Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-11-27 / 48. szám
Ingázók — nap rtiint nap utaznak; reggel munkahelyükre, este pedig haza, családjukhoz. Egyesek csak néhány percet, mások viszont órákat töltenek vonatban, autóbuszban. A kelet-szlovákiai kerületből csaknem tizennyolcezren dolgoznak az ország más részeiben, közülük 3 800 nö. A kerület járásai közül a töketerebesiből (Trebisov) kénytelenek a legtöbben — 7 400-an, köztük kétezer nö — a járáson kívül munkát vállalni. Csaknem ötezren Kassán (Kosice), a kerület székhelyén dolgoznak, közülük 1 400 nö. Vannak olyanok, akik naponta bejárnak Kassára, de olyanok is, akik csak hetente mennek haza családjukhoz. Kassára egyébként 25 ezer ember — köztük hatezer nő — jár dolgozni a kerület más járásaiból, illetve az egész országból. A tőketerebesi járásban a munkalehetőségek Tőketerebesen, Nagykaposon (Vefké Kapusany), Vajányban (Vojany) és Tiszacsernőn (Cierna nad Tisou) összpontosulnak. Ezekre a helyekre naponta nagyon sokan ingáznak. Mi a 18 óra 27 perckor Tiszacsemőből Kassára induló vonatra szálltunk fel, hogy az ingázókkal beszélgessünk. Ezzel a munkásEgy út több mint egy óráig tart. A vonatról Borsiban (Borsa) szállók le, ott autóbuszra ülök. Várnom nem kell, pár perc van csak a csatlakozásig ... Hogy gyorsabban teljék az idő, olvasok, napilapokat és folyóiratokat lapozok, kizárólag csak a vonaton szoktam olvasni. Otthon a szabadnapokon a kert foglal el meg a többi kedvtelésem. A borsi állomáson leszálláshoz készülődik Szűcs Pavlina és Marta Cicáková is. Nekik itt fél órát kell várniuk a cékei (Cejkov) autóbuszra. Szűcs Pavlina adminisztrátor az átrakóállomáson, Marta Cicáková a vagonjavító üzemben darukezelő. — Borsiban nincs fűtött váróterem, csak egy nyitott megálló. Télen, reggel vagy este hidegben, szélben itt várakozni egy cseppet sem kellemes. Sajnos, elég gyakran megtörténik, hogy késik a vonat, és akkor gyalogolhatunk Cékére, mert az autóbusz nem vár meg bennünket — mondják. A vonaton sok a vasutas-egyenruhás férfi, tulajdonképpen ez a munkásvonat a vasutasok vonata is. Csorba András elszundikált az ezúttal kellemesen fűtött kocsiban. — Reggel négytől talpon vagyok, ilyenkorra egy kicsit már elfáradok — mondta. — vonattal az átrakóállomáson dolgozók utaznak haza 12 órás műszak után. A váróteremben a székekről a huzat letépve. Cigarettdobozok, itt-ott üveg a földön. A váróterem 9-től 17-ig, majd 19-től 5-óráig tart nyitva. A köztes időben más célokra használják. (?) A kisgyermekkel utazók részére külön váróterem van, ajtaján a következő felirat: a kulcs a portán található. Az illemhelyek ajtaján szintén ez olvasható. — Muszáj ezt csinálnunk, különben az utasok teljesen tönkretennék az illemhelyeket és a várótermeket — adta az egymondatos választ Szpisák László gondnok. Tehát kulcsra zárva tartják, az illemhelyeket mégis össze vannak törve, piszkosak, nincs bennük egyetlen vízcsap sem. A tiszacsernői indítóállomáson már minden ülőhely foglalt, a városka másik állomásán felszállóknak csak állóhely jut. Az idősebbek fáradtan dőlnek az ülés támlájához, szinte beszélgetni sincs kedvük. A fiatalabbak azonban gyorsan előhúzzák a kártyát, vannak, akik most fogyasztják uzsonnájukat. Az asszonyok,- lányok fáradhatatlanok, még mielőtt a vonat elindulna, kötést, horgolást, hímzést vesznek kezükbe, tétlenül utazni sem tudnak. „Otthon bizony nem jut idő kézimunkázásra, ezért igyekszünk kihasználni ezt az órácskát" — mondták többen. Kassai Istvánná és Tóbiás Józsefné Nagygéresbe (Veíky Hores) utaznak nap mint nap ezzel a vonattal. Most is az elmaradhatatlan hímzéssel kezükben. — Már nagyon sok éve Tiszacsernőn dolgozunk, az utazást megszoktuk, a régebbi utazók közül szinte mindenkit ismerünk már. Naponta fél óra oda, fél óra vissza. A múlt évben bizony gyakran megtörtént, hogy hidegen voltak a fülkék, főleg reggel. Különben tiszták, de az illemhelyek lehetnének rendesebbek is — mondta Kassai Istvánná. Ablakhoz húzódva, könyvébe mélyedve egy vasutas-egyenruhás férfi ül. — Szanyi Gyula vagyok — mutatkozik be. — Imregre (Brehov) utazom. Az átrkóállomáson dolgozom mint váltókezelő, nyolc éve. Nagyon rég vonatozom, huszonnyolc éve. Vezető kocsitolató vagyok Tiszacsernőn, a feleségem szintén ott dolgozik, ő most ment éjszakai műszakba. Általában így váltjuk egymást, csak a szabadnapokon vagyunk együtt. A gyerekek már felnőttek. Két műszak után van két szabadnapom, ilyenkor a kertben, a ház körül dolgozom, másra nem is jut időm. Szaláncig (Slanec) kis híján két órát zakatol a vonat, ez egy nap négy óra, egy kicsit sok, de ennyi év alatt már megszoktam, észre sem veszem. MichaCanyban csaknem kiürül a (vasutasnyelven) 8512-es személyvonat. Ez az átszállóhely Tőketerebes felé. Lovász Ágnes is itt száll le a vonatról. — Én itt lakom Michalanyban, Tiszacsernőn dolgozom mint fogtechnikus. Az utazást ki lehet bírni, ülőhely általában van, s mindig igyekszem valami elfoglaltságot találni, olvasni vagy kézimunkázni szoktam. A nagyvárosokban a lakótelepekről is utaznak a központba egy órát, mint én otthonról a munkahelyemre. Az említett vasútvonalon az utazás kultúrájának javításáért sokat tettek az utóbbi években. Bélyben (Biel) ez év augusztusában új állomásépületet adtak át az utazóközönségnek. A váróterem, tágas, szép a berendezés. Az átadás napja nemrégen volt, de sajnos, a padokon már látható a vandalizmus nyoma. — Védekezni ez ellen szinte lehetetlen. A fiatalok, a táncmulatságok után nem tudják mit csináljanak. A régi épületet is ök tették tönkre. A fiatalokkal egyébként a vonatokon is problémáink vannak és nem is kicsik. Gondolok itt főleg a péntek délutáni vonatokra, Kassától Tiszacsernőig. Ezeken a hétvégére hazatérő diákok és munkásfiatalok utaznak. Személyvonatokon dohányozni tilos, no de az ital mellé kell a cigaretta is! A végállomáson, Tiszacsernőn az üres üvegeket nem győzzük összeszedni. Sajnos, a takarítóink kevesen vannak. Jegykezelőkre is szükségünk van. Hétközben is többre lenne szükségünk, és ezért hétvégén lehetetlen a délutáni és esti vonatokat — melyek Kassáról indulnak — megerősíteni. Jegykezelőink többsége nő, sok esetben sértegetik őket a fiatalemberek, akadnak olyanok is, akik ezeken a vonatokon nem vállalnak szolgálatot — mondta Lackó József tiszacsemői állomásfőnök-helyettes. A munkásvonatok indítói és utasai tehát hadilábon állnak egymással, sőt még azok is, aki együtt „ingáznak", kalauzként, vonatkísérőként meg utasként. Gondok az egyik oldalon, fásultság a másikon, bár meglehet, csak a műszak utáni fáradtság teszi ilyen beletörődővé az ingázókat... Egyetlen megjegyzésem azonban lenne a tiszacsemői tapasztalatokat sommázva : az itteni ingázók gyakorta vasutas-egyenruhában dolgoznak, szállnak vonatra, használják a várótermet, az illemhelyeket (amelyeket még előlük is el kell zárni), s akik nem viselnek egyenruhát, azok közül is sokan a vasút alkalmazottai. Ha ennyire elszomorító és komisz a helyzet itt, milyen lehet másutt, ahol az utasoknak kevesebb közük van a vasúthoz?! Vagy tán nem is olyan rosszak azok a vandál fiatalok esetleg többször elég lenne, ha egy-egy utastársuk rájuk szólna, s nem szemlélné közömbösen, ahogy az ülést, a világítást, az ajtót-ablakot rongálják vagy szemetelnek? Más dolog persze, hogy ezek a vonatok általában túlzsúfoltak, rengeteg embert szállítanak — esőben, sárban, hóban, latyakos időben is —, így fokozottan kellene takarítani a szerelvényeket, hogy az ingázó ne abban a hiszemben szálljon vonatra, hogy neki piszkos is megteszi, s végkép fel kellene számolni azt a gyakorlatot, hogy a munkásvonatok illemhelyein, mosdóiban ne folyjon a víz. Hogy ezt miképpen lehet elérni? Mondjuk, ellophatatlan vízcsapokkal, de mindenekelőtt azzal, hogy lenne víz a szerelvényekben. A felsoroltak mindössze töredékét jelzik az ingázás körüli problémáknak, s még nem érintettük a diákvonatok és -buszok kérdéskörét és azt a kölcsönhatást sem, amely a munkás- és diákutaztatás velejárója. Ezekre és az ingázás további feltételeinek vázolására a jövőben még több alkalommal visszatérünk. MILICKY JOLÁN
