Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-02-07 / 6. szám
Egy alig néhány emberből álló lakodalmi menettel találkoztam a minap. Olyan szomorú, olyan lehangoló volt az egész ... Négy évvel ezelőtt rövid ideig a k ... i gyár alkalmazottja voltam. Eléggé unalmas az a vidék. Az erdőket már régen kivágták, és széltében-hosszában nem látni mást, csak szürke szántóföldeket. Nyaranként ugyan zöldellnek a cukorrépától. de még így is egyhangúak. Alig valami jutott ide a természet szépségeiből. Csak helyenként nyújtózkodik az út mentén az ég felé egy-egy gyönyörű, ám magányosan szomorkodó nyárfa. Az őszi estéken azonban különös mélabús hangulat uralkodik el a vidéken. Ilyenkor nem lehet azt mondani, hogy minden varázs nélkül volna. Az én életem is egyhangúan és magányosan folydogált itt. A kollégáim valamennyien házasok, s így maguknak és a családjuknak éltek csak. Olykor nagyon elszomorodtam. A szolgálat leteltével mindig csak egyedül és egyedül. .. Alkonyaikor nemegyszer a gyár mögötti dombtetőn kószáltam. Innen egy kétoldalt fasorral övezett út vezetett a közeli C... be. A domb egyik oldalán tűlevelű fenyők nőttek. Messzire belátni innen ezt a búskomor vidéket. Gyakran álldogáltam a dombtetőn, és figyeltem az alkonyodó tájat. A láthatár lassanként egészen összeszűkült, mind jobban és jobban összeszorította a sötétkék alkony, mígnem teljesen besötétedett. Szomorú hangulatban ballagtam ilyenkor hazafelé-Azon a dombtetőn gyakran találkoztam vele... De ez már csak később történt. Mártával. Mártával találkoztam ott. Az igazgatónk rokona volt. Igaz, távoli rokona, és árva. Akkoriban tizennyolc éves ha lehetett. Gyönyörű alakú, barna hajú lány volt, csak a szeme volt kék: olyan, amelyik nappal kék, ám lámpafénynél fekete. Egy kutya volt vele mindig, egy spicc. Ennek a kutyának ugyancsak ellenszenves lehettem, mivel éktelen ugatásba kezdett, mihelyt csak meglátott. Eleinte csak hangtalanul üdvözöltem Mártát. Meg sem álltunk. Később — hiszen gyakran láttuk egymást a dombtetőn — egy-két szót is váltottunk egymással. Márta kezdetben igen félénk volt, de egy idő múlva megbátorodott. Lassacskán kezdtem szükségét érezni annak, hogy minden nap láthassam őt a dombtetőn. De nem azért, mintha már szerettem volna őt... Ám meglehet, hogy már szerettem is egy kicsit, igen, meglehet. Hiszen egyre jobban vágyakoztam fénylő tekintete után. Rendkívül különös tekintete volt, még soha azelőtt nem láttam Ivan Krasko Lakodalom olyan tekintetet. Úgy tűnt, mintha mélységes szeméből megszámlálhatatlan sokaságban tündöklő fénysugarak áradtak volna felém, s ezek egészen elárasztottak engem. Ilyen tekintete volt Mártának. Egy alkalommal, amikor a találkozásaink már szinte rendszeressé váltak, elkövettem egy illetlenséget. Igen, illetlenséget. Megérkezett Márta. A kutya talán még jobban ugatott rám. mint máskor. Ö, hogy ragyogtak a lány sötétkék szemei! De miért is ragyogtak úgy. miért!? Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megcsókoljam a lány piros ajkát. S nem is tudtam ellenállni ennek a vágynak ... és Márta szeme nem ragyogott többé. Egy pillanatra mintha szomorúságot fedeztem volna föl benne... De nem szomorúság volt az ... Sarkon fordult, és tüstént elviharzott. s a kutya még a távolból is veszettül csaholt rám. Ám másnap újra eljött. A szeme megint ragyogott, mint korábban, csak egy kicsit sápadtabbnak tűnt az arca. És így jött el azután minden nap. Igen. akkor már szerettem öt! Ó, hogy ragyogott a szeme, amikor megérkezett, és mennyire elszomorodott aztán ... De nem, nem az ő tekintete szomorodott el. ez csak akkoriban, az első napokban tűnt így nekem. Hiszen ha elszomorodott volna, azt még értettem is volna, de az ő fénylő szemei az én forró csókom után mindig megvetően néztek rám! Rettenetesen megvetően ... Igen. először simogatott, csábított, melengetett a tekintete, s azután megvetővé vált. És másnap már újból ragyogott ... De mégis, mégis szerettem őt. igen. ma már határozottan tudom, hogy szerettem ÖL Ó, az a megvető tekintet, ó, Márta gyöngéd szerelme! Egy évvel később elmentem K ... ból. S . .. ben elfogadtam egy. az előzőnél jóval előnyösebb állást, de Mártával soha nem leveleztünk. Nem furcsa ez? Hogyan is történhetett, hogyan is történhetett ilyesmi? Megfeledkezni Mártáról! De nem. én nem feledkeztem meg róla, sőt elég gyakran gondoltam rá, csakhogy éppen levelet nem írtam neki. A gyár miatt? Nem, nem a gyár miatt, csak az én könnyelmű oblomovi természetem miatt. .. A minap P... ben voltam, és itt láttam azt az alig néhány emberből álló, nem feltűnő, s valahogy igen szomorú lakodalmi menetet — legalábbis úgy tűnt. hogy szomorú volt. A vőlegény egy hivatalnok volt a vasúttól, nem is láttam őt jól. A menyasszony pedig ... nem. nem volt vidám. Szomorúan, sápadtan lépegetett a vőlegény oldalán, amikor véletlenül éppen arra vitt az utam. Ő felismert engem, és én ugyancsak felismertem őt. Ó, Márta, Márta! Nem tűnt meglepettnek .. . Még láttam, amint néhány könnycsepp a menyasszonyi csokorra hull... Aztán sietve odébbálltam. Eleinte valami tompaság kerített a hatalmába, majd később bősz fájdalom, elkeseredett, •hiábavaló, tehetetlen fájdalom. És már tudom, teljes bizonysággal tudom. hogy szerettem őt. Szerettem őt a szomorúságáért, gyengeségéért, gyengéd szerelméért... A megvető, szomorú tekintetéért ... Tóth László fordítása Párol Országh-Hviezdoslar* Véres szonettek 1 Dal a vérről — de döre gondolái! Vérről újak, mely eszmék éltetője? Jövendők lángja lobog fel belőle, s oltárán örök haladás fakad ?! Lányok arcára rózsát csalogat, és édes álmot sző a csecsemőre, ha angyalarc mosolygós álma őre — ó, ezt a vért köszöntse hódolat! Varázsital a vér! Titokban forrva a szív kelyhében — drága must — pezseg, majd ehetőn és alkotón csobogva eláraszt minden lüktető eret, hitet, erőt és szent csodákat ontva. Gondoltál erre is, bakósereg? 2 Ma nem arról a vérről zeng dalom, melyet a szív termő varázsedénye önt izzó agyba, alkotó tenyérbe, s kalászt fakaszt a holt sziklafalon. Nem arról, mely borongás árnyakon úgy lángol át, akár a fáklya fénye — oszlik nyomán a dermedt éj veszélye, mert fény tör át az alvó hajnalon Ó, ez a vér nektár és manna lenne, de most a dal felbősziih vért zokog, mely őrjöngve rohan a végtelenbe — ádáz dühétől minden gát ropog —, mindent ledönt s szennyes bíborra fest be, s mélyébe fullaszt minden dalnokot. 5 Ó, mennyi vér özönUk szerteszét, mely erek s izmok itala lehetne, a haladásba új erőt vihetne, s a holt anyagba bő nyarak hevét, hogy enyhítse a nyomor szégyenét. Az örök fény elszállt a végtelenbe, bősz harcterek gomolygó füstje lepte az eljövendő hajnal szettemét. Az anyák könnye duzzadó mederben árad a kínok gyötrő ugarán, és minden percben új gyász fátyla /ebben az árvák és az özvegyek haján. S a földi lét nemtője? — Szárnyszegetten bolyong az árnyak kárhozott honán. SÍ Térj vissza hál, ó, béke szép kora! Köszöntsd reánk megváltó olajágad, s légy te a hit, melytől karunkba árad az új remények pezsdttő bora. Fojtsd el a testvérharcok ostoba tüzét, s ne tűrd, hogy árvákat s anyákat, kik esteien még egyre, egyre várnak, porba sújtson a bánat ostora. Ó, építsd fel a romba dőlt világot, és hegeszd be a sajgó sebeket! Bontsd ki vezéri, diadalmas zászlód, és gyújts alája minden nemzetet! És jöjjön végre el a te országod: békés jövő, testvéri szeretet! Rácz Olivér fordításai 'A versek közlésével a 135 éve született költőre emlékezünk
