Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-11-27 / 48. szám
1414. november 28-án zárták kolostorba Jan Húst November 29-e az Albán Népköztársaság állami ünnepe 1924. november 29-én hunyt el Giacomo Puccini olasz zeneszerző 1859. december 2-án született Georges Seurat francia festő 1684. december 3-án született Ludvig Holbert dán drámaíró KÖNYV Boszorká nyperek A Nö ez évi 3. számában már írtunk arról (Két könyv a boszorkánykodásról), hogy Komáromy Andor ilyen irányú kutatásai nem maradtak folytatás nélkül. A minden részletre ügyelő, alapos és fáradságos s amellett nagy hozzáértést is igénylő munkálkodást Schram Ferenc folytatta, kinek „Magyarországi boszorkányperek 1529—1768" című, háromkötetes munkája 569 per anyagát tartalmazza. Már akkor — Komáromy müvét, illetve Schram Ferenc I. kötetét ismertetve — elmondottuk, hogy az olvasók e kötetekből hű képet kaphatnak a boszorkányperekről, s megtudhatják, hogyan kapcsolódtak azok a középkori eljárásokhoz és a magyar ösvalláshoz. Amikor nemrégen kezünkbe került a Magyarországi boszorkányperek II. kötete (melyben mindkét kötetre vonatkozó név-, hely- és tárgymutató van), akkor láttuk csak igazán, hogy a kötetek milyen bámulatra méltóan gazdag forrásanyagot tartalmaznak, s távolról sem túlzás azt állítani, hogy a művelődéstörténet, a nyelvészet, a jogtörténet, sőt a pszichiátria számára is nélkülözhetetlen adatokkal szolgálhatnak. De haszonnal forgathatja mindenki, aki szórakozni, művelődni, vagy talán csodálkozni akar. Csodálkozni azon, hogy valamikor a tudatlanság és hiszékenység miatt milyen iszonyatosan végződött egy-egy boszorkánnyá nyilvánított nő sorsa. Megdöbbentő, hogy Schram Ferenc I. és II. kötetében, illetve a tárgymutató ban olvasható szavak, a boszorkánykodással kapcsolatos kifejezések milyen közeli rokonságban vannak mindazzal, amit a magyarság régi gyógyító eljárásaival kapcsolatban tudunk (lásd pl. Fekete Lajos: A gyógytan a régi magya raknál. Századok 1874.) Bár a kereszténység felvételével és a latin írásbeliség bevezetésével minden eszközzel igyekezték kizárni az ősi pogány vallási és gyógyítási szokásokat, azok kitörölhetetleneknek bizonyulnak a mindennapi életből. Hiába minden, a táltosok, főképpen pedig a javasasszonyok, azaz a gyógyítással foglalkozó nők tisztelete, majd üldözése és perbefogása évszázadokon keresztül megmarad. A régi „gyógyítás" minden csínjátbínját jól ismerő, s ehhez még a nép hite szerint földöntúli hatalommal is felruházott nöszemélyek, vagyis a boszorkányok akkor tettek jót vagy roszszat embertársaikkal, amikor csak akartak. Hogy mik légyenek különös cselekedeteik? Erre a kérdésre bőséges választ a boszorkányperek szövege kínál. A jótétemények között olvashatjuk például az anyatejjel vagy akár a búcsújáróhely kútvizével való orvoslást, a füstöléssel, fürösztéssel és a hamuval való gyógyítást. A bajokozás igen változatos és nagy terjedelmű. Ezek között találjuk a háziállatok és az emberi test különböző részeinek megrontását, betegségek vagy rosszulléti állapotok (igen gyakran a hideglelés) előidézését. A sok meglepő eszköz (például a temetőben kiszegezett fazék) s lélegzetünket elállító tétemény közül természetesen nem hiányozhatnak a varázslások sem. Közülük, úgy hisszük, elegendő a tehén szemszörével vagy a galambfiókákkal. illetve a macskával, parázzsal és a szarkafészekkel való varázslást említeni. Schram Ferenc müvét megkülönböztetett tisztelettel ajánljuk a kedves olvasók figyelmébe. Fáradságos és hozzáértő munkálkodásának eredményeképpen olyan gyűjteményt vehetnek kezükbe, amely a lehető leghitelesebben mutatja be a magyarság egykori, meseszerű cselekményekkel átszőtt, babonás hiedelmekkel teli világát. (Akadémiai Kiadó) Tok Béla Az állatok nagy képeskönyve Szülök, pedagógusok a megmondhatói, milyen vonzódást éreznek a gyerekek kicsi koruktól fogva az állatok iránt. (Alig négyéves unokaöcsém jut eszembe, aki két év óta — amikor a kutyánk elpusztult — valahányszor nálunk jár, mindig megkérdi, hogy hol van Kormos.) Legtöbbjükben él a vágy, hogy birtokoljanak valamilyen állatot, legyen az kutya, macska vagy akár egy papagáj. Különösen megmozgatják fantáziájukat a vadon élő állatok, az egzotikus madarak, amelyekkel csak az állatkertben, cirkuszban no meg a tankönyvek lapjain találkozhatnak. Az állatok nagy képeskönyve szerzőjének, Koroknay Istvánnak az volt a célja, hogy a Földön élő mintegy másfél millió állatfajból kiválasztott kétszázat bemutassa fiatal olvasóinak. Nem tankönyvről vagy száraz adatokat közlő műről van szó azonban, inkább a tankönyvek kiegészítőjéről, amelyet „nem kötelező olvasmányként" — biztos vagyok benne — a legtöbb gyerek szívesen, érdeklődéssel forgat majd. A soksok fekete-fehér képpel illusztrált, névmutatóval ellátott könyv számos állatfaj szokásaival ismerteti meg az olvasót, aki tudomást szerez — többek között — arról, miért tekinthető a királygébics a madarak közt a bátrak bátrának, milyen mérgeket használnak az állatok, meg lehet-e számolni, hány állat él a Földön, melyek a szerszámhasználó állatok, meddig élnek, hogyan „beszélgetnek". Nemcsak „ismerősökről", hanem soha nem látott, titokzatos nevű ismeretlenekről — például az unkákról, a vapitiról, a manulokról — is sokat tanulhatunk e könyvből. A szerző már az elején felkelti érdeklődésünket az állatvilág titkai iránt, s élvezetesen adja őket közre, utalva közben többször is elmúlt századok, illetve jelenkorunk jeles tudósainak, kutatóinak az állatok birodalmában tett fontos felfedezéseire. A könyvet elolvasó, illetve bele-beleolvasó gyerekek játszva juthatnak tudományos ismeretek, érdekességek birtokába. Koroknay István könyvét a budapesti Móra kiadó gondozásában 3 .000 példányban a Madách kiadó is megjelentette Bertha Éva SZÍNHÁZ Sima ügy Suksin kemény, Suksin lírai, Suksin ironikus, Suksin keserű, Suksin kritikus. Energikus emberek cimű darabja a Magyar Területi Színház színpadán: se ilyen, se olyan, se amolyan. Az előadás sima. Könnyedén jó tempóban folyik végig a sekélyes gondolati mederben. A vége felé ugyan remény csillant bennem, hogy mégiscsak megizmosodik, „ütni fog", hogy aztán megnézhetjük magunkat, pontosabban, magunkba nézhetünk, majd mindjárt ön- és társadalomvizsgálatot leszünk kénytelenek tartani, de aztán az egészből nem lett semmi — megjelent az államrendőrség, amiből, ugye, abban a pillanatban kiderült, hogy ez az energikus banda, a hat iszákos, ingyenélö, tolvaj figura elnyeri méltó büntetését. Sima ügy. így. De ha nem nyeri el, mint a valóságban sem mindig az efféle bűnözők; és megy minden tovább, ahogy addig, miután az ugyancsak „rendes ember" házigazda. Arisztarh felesége eláll feljelentési szándékától, mellyel végig félelemben tartotta a tisztes társaságot... ? Vagy, ha csupán megsejteti az előadás, hogy ezek a figurák előbbutóbb — talán? — lebuknak (ha már mindenáron le akarjuk buktatni őket)? Vagy ha úgy végződik, ahogy az eredeti elbeszélés utolsó mondata sugallja, az Egyszerű ember szájából: „— És melyikünkről van szó tulajdonképpen? .. há?" Vagy végződött volna bárhogy, csak ne úgy, ahogy. Na és az a két rendőr, abban a nem rájuk szabott, lompos egyenruha-tákolmányban?! Vizuálisan is rosszul hatottak, erőtlenek (annál szigorúbb külsejű főnökük mellett is) az egyébként ízléses öltözetű figurák közt, és pont az előadás végén. Amellyel azért van bajom, hogy mondjam már el végre, mert a színházunk által bevallottan bohózatként feldolgozott darabban — egyébiránt Suksinnál sem — arra megy ki a játék, hogy elfogják-e ezeket az embereket vagy sem. Ha így lenne, természetszerűleg kínálkozna még egy fajta katarzis lehetőségének a megteremtése is. akár a vázolt lezárással. De erről szó nincs. Annál inkább lehetett volna egy jó poénről, megintcsak: akár a rendőrség bevonásával. Nem feledtetve azonban a lényeget. Azt tudniillik, hogy az energikus népséghez hasonló, alig dolgozó és mégis jól élő, a hedonizmus filozófiáját valló élősködő emberek ténykedése csak végsősoron rendőrség ügy. Elsősorban az a kérdés: miért váltak ilyenné?, miért folytathatják bűnös cselekedeteiket, sokan visszaélve tisztségükkel is, és hosszú távon?, miért terjedhetnek és válhatnak példává, életforma-szervezővé negatív társadalmi jelenségek a szocializmusban? Egyedül csak az egyénben van (lehet) a hiba? Nyitva kellett volna hagyni ezt az előadást..., ott, ahol enni, inni kezdenek újra. Ilyenképpen hatásosabb — azaz gondolkoztató — lett volna, még akkor is, ha vegyes színvonalú humorában, kacagtatni akaró kiszólásaiban, és rendezői-színészi megoldásaiban elsikkadtak a hangsúlyos mondatok, és nem volt mélységük a szituációknak. Már amennyi volt ebben a szövegközpontú, forgószínpadon, eléggé szűkös térben zajló előadásban. Bodnár Gyula Műhely Félreértés ne essék, nem a Madách kiadó gondozásában évenként megjelenő válogatásról, hanem a Győr—Sopron megyei Tanács társadalomtudományi és közművelődési folyóiratáról, a Műhelyről szól majd az alábbi pár sor, mindenekelőtt azért, mert ez a kéthavonként megjelenő lap rendszeresen közli a csehszlovákiai magyar írók alkotásait — köztük a szlovák irodalmat bemutató fordításait —, a testvéri együttélés elve alapján rendszeresen publikál dolgozatokat a szlovák—magyar kulturális és művelődési kapcsolatokról. a közösen megélt történelmi sorsfordulókról és a szlovákiai magyarok történelmi múltjáról. Az idei 4-es számában teljes egészében közölte például Tözsér Árpád Duba Gyulának ajánlott Örvénylő időkben cimű versfolyamát, amelyből lapunk tavalyi karácsonyi számában jelent meg elsőként részlet. A közelmúltban megjelent 1984/5-ös számban három szlovákiai vonatkozású tanulmányt olvashatunk. Liszka József, Érsekújvárott (Nővé Zámky) élő régész „A Sarló és a népi kultúra" című dolgozatában a sarlósok és a népi mozgalom viszonyának alakulását követi nyomon e témakörben eddig nem létező alapossággal. A számunkra ismert tényeken túl elsősorban a tanulmány végkifejlete szolgálhat tanulságul, amelyben Liszka összegzi, mit is adott a Sarló a néprajztudománynak, milyen hely illeti meg az egyetemes magyar és a szlovákiai magyar néprajzi kutatások történetében, ugyanakkor megállapításaival a mai néprajzkutatókat s a néprajzért intézményesen felelőket újabb, az eddiginél alaposabb önértékelésre sarkallja. Turczel Lajos
