Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1984-11-27 / 48. szám

(nős) Tudósítás egy nemzetközi ifjúsági béketábor helyszínéről A liverpooli földalatti szürke kőpadlóján állva hallgatom az ismert Beatles-dallamot. Egy kóbor énekes adja elő olyan mély átélés­sel, mintha hinne abban, hogy itt, a föld alatt egyszer felkel majd a nap. Gitártokjába né­hány járókelő dob egy-két pennyt... LÉPJ BE, ÉS ÁMULJ! „Com'on, com'on ... gyere, lépj be ebbe a városba, ahol mindent megtalálsz! Sosem felejted el csodálatos hangulatát!", hirdetik az utazási irodák színes prospektusai. S én belépek. Kíváncsi vagyok a Beatles bölcsőjé­re, a „leg"-ek városára, amely azonban — nem tartott soká meggyőződnöm róla — az éles ellentétek városa is... De nézzük előbb a „leg"-eket! A Mersey folyó partján fekvő Liverpoolban, Anglia má­sodik legnagyobb kikötővárosában található a világ első vasútja. Itt nyíltak meg 1785- ben, a világon először dokkok, s itt látható Európa legrégibb kínai negyede — alacsony házacskák, apró kiskocsmák és éttermek méteres étlappal. Az ország leghosszabb föld alatti alagútja is itt van, és a világ első és egyetlen Beatles múzeuma is. Liverpool a háború előtt London után Anglia második legnagyobb élelmiszeripari és tengeri nyers­anyag-feldolgozó központja volt. A malmok, cukor- és olajfinomítók, szappangyárak, cu­korkaüzemek és sütödék ontották a pénzt. Ma már csak a múlt emlékeiből tengődik a város. A Great Georges's utcai magas, kar­csú tornyú katedrális, a világ legnagyobb anglikán katedrálisa. Valóban csodálatos építészeti remekmű. De közvetlen szom­szédságában feldúlt park, széttúrt utcai kö­vezet, szemétlerakatok és piszok! A mellék­utcák is nagyon piszkosak, de a városi ta­nácsnak nincs pénze tatarozásra, műemlék­­védelemre, városszépítésre. S a másik szo­morú „rekord": Liverpoolban van a legtöbb munkanélküli. S mivel az emberek máshová vándorolnak munkáért, egész negyedek nép­­telenednek el... EGY „CSIPET" NYOMOR A szép katedrálissal szemben kopott feke­te templom áll, a Blackie. Ez adott otthont a fiatalok nemzetközi építőtáborának. Mit mondjak ... Bevert, igelittel pótolt ablakaival cseppet sem volt barátságos, s bizony kü­lönbözött a mi építő táborainktól. Ugyanak­kor ez a tábor, amelyet az angol keresztény békemozgalom szervezett meg, egyedülálló lehetőséget kínált: belekóstolni a nyomorba, abba az életformába, amelyről a reklámok ugyancsak hallgatnak! A Blackien túl kezdődik el Liverpool leg­piszkosabb és legszegényebb negyede, a Toxteth. Valamikor 30 ezer ember dolgozott az itteni dokkokban, ma kb. 3 ezer. Az itt élők kilencven százaléka munkanélküli. Igaz, egyre többen hagyják el Toxtetht, amely három évvel ezelőtt vált „világhírűvé" a rasz­­szizmusellenes megmozdulás miatt. Gyakran vijjogtak itt a rendőrautók szirénái, s az összecsapásokról készített riportfotók bejár­ták a világsajtót. Igaz, most is rendszeresen cirkálnak itt a fekete rendőrautók, ebben a negyedben ugyanis óriási méreteket öltött az ifjúsági bűnözés. Az ennek okát a környezeti hatásokban keresők szerint Toxteth ideális melegágya a bűnözésnek. A házak valóságos nyomortanyák, üresen tátongnak az ablakok, itt-ott kalapácsütések zaja hallatszik — a szétesni készülő ajtókat szögezi össze a házigazda ... Nekem a nyolcéves néger Jus­tin mutatta meg a házat, ahol laknak és a „játszóteret" ... Az Anglia más tájain oly „Here comes the sun and / say it's all right' IItt kel fel a nap, és én mondom, ez jó) 00 szépen, szinte milliméteres pontossággal nyírott pázsit itt buján tenyészik... S mit csinálnak a fiatalok szabad idejükben, amelyből túl sok van? Leggyakrabban a játékautomaták előtt láttam őket, az ügye­sebbek pedig „break dance" -bemutatóval, gitárpengetéssel, aszfaltrajzolással próbáltak néhány pennyt keresni. Vagy kiálltak a város­központban fekvő Bold Streetre, és a tenye­rüket nyújtották... „ADJATOK NEKÜNK EGYMILLIÓ FONTOT!" Judy Bates képzőművész és Bill Harpe koreográfus nevét minden toxtethi gyerek és kamasz ismeri. Ők ugyanis az Oxfordban székelő keresztény békemozgalmi bizottság és a liverpooli művészek szövetsége anyagi támogatásával, angol és külföldi diákok — főként jövendő pedagógusok — segítségével már tizedik éve szerveznek a munkanélküliek gyermekei számára a mi pionírházainkhoz hasonló elfoglaltságot nyújtó nyári ingyenes napközit a Blackieben. Röplapjukon ez áll: „Ne felejts el hálózsákot, lakhelyedet ábrá­zoló képeslapokat és humorérzéket hozni magaddal!" Főleg az utóbbira van igazán szükség, hiszen a templom belül is éppoly elhanyagolt, mint amilyennek kívülről látszik. S első pillantásra a két fő szervező is megle­hetősen csodabogárnak tűnik. Tíz éve nem nyírják a hajukat, Judyé derékon alul. Bilié vállon alul ér. Kezükben mindig ott a csésze tea vagy tejeskávé, Bili zsebeiből pedig so­sem hiányzik a körte vagy alma. De amit csinálnak, mindenképpen dicséretre méltó, hiszen nekik köszönhetően a gyerekek na­ponta délután kettőtől este tízig felügyelet alá kerülnek, és szórakozással, nem pedig unatkozással töltik az időt! Két óra előtt már tolonganak a gyerekek a kapunál. Miután kinyílik a nehéz zár, egymás hegyén-hátán nyomulnak beljebb, s minden­ki az öt legjobban vonzó játékot választja. A belső tér ugyanis több tucat ún. „works­­hop"-ra, azaz játékot és szórakoztatást „áru­sító üzletre" osztódik. A hevenyészetten ösz­­szetákolt, de a célnak kitűnően megfelelő pultok mögé két diák ül, és szórakoztatja az épp az ö „árujukat" választó gyerekeket. A tengerpartról hozott szép formájú kavicsokat színesre festik, virágcserépbe babot ültet­nek, nyakláncokat és apró dísztárgyakat ké­szítenek tengeri kagylóból, faszobrocskákat faragnak, fényképezni tanítják a gyerekeket. A legkisebbekkel a „bölcsödés" Henrika — egy újdonsült pedagógus Svájcból — foglal­kozott ezen a nyáron. Néhány pulttal odébb ribizli- és citromdzsemfözésre oktatják a gyerekeket, máshol táncolni, énekelni. Aki „borzongani" akar, az lemehet a föld alatti pincehelyiségbe, ahol gyertyafénynél rém­történeteket hallgathat. A svéd Sigrid ötlete volt a kozmetikai szalon, amely óriási nép­szerűségre tett szert a lányok körében. A kis kávéházban tea, tejeskávé, rágógumi, édes­ség kapható, sokkal olcsóbban mint az üzle­tekben. De a vidám kisgyerekeken kívül kamaszok is járnak a Blackiebe. Munkanélküliek. Unot­tan, életkedvvesztve ücsörögnek. Kávéznak, cigarettáznak, kártyáznak, vagy hallgatagon néznek a semmibe. A 16—17 esztendős lányok között nem ritkaság, hogy saját, né­hány hónapos csemetéjüket is magukkal hozzák. A tizenhat éves Sandra tizennyolc éves élettársától megkérdeztem, mi lesz to­vább, hogyan képzeli az életüket. „Majd csak lesz valahogy," felelte, s hogy szavainak kellő nyomatékot adjon, messzire hajította az üres coca-colás dobozt, majd levette az egyik kavicsfestő kislány ecsetét, és a falra mázolta: „Adjatok nekünk egymillió fontot!"

Next

/
Oldalképek
Tartalom