Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-12-04 / 49. szám

Bozena Holecková-Dolejsí, a Cseh Nőszövetség Központi Bizottságának tiszteletbeli alelnöke

Leghűségesebb barátaink

Eltelt már több is mint negyven esztendő azóta, hogy megismerkedtünk. Mi, cseh nők a szovjet lányokkal, asszonyokkal a ravensbrücki koncentrációs tábor minden képzeletet felülmúló szörnyűséges körülményei között. Mi, csehek azért voltunk ott, mert részt vettünk a antifasiszta ellenállásban, a szovjetek zömében hadifoglyok, akiket a Nagy Honvédő Háború arcvonalain ejtettek fogságba mint orvosnőket, ápolónőket vagy összekötőket. Kisebbik részüket azok a lányok képezték, akiket otthonról hurcoltak el a fasiszta Németországba kényszermunkára, bár úgy is mondhatnám, rabszolgaságba. S mert a fasiszták hadiüzemeiben nem voltak hajlandók dolgozni, megtagadtak mindenfajta munkát, mellyel a saját népük pusztítását segítették volna elő, így őket is koncentrációs táborba szállították. így és itt kezdődött tehát az a barátság, amely valamennyiünket eltéphetetlen szálakkal fűzött össze.

Ravensbrück volt a legnagyobb női koncentrációs tábor. S hogy ez volt maga a pokol, azt a legegyszerűbb számok is megcáfolhatatlanul bizonyítják: ebbe a táborba összesen 132 000 nőt hoztak, akik Európa valamennyi országát és nemzetét képviselték, s közülük 92 ezren pusztultak bele iszonyatos szenvedéseikbe. Senki közülünk soha sem tudhatta, hogy megéri-e a másnapot. Ám ugyanakkor csaknem valamennyien szilárdan meg voltunk róla győződve, hogy a háborúnak egyszer vége lesz, s hogy bennünket is felszabadít a szovjet hadsereg. így is történt: 1945. április 28-án éppen a szovjet katonák tárták szélesre a tábor kapuit, s mi, az életben maradottak, végre hazatérhettünk.

Hatalmas ország a Szovjetunió, óriási területeit azonban teljesen feldúlta a háború, s mi hazasiettünkben bizony elvesztettük egymást. Sok-sok év múlva néhányan közülünk felleltük valakinek a nyomát, kerestünk, kutattunk és — találkoztunk. Abban a régi barátságban, melyet a múló idő sem tudott elhalványítani, sem a távolság elkoptatni.

Az idén júniusban Moszkvában ült össze A Ravensbrücki Koncentrációs Tábor Nemzetközi Bizottsága. Nemcsak a bizottság tagjai, hanem a tábor volt lakói közül is sokan eljöttek. Micsoda találkozás volt! Közei négy évtized elmúltával ismét ott álltunk egymással szemtől szembe. „Te vagy Lála, te Mása, te meg Aida Asztrahánból, Antonyina Jaroszlavlból, akkor még csak diáklány, ma orvosnő..." A lépcsőn meg a szovjet televízió szerkesztőnőjével találkoztunk: „Megismersz-e még?" kérdi. Nem, nem ismertem meg, hiszen akkor alig volt tizenhat éves. De nem baj, mert máris egymás szavába vágva sorolgatjukemlegetjük többi barátnőnket. Amikor megkoszorúztuk az Ismeretlen Katona sírját, hozzám lép egy nő, és megkérdezi, hogy emlékszem-e még rá? Nem emlékeztem, de amikor kimondta: „Én vagyok Zina", egész valómat elöntötte az öröm. Hát ő az a tizenöt éves kicsi Zinocska, aki úgy járt utánam s kapaszkodott a szoknyámba, mintha az anyja lennék. Felszabadulásunk után eltűnt, nyoma veszett. Évekig kutattam utána, hiába. Ö most a tévéből tudta meg, hogy Moszkvában tartjuk az ülésünket, hát eljött, egészen az ország másik részéből, a permszki körzetből; ott él, ott dolgozik egy kolhozban. Még aznap vissza kellett utaznia — vagy ezer kilométer az út —, de ez nem csorbítja örömét, hogy végre találkoztunk.

Voltak, akik magukkal hozták a gyerekeiket is. Az erélyes, határozott moszkvai villamosvezetőnő, Mária-Moszkvának hívtuk, a lányával jött, Galjocskával, akit ötévesen örökbe fogadott, még Ravensbrückből hozta magával, ugyanis a táborban sok kisgyermeket is fogva tartottak. Galjocska a villamosvezetőnőnél igazi otthonra és nagyon jó anyukára talált. Antonyina, az orvosnő szintén magával hozta a lányát, aki maga is orvos lett.

Végeérhetetlen beszélgetésekbe kezdtünk, az emlékeinkről, a múltunkról, a jelenünkről. S különös módon nem emlegettük az átélt borzalmakat, sokkal inkább azt elevenítettük föl, hogyan szövődtek a barátságok, mi tartotta életben ezeket a kapcsolatokat, érzelmeket, amelyek negyven év távlatából is úgy melengetik a szívünket, mint akkor. Ezek az élmények is ismételten tanúskodtak arról, hogy a Szovjet emberek hogyan éreznek irányunkban, és nemcsak ami ezeket a személyes kapcsolatokat illeti, hanem egyben népünknek, országunknak is szól ez a szeretet és megbecsülés.

A régi barátnők sora újakkal gyarapodott. Irina, a Szovjetszkaja zsenscsina fiatal szerkesztője egész idő alatt feszült figyelemmel hallgatta szavainkat, beszélgetéseinket. Láttuk, gyakran könnybe lábadt a szeme, mi pedig attól érzékenyültünk el, hogy ez a fiatal nő nemcsak a hivatását gyakorolja lelkiismeretesen, hanem szíwel-lélekkel, őszintén együttérez mivelünk.

Az egész héten, minden tanácskozásunkon jelen volt Mereszjev elvtárs, a Szovjetunió Hőse, Polevoj világhírű regényének, az Egy igaz ember-nek főszereplője. Végtelenül figyelmes, szívélyes vendéglátónk volt. Mi pedig kitüntetésnek éreztük, hogy személyesen is megismerhettük.

Nem kevésbé izgalmas találkozásban volt részünk a Szovjet Nöbizottságon. Zinajda Fedorova titkár, valamint az elnökség tagjai fogadtak bennünket: idősebbek, fiatalok, kismama, költönö, miniszterhelyettes, a szocialista munka hősei. A szovjet nők helyzetéről, közéleti tevékenységükről tájékoztattak bennünket. Megtudtuk, hogy a szovjet köztársaságokban összesen 26 nő lát el miniszteri tisztséget. Valamennyiünknek felejthetetlen élmény volt a moszkvai Balsoj Tyeatr (Nagyszínház) világhírű primabalerinájának, Olga Lepesinszkájának a fellépése. Elmesélte, hogy éltek, mit csináltak a művészek a háború alatt; elmondta azt is, hogy a háború után az első turnéja éppen Csehszlovákiában volt. Még ma is világosan emlékszik rá, hogy fellépése után — egy partizánnőt táncolt — az öltözőjében fiatal nő kereste föl, csuklóján tetovált sorszám, Oswiecim poklából menekült meg. Azóta is keresi ezt a látogatóját, de eredménytelenül. Ezen a találkozáson részt vett annak a legendás hírű női repülőrajnak a parancsnoka, amelynek 26 tagja kapta meg a Szovjetunió Hőse címet. Egyikük arról mesélt, hogy mennyire gyűlölték őket a fasiszták, s mennyire féltek tőlük. Úgy nevezték őket, hogy az „éjszaka boszorkányai", ugyanis kizárólag éjszakai bevetéseken vettek részt. Megkérdeztem tőlük, miként lehetséges, hogy egyetlen bombát sem dobtak Ravensbrückre, noha jóformán a tábor fölött vívták a legtöbbször légi csatájukat. Mosolyogva válaszolt: „Azért, mert végtére is tudtuk, hogy ott vagytok!"

A vendégszerető Moszkvától és drága barátainktól azzal a tudattal vettünk búcsút, hogy a találkozás

öröme tovább él bennünk, és abban a szilárd meggyőződésben, hogy itt mindenhol igaz és őszinte barátaink vannak.

Ezt a felejthetetlen találkozót már a Szovjetunió fasizmus felett aratott győzelmének, a béke diadalának 40. évfordulója tiszteletére rendezték meg.

Már nálunk is közeleg nemzeti felszabadító harcunk tetözésének és Csehszlovákia a hős szovjet hadsereg általi felszabadításának 40. évfordulója.

A nők nálunk is méltóképpen ünnepük meg ezt a jubileumot. Elsősorban azzal, hogy mind a munkahelyükön, mind a lakóhelyükön fokozott munkakedvvel, még nagyobb erőfeszítéssel dolgoznak s munkálkodnak a köz javára.

S ezzel párhuzamosan szeretnénk felidézni 1945 májusát, felszabadulásunk dicső és felejthetetlen napjait. Egyúttal azonban arra is szeretnénk felfigyeltetni, hogy mi minden épült fel azóta, arra, hogy a nők, a családok a gyermekek élete merőben megváltozott, milyen nagyot emelkedett a műveltségi színvonal, milyen konkrét tettekkel segítették a nők szocialista államunk gazdasági és népjóléti programjának valóra váltását. Mindenekelőtt a gyerekeknek és a fiataloknak akarjuk megmutatni, hogy milyen nehezen született az, ami új, hogy a nőknek, az édesanyáknak, a nagyanyáknak, a tanítónőknek mennyi önfeláldozásra, találékonyságra, leleményre volt szükségük, amíg a városukat, az utcájukat, a községüket olyanná tudták formálni, mint amilyennek ma látjuk, ismerjük.

És ezekben a napokban a fiatalokkal együtt a nők is elzarándolkolnak a szovjet hősök sírjaihoz — Csehszlovákia területén több mint 140 000 van — és a mi nemzeti ellenállásunk hőseinek emelt emlékművekhez, s az évfordulók napján gyermekeikkel együtt ők is díszörséget állnak. És elmondják a gyerekeknek, a fiataloknak, hogy ki volt, mi volt, mi szeretett volna lenni a hős, aki a szabadságunkért az életét föláldozta.

Nálunk sok ezernyi ember tart fönn tartós kapcsolatot szovjet emberekkel, a testvérjárások, testvérüzemek vagy a társadalmi szervezetek révén, rajtuk keresztül, az ő közvetítésükkel. Levélváltás folyik az iskolák között, leveleznek a kis és a nagy diákok, de családok is, sűrű levelezéssel ápolva a rokonszenvet, a szívből jövő barátságot. Ha ezeket a levélváltásokat, levelezéseket számokkal számszerűségében is föl lehetne mérni, a számsor nyilván a végtelenbe nyúlna. Inkább maradjunk meg annál a megállapításnál, hogy a levelezők, levélváltók szinte elképzelhetetlenül óriási családját nagyon erős kötelékek fűzik össze, melynek legszilárdabb, elszakíthatatlan szála a közös nevezőre hozott gondolat: a szocializmus és a béke ügyének szolgálata.

Ezeknek a már meglévő barátságoknak a további megszilárdítására, kibővítésére és kiterjesztésére és újabb kapcsolat felvevésére és ápolására asszonyaink, leányaink, és persze a Csehszlovák Nőszövetség szervezetei sem erejüket, sem idejüket nem fogják kímélni. Már csak azért sem, mert mi, idősebbek a barátság stafétabotját át akarjuk adni a fiataloknak, annak a nemzedéknek, amely a már nem is oly távoli jövőben kezébe veszi a társadalom irányítását. És szeretnék ha ezt a nemzedékváltást Klement Gottwald hka, a gottwaldi jelszó hitelesítené, é? továbbhaladást a történelem szab» időkre a Szovjetunióval!"