlinálé győztese volt. A rendező fekete-fehér filmen örökítette meg Sybille Schmitz (1909—1955) német színésznő pályafutását, beleértve tündöklését és bukását is. Veronika, azaz Sybille: alakítója Rosel Zech. A spanyol Carlos Saura F. Garcia Lorca: Vérnász c. filmjével szerepelt filmszemlénkén. Rendkívül figyelemreméltó, magával ragadó alkotása ez a rendezőnek, amelyet úgy emlegetnek, mint fordulópontot, mint valami egészen különöset eddigi pályafutásában. A filmben ugyanis a tánc beszél, mégpedig Antonio Gadés és tánccsoportja mondja el a nézőnek ezt az ógörög drámán alapuló Lorca-müvet. A svájci filmművészet valóban csak az utóbbi években kezd magának bizonyos teret hódítani a nemzetközi mezőnyben. Claude Goretta neve azonban a hazai közönség számára nem teljesen ismeretlen (A csipkeverőnő, 1977), most a Lotharingiai lány c. filmjét láthattuk. Goretta filmjei, témái mind nagyon hasonlóak, mindennapi dolgokról, egyszerű emberekről szólnak. A lotharingiai lányt — Nathalie Baye — nem vakítják el Párizs, a nagyváros fényei... Radványi Géza filmje, a Cirkusz Maximus Magyarországon játszódik a fasiszta megszállás idején. A főbb szerepekben Margittai Ágit, Máté Gábort, Bács Ferencet, Páger Antalt. Major Tamást, Antal Imrét láthattuk. Friedrich Magda István, a király A magyar könnyűzenei élet „klasszikusainak", Szörényi Leventének és Bródy Jánosnak nagy vállalkozása az István, a király című rockopera, amelyet Boldizsár Miklós Ezredforduló c. drámája alapján írtak. Az operát a múlt év augusztusában Budapesten, a városligeti Királydombon mutatták be. Az eredetileg tervezett egy előadásból, a nagy érdeklődésre való tekintettel hét lett. A rockopera, még a múlt év végén, lemezen is megjelent. Az opera a magyar történelem korai szakaszának eseményeit, a haladás és a maradiság összecsapását ábrázolja. Apjának, Géza fejedelemnek halála után István felismeri, hogy a megmaradás érdekében a kereszténység útját kell választania. A pogány Koppány trónkövetelőként lép föl vele szemben. A tömeg Istvánt választja fejedelmének. A helyezkedő, ügyeskedő föurak hol Istvánt, hol Koppányt támogatják. A két sereg végül megütközik, Koppány megsemmisítő vereséget szenved. Istvánt királlyá választják, s a tömeg ajkán felhangzik a dal: Felkelt a napunk, István a mi urunk ... Igényes zene, igényes szöveg kitűnő színészek, rockénekesek tolmácsolásában — röviden így jellemezhetnénk a hanglemezt. A zenei anyag középkori dallammotivumokból, népzenéből, rockelemekből ötvöződik egységes egésszé. Koppányt s a pogányokat nyugtalan ritmusú, kemény rock jellemzi, amelynek ellenpontozásaként ünnepélyesen áradó, középkort idéző dallamok szólalnak meg — Istvánt és támogatóit jellemezve. A szövegben (amelyet érthetően, tisztán énekel minden szereplő) is nyomon követhető e szembeállítás. A pogány főurak sokszor nagyon is mai hangvételű szövegével szemben Istvánnak és híveinek néhol archaikusán fennköltnek tűnő mondatai állnak. IscvAn. a kiRAly A négyszeres mű nemcsak szórakoztat, gondolkodásra is serkenti a hallgatót, hiszen az előrelépés és a maradiság kérdései mindig aktuálisak. S önkéntelenül felmerül az emberben: hogyan alakult volna a magyar nép történelme, ha Koppány győz. Torda, a táltos szavai szerint győzünk Mohácsnál, Dózsa lesz György királyunk stb. Lehet erről vitázni, tagadni és egyetérteni, habár a történelmen — amely nem ismeri a feltételezést — ezzel mit sem változtatunk.
