Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-12-04 / 49. szám
Mintha nem tudnád, mi van Lídával. Egy csöppet sem sajnálod őt ? És a gyerekeket? Ahelyett, hogy örülnél, hogy megsütöttem nekik azt a krumplilángost... Hirtelen elhallgatott, és lesütötte a szemét, hogy Jakub ne lássa meg a könnyeit. — Azt hiszed, nem sütnék neked is szívesen? — tette hozzá aztán halkan. — Hogy tudd .. — Sírással nálam semmire sem mégy — szakította félbe Jakub —, ki ogm állhatom a könnyeket. Pavlfnát* mintha leforrázták volna. Már sokszor megingott a hite Jakubban, de ebben a pillanatban minden világossá vált számára. Nem volt többé miben kételkednie. Most meglátta Jakub igazi arcát, és félelem fogta el. — Furcsa vagy — mondta Jakub, mikor Pavlina a szobában teríteni kezdett. — Valahányszor Jindra látogat el hozzánk, nem sajnálod a fáradságot. Bezzeg, amikor az én családom merészel felköszönteni a saját születésnapomon, úgy viselkedsz, mint egy fúria. Mit vétettek neked, mondd?! Pavlina a férje felé fordult, és egy pillanatig merőn a szemébe nézett. — Hogy mit vétettek ellenem — válaszolta kimérten —, azt te is nagyon jól tudod. És azt is tudod, mit szándékoznak tenni a jövőben. Jobban, mint én. Jakub sértődötten elfordult a feleségétől és visszaült az íróasztal mellé. Egy ideig hallgatta az edény csörömpölését, aztán tenyerével az asztalra csapott. — Ez nem lehet igaz! — kiáltotta. — Ez még álomnak is rossz. Nagyapa a születésnapomra egy gyönyörű telket akar a nevemre íratni, és te berzenkedsz ellene. Meg tudnád mondani, de kérlek, teljesen nyugodtan, hogy miért? Eddig ugyanis még csak azt hallottam, hogy nem akarom, nem akarom. De miért? Pavlina feltekintett. Jakub még mindig háttal ült neki, a papírjaira meredt, és feszülten várt. Pavlina ezúttal nesztelenül az utolsó poharat is az asztalra tette, és egy pillanatig figyelte a férjét. Eltökélte magában, hogy megpróbál ismét a lehető legnyugodtabban válaszolni, tesz egy utolsó kísérletet. — Jakub — kezdte csendesen —, hiszen tudod. Egyszerűen nem akarok építkezni. Nézd, van szövetkezeti lakásunk, úgyahogy berendeztük, és aránylag kényelmesen lakunk. Nem mondhatod, hogy nincs így. — Egyelőre — förmedt rá Jakub, s meg se mozdult. — egyszer majd gyerekeink is lesznek, nem? — Berendezzük nekik a másik szobát — felelte Pavlina, és elmosolyodott —, hiszen az emberek többsége így él. — Csakhogy én nem akarok így élni — kiáltotta Jakub, és Pavlina felé fordult. — Én nem, érted? Nem azér gürcölök, mint egy ló, hogy halálomig egy kis lyukban éljek. Ha nem volna más lehetőség, természetesen alkalmazkodnék, de így? — Egyelőre csak telked lesz. — Egyelőre, de nem sokáig. A 3k gyönyörű, ezt egyszer már te magad is elismerted. Benne van a városfejlesztési tervben, tudod, hogy építkeznünk kell rajta. Ha nem építünk rá házat, nagyapának el kell adnia. Kérlelő tekintettel nézett Pavlínára. Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy a telektől esetleg meg kell válnia. Pavlina tisztában volt vele, mégis mosolyogva, könnyedén vetette oda: — Hát akkor, az isten szerelméért, adja el. Örökké panaszkodik, hogy nincs pénzük. Adja el a telket, és nem lesz többé gondjuk. Rendbe hozathatják végre a házat, magad mondtad, hogy nagyapa szobájában már penészes a fal. Jakubnak ez már sok volt, felugrott, és izgatottan róni kezdte a szobát az asszony körül. Aztán zsebre tett kézzel megállt, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét. — Mondd, miféle nőszemély vagy te? — kérdezte, és gúnyosan felszisszent. — Más asszony boldog lenne, hogy villája lesz, te meg ... — Én nem akarok semmiféle villát — szakította félbe Pavlina fagyosan — Nem akarok huszonkilenc éves fejjel újabb adósságot venni a nyakamba, és ötvenéves koromig nyögni a részleteket. Elegem van az adósságokból, gyermekkoromtól fogva részem volt benne, több is a kelleténél. Tudod, milyen kétségbeejtő volt nálunk otthon a helyzet, és milyen nehezen vergődtem el az egyetemig. Egyszóval adósságokról többé hallani sem akarok, nemhogy újabbakat vállaljak. Különben sincs semmi kedvem egész életemben lépcsőházat pókhálózni, naphoszszat söpörni, fölmosni meg ablakot tisztítani, mint ahogy azt az anyád teszi. Egyszerűen más vagyok. Ha az esküvőnk előtt megmondtad volna, milyen születésnapi ajándékot tartogat számodra a családod, kétlem, hogy egyáltalában hozzád mentem volna. Jakub döbbenten figyelte az aszszonyt, aztán felsóhajtott. — Pedig micsoda nagy szerelem volt! Egyszer megesküdtél nekem, hogy a világon mindent megtennél értem, emlékszel? Leült a fotelba, Pavlina szemben vele szintén. — Te talán nem mondtál nekem efféléket? — kérdezte Pavlina halkan, és rámosolygott a férjére. — Házat akarok neked építeni — mondta Jakub ünnepélyesen, és Pavlina keze után nyúlt. Az asszony felsóhajtott és lehajtotta a fejét. Aztán óvatosan elhúzódott Jakubtól. — Talán magadnak, nem? — jegyezte meg alig halhatóan. Jakub nem válaszolt, de az arca ismét elborúlt. — Nézd, Jakub — mondta kisvártatva Pavlina, és összekulcsolta ölében a kezét-, amikor együtt jártunk, fűt-fát ígérgettünk egymásnak. Szép volt, de ma már tudom, hogy valami mást kellett volna megfogadnunk. Braunsteiner Gloria fordítása JÚLIUS LENKO Vallomás (Asszonyomnak) Sziszegjen csak víz a kígyók helyett éjjel És hadd ömöljön eső és epe Romboljanak a szégyentelenek összegyűlve a tébolydában A föld elhagyatott asztalánál Nem lesznek soha egyedül Most veszem észre az orvosságos szekrény tartalmán Hogy rajtam kívül itt vagy még te is Asszony kit a lélektelen végekre lökötten Elvesztettem a nagy tömegben Ám most mindent egészen másképpen látok S visszatérek a szerelem bástyájába hol sasok fészkelnek. Tudom hogy sokat szenvedtél miattam Miközben másokért vérzett a szívem Pedig e szívre csak neked volt jogod S ha megjöttem este holtfáradtan Meleg fehér fekvőhelyet készítettél nekem Én azonban nem értettem csöndes anyás gesztusaidat Leültem az írógép mellé S kivertem a lelkem rajta mint a poros szőnyeget Aztán hallgattam keresztbe rakva Ám te türelmes voltál mindig S vártál erre az immár nem vérből hanem szeretetből fogant énekre Ha az ég a rétet tükrözné Te lennél az ég És ha olyan távol tennék tőled hova már az álom sem jut el Tudd hogy tiéd vagyok örökre Csipkebokor Viselem helyetted piros sebeid. S a két karod két hóvirágillatú növény S mindened ami van szőlő és édesség amit a számba teszel Amíg te vagy én ezüst virágom Állócsillag-tekintetűm Nem lesz a föld pusztává s nem nevezem betegnek Gyökereid talaja kívánok lenni S a szerelem bástyája a jövőnkért Amiként te napraforgóvirág vagy a költészet hegyén. Kulcsár Ferenc fordítása En vagyok az a bús madár Én vagyok az a bús madár mely gyötrődik szüntelen felhőknél magasabbra száll s nem tér vissza többé nem S hol ködök rejtik földemet arrafelé elnézek oly jó ily távol tőletek ó ti halott vidékek Nem száll többé a földre le hol fészkét fölégették fölfele vágyik fölfele hívja a végtelen ég Tőletek ti földi bajok dalaimat megfojtók tőletek ti hatalmasok ti igazat megrontók Én vagyok én az a madár az ür röptét engemet arcomba liheg a halál golyó tépi szívemet így szólok s újból felszállók hegy-völgy fölött repülök keresek egy új világot hol majd szépen megütök Jéghegyeken át szállók én mint széNihar mint fagyok mint lélek éjnek idején kit az isten elhagyott A földet véres eső mossa a háború nem múlik rozsdásodik az abroncsa és darabokra hullik Majd ha fogyóban lesz az erőm s hull a sötét arcomra elmerengve a tűnt időn leszállók a holt holdra a főid darabokra hullik Tóth László fordítása E versekkel köszöntjük a 70 éves költőt I
