Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-12-11 / 50. szám

De szenvedései csak ekkor kezdődtek. Hosszú időn át szállították valahová fehér lovon, fehér, metsző fájdalmakkal teli úton. Aztán ismét ölben vitték. Egy fehér, szemet bántóan fehér szobába. De ez előtt még amúgy istenesen ráijesztettek. Letépték róla a darócot, és bedobták egy tenger nagy kád vízbe. Két nővér meg egy katona erőszakkal megfürdették. A nővérek' cukrot adtak, a katona meg a géppuskájával fenyegette. De mit számít a cukor, mit számít a géppuska, ha elevenen megfőznek, forró vízbe tesznek, ha nem tudod, hogy mi az a víz, és még kevésbé ismered a meleg vizet.

— Jól van, őrvezető — mondta neki a katona, miközben a kórterembe vitte. — Téged meg kéne házasítani, nem pedig kórházba vinni.

Amit Letecska válaszolt neki, azt nem lehet leírni, nem tűri a papír. És ezekkel a szavakkal kezdődött Letecska életének új korszaka, ez a rémítően hosszú, mind e mai napig.

Többször megpróbált megszökni, pontosabban elmászni a kórházból, hogy megkeresse azt a priccset, azt a kunyhót, ahonnan elhozták a vöröskatonák. Először a folyosón kapták el, aztán a lépcsőn — Letecska kórterme az első emeleten volt —, végül az utcán, a kórház közelében. Meghatódtak; ez a makacs fiú minél előbb lábra akar állni. Pedig ö egyáltalán nem akart lábra állni. Négykézláb éppen jó volt neki, már megszokta. De hallgatott, nem nyerte meg sem a dicséret, sem a hízelgés. Megpróbálta felidézni az utat, amin hozták, némán bámulta az ablakot, ami mögött már virágzott az orgona, és az orgonabokron csalogányok szerelmeskedtek, és éjszakánként négykézláb útnak indult. Mint a gyík, siklott ki a kórteremből, és sem az éber gondozónők és nővérek, sem az éjszakánként ébren virrasztó sebesültek nem vették észre.

Letecskának az volt a titkos vágya, hogy kikerüljön a kórház rendjéből, és aztán élve már senkinek ne jusson a kezére.

Nyár elején kimászott, egészen a kerítésig jutott. És a siker örömére, bár maga sem vette észre, egy oszlopba kapaszkodva lábra állt. Föl sem fogva, mi történt, csak érezve valami furcsán szokatlant, nem is annyira önmagában, mint inkább az őt körülvevő világban, hangosan és hosszan káromkodott, körülötte minden távolivá és kicsinnyé, mozdulatlanná vált. Míg mászott, mindenféle bogár, féreg, kukac, pók került a szeme elé, a bojtorjánlevél falként állt elé, elfogta előle a boglárka szára, egy szalmaszál is gerendának látszott, de most... Minden élő megdermedt, minden tárgy eltűnt, a fákat meg az épületeket nagyságuk miatt pedig azelőtt sem vette számításba.

És ekkor ott a kórház kerítése mellett káromkodva, — ami, meg kell mondanunk, utoljára fordult elő — és csodálkozva szemlélte ezt a szabatosságát hirtelen elvesztett világot, Letecska egyszerre csak megértette, hogy többé soha nem mehet el ezektől az emberektől, akik magukhoz fogadták. Ezután már nem próbálkozott szökéssel. Csak járni akart. És elindult. Elengedte az oszlopot, és azon nyomban végigzuhant a földön. És a megszokott világ, a bogarak, férgek, hernyók, pókok, virágszárak és levélkék világa újra ismerősen tárulkozott föl. De most már nem vett róla tudomást. Eltaszította magától ezt az egész csúszómászó, vérszívó világot. Járni akart.

És a gyermekotthonba már a maga lábán jött. Vezetéknév nélkül, keresztnév nélkül, de a maga lábán.

Versenyezzen velünk a barátsággyürüért!

1944 decemberében Európában Ausztriát, Cseh- és Morvaországot, Dániát, Hollandiát, valamint Lengyelország, Magyarország és Olaszország területének egy részét még a német katonai divíziók uralták, s a fasiszta propaganda működését bizonyítandó terjedt a hír, hogy Németország hamarosan beveti a „csodafegyvert", amely rövid időn belül biztosítani fogja számára a győzelmet.

Csak újabb megsemmisítő erejű csapásokkal lehetett ártalmatlanná tenni és fegyverletételre kényszeríteni a fasiszta hadosztályokat. A szovjet katonai főhadiszállás a főcsapást Berlin irányába készítette elő, mert ez volt a legrövidebb út Németország létfontosságú központjaihoz. így természetes, hogy ezen az útvonalon volt a legsűrűbb a német csapatok csoportosítása is. Az év végén Kelet-Poroszországban, Lengyelországban és Magyarországon végrehajtott aktív hadműveletek azonban arra kényszeritették a német főhadiszállást, hogy erőinek nagy részét erre a frontszakaszra dobja át. Főleg Kelet-Poroszország védelmét tartották fontosnak, hiszen már régóta ott volt a német militarizmus és reakció központja. Hitler hatalomra jutása után Kelet-Poroszország területén vasbeton erödítményrendszert építettek ki. A

védelmi létesítményeket tankelhárító árkok, fa, fém és vasbeton „sárkányfogak" fedezték. Nem véletlen, hogy épp Kelet-Poroszországban, Rastenburg körzetében rendezték be Hitler főhadiszállását mély, föld alatti óvóhelyeken. Az ezt a területet védő „Közép" hadseregcsoport csapatait a 2. és 3. belorusz frontnak kellett szétzúznia.

A Szlovákia területén ez időben zajló harcok a Budapest felszabadítására irányuló taktikai hadművelet részét képezték. Miközben a 2., 3. és 4. ukrán front katonái megpróbáltak gyűrűt vonni Budapest köré, december elsején felszabadították Töketerebest (Trebisov), 21-én Rimaszombatot (Rim. Sobota), 24-én Lévát (Levice). Délen elfoglalták Esztergomot, Dorogot és Székesfehérvárt, s ezzel bekerítették az ellenséget. Elérkezett végre a döntő hadművelet Budapest felszabadítására.

* * *

1944 decembere. Havazik és hideg van. A tizenöt éves Anne Franknak — aki az egész világon ismertté vált naplójában 1942-ben e szavakkal jellemezte önmagát: „Szerető családi körben élek szüleimmel és tizenhat éves nővéremmel; ha jól átgondolom, van vagy harminc ismerősöm és barátnöfélém" — a belseni haláltáborban talán épp e napokban dobnak át a drótsövényen egy csomagot, amiben régi ruhák és egy darab kenyér meg darab szappan van ... Más kamaszok és fiatalok Németországban töltik az „ünnepeket", ahová kényszermunkára hurcolták őket — természetesen csak az erősebbeket... A Szovjetunióban oly sok az árva, hogy a moszkvai Krasznij bogatir gyár munkásnői felhívással fordulnak az ország népéhez: „Nálunk nem lesznek árva gyermekek!" Ezt követőleg valóságos mozgalommá dagad az árvák örökbefogadása.

Unokáink emlékkönyvébe

Huszonnégy évvel ezelőtt írtam egy cikket „Békét a gyermekeknek" címmel. A lányom akkor négyéves volt, az ő féltése, óvása adta a kezembe a tollat.

A vágy, hogy a mi gyerekeink sohase lássanak sebesült lábbal kóborló elvadult lovat, rongyos ruhában menekülő katonát, ne kerüljön sor sebkötésre, s ne pusztuljanak el újra emberek milliói, köztük ártatlan gyermekek, akik még egy tarka pillangót sem ejtettek el.

A lányom ma már felnőtt, érett asszony. Szíve alatt hordja a gyermekét, és mosoly sugárzik az arcáról, mint egykoron, amikor még a fa babáját dajkálta. S én most újra féltem, mert körülöttünk a föld minden pontján atomfegyverek, hidrogénbombákkal felszerelt rakéták, repülőgépek várnak készenlétben az indulásra. Ezért ha üzenhetnék a jövő nemzedéknek, azt üzenném: soha többé háborút!

Hogy ne ismerje az unokám a „bunker", „láger" szavak értelmét Üzenném a jövő nemzedékének: küzdjetek, hogy egyetlen fegyver se maradjon a földön, ezen a csodálatos bolygón, világnézettől, vallástól függetlenül fogjatok össze, hárítsátok el a világkatasztrófát A tudomány ne a háborút szolgálja, fegyverek helyett legyenek új gyárak és lakóházak. Nem kell háború, legyen mindig béke, és a szeretet ölelje körül a földet. Ragyilné Gál Etel

Gálvölgyi Judit fordítása