Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-11-13 / 46. szám
CSALÁDI KOR ember megszületése pillanatától élete alkonyulatáig folyvást tanulja önmagát és a világot. Mert nincs gyámoltalanabb lény az ember újszülöttjénél, akit meg kell tanítani érzékelni, látni, érezni, két lábon járni. Nehéz küzdelmek árán jut el az igazi emberi jelleghez, a beszéd elsajátításához is. Ugyanis a beszéd, az elvont, gondolkodásra való képesség és a létezés tudata az, ami az embert kiemeli a többi élőlény közül. A kultúra pedig, ami társadalmi termék, nem másnak, mint a nyelvnek és a sajátságos emberi intelligenciának az eredménye. Az emberi társadalom fejlődése úgy hozta, hogy a történelem folyamán kialakultak a nemzeti nyelvek, melyek különbözőségük ellenére is egy és ugyanazon „mechanizmus", az agy működésének a termékei. E nyelvek, mint a kommunikáció eszközei, teszik lehetővé az emberi tapasztalatok kicserélését, megtanulását és rögzítését. Sok millió évig tartó út vezetett a Szóban, szavak megszületéséig. Ma már a szavak többet jelentenek az ember számára, mint a tárgyak megnevezését, bizonyos események elmondását. Az emberi szóval elvonatkoztatni, alkotni is lehet. Ha az ember egy kicsit is figyel önmagára, észreveheti, hogy gondolatai szüntelenül csapongnak, nem összefüggöek. Csak a nyelv (írott és beszélt) segítségével lehet rendezni őket. Eszembe jut Karel Capek bölcs fejtegetése, hadd idézzem egyik ideillö gondolatát: „Csak mikor eljutunk a szóbeli kifejezéshez, akkor kapcsoljuk össze gondolatainkat vagy képzeteinket kerek, logikus ítéletté vagy folyamatos cselekménysorrá." Az is közismert tény, hogy a gyermek mintegy hat-hét éves korában tudja szándékosan ráirányítani figyelmét a tárgyakra, jelenségekre. Amit szemügyre vesz, azon makacsul megtapad, nem kalandozik el. Persze ez az általános kép. A gyerekek nem kis hányada már óvodás korban is képes erre. Sokan állítják, hogy a gyermek előbb tanul meg rajzolni, mint írni. A keze által létrehozott figurák komikusak ugyan, de felismerhetők, s ha szükséges, szavakkal, magyarázatokkal kelti életre őket. Nem véletlen, hogy az életnek ebben az úgynevezett nyugodtabb korszakában kezdődik el a társadalom legszervezettebb ráhatása, a meghatározott program szerinti tanítás, vagyis az oktatás. Bármennyire is hangoztatjuk a modem oktatás gépi eszközeinek jelentőségét, még mindig — és bizonyára így lesz a jövőben is — az emberi szóé, a beszédé a meghatározó szerep. Bizony nem kis gondot jelent manapság a beszédkészség fejlesztése. Akik felelősséget éreznek iránta, aggódva tapasztalják, hogy gyermekeink szókincse beszűkül — valamiféle zagyvalékká, keveréknyelvvé silányul. Sajnos, nem indokolatlan ez a féltés. Hogy nyelvünk tiszta maradjon, gyermekeink lelkivilága, gondolataiknak helyes és árnyalt kifejezőkészsége fejlődjön, s ugyanakkor képesek legyenek más nyelvek, elsősorban a szlovák nyelv minél tökéletesebb elsajátítására, őszintén és egymást segítve törekednie kell szülőnek és pedagógusnak. Ez a szándék azonban bizonyos felkészültséget kíván. Sajnos, sok esetben még az iskolák sem képesek a gyermek spontán kíváncsiságára, természetes, szinte magától értetődő tevékenységére építeni. Nemhiába a világot születnek világszerte újabb és újabb reformok. Az iskola mégis nehezen mozdul. Néha olyasmire is kényszerítjük a gyermekeket, amit maguktól is szívesen csinálnak. Hát még ha a szülő is beavatkozik. Azt is sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az új koncepció (ami már nem is új, hiszen közel egy évtizedes) követelményeinek nagyon sok pedagógus nehezen képes eleget tenni. Sokszor nem is a szándék, a rátermettség vagy a kellő felkészültség hiánya miatt, hanem valami külső, egyelőre elháríthatatlan akadályok gátolják. Én nem vagyok híve a sok házi feladatnak. Egyetértek azzal a követelménnyel, és támogatom, hogy amit lehet, az iskolában kell megtanítani. A házi feladatok inkább kiegészítő, mondhatnám, azt is, szívesen vállalt foglalkozások legyenek, mint például az olvasás. Persze túlterhelni ezzel sem szabad a gyermeket. Kötelező voltát hangoztatni pedig egyáltalán nem. Az is igaz, hogy a gyakorló jellegű otthoni tanulás sem mellőzhető teljesen, csakhogy ennek is megvan a maga lélektani törvényszerűsége. Tudott dolog, hogy a hat-hét éves gyermek ha megtanul valamit, két nap múltán érik meg benne. A tanulás után két nappal ötven százalékkal többre emlékszik, mint közvetlenül a feladat megtanulása után. Állítólag még két hét múlva is többre emlékszik. Mire hívja fel ez a tény a figyelmünket? Hogy gyermekeink ne egyik napról a másikra tanuljanak. Ugyanakkor arra is, hogy az iskola órarendjébe az egyes tantárgyakat ennek megfelelően sorolják be. Érdekes kérdés az is, hogy a tanulónak valóban egész mondatokban kell-e, helyes-e válaszolnia a tanító, tanár kérdéseire. Hiszen nyelvünk néha egy számnevet vagy kötőszót is egész mondatként használ. Ha már a tanulásra terelődött a szó. röviden ki kellene térnünk a tanulás fogalmának a megközelítésére is. Ugyanis tévedés, hogy csak az a tudnivaló, amit szavakban, fogalmakban kell az embernek megjegyeznie. Hiszen a gyermek mozogva, cselekvésben tanulja a világot. Az értelmi képességeit is jórészt cselekvésben nyilvánítja ki, mint például a játék, ének. tánc, rajzolás, anyagformálás és így tovább. Az iskolának ezt is figyelembe kell vennie, s ha másképpen nem, hét öntevékeny, szakköri foglalkozások formájában fejleszteni. Nem egy iskola figyelemreméltó eredményeket ér el ezen a téren is. Azoknak a gyerekeknek, akiknek módjuk van így tevékenykedni, a verbális tanulásban is jobbak az eredményeik. A szókincset említettem, mint a kifejezőkészség nélkülözhetetlen eszközét. A kisgyermek szinte kielégíthetetlen kíváncsiskodó hajlama miatt megállás nélkül kérdez. Nem kéri, hanem követeli a mesét. Gyakorló szülők azt is tapasztalhatták, hogy nem a felolvasást kedveli, hanem olyan mesét, amilyet elmondanak neki, még akkor is, ha nem olyan szép, választékos a nyelvezete, mint a leírté. Az önálló olvasásra, az irodalom élvezetére, az élő szó segítségével könnyebb rávezetni. Nem beszélve arról, hogy az élő szónak milyen jelentősége van az érzelmi kötődésben. Jusson a szülőnek ideje arra is, hogy néha elbeszélgessen a gyermekével, ha máskor nem, hát étkezés közben. Hányszor hallhattuk a badarságot: magyar ember evés közben nem beszél. Hát persze, hogy nem, mint ahogy a más nemzetiségüeknek sem szokásuk. Evés közben az ember ugyanis rág. De mennyire jólesik két fogás feltálalása között szót váltani. Meg kell találni a módját, ha másért nem, gyermekeinkért. És legyen beleszólási joguk a család ügyes-bajos dolgaiba is. Az sem ártana, ha segítenénk az olvasmányaik megválogatásában. Sok szó esik manapság arról, hogy a gyerekek keveset olvasnak, szabad idejük nem kis részét leköti a televíziónézés, ami szintén egyik oka szókincsük elszegényedésének. Igaz. Ám annak se nagyon örüljünk, ha gyermekünk túlzottan sokat olvas. Lehet, megoldhatatlan problémái, feszültségei elöl menekül és temetkezik a könyvekbe. Ilyen esetben is több figyelmet kell fordítani rá. Persze, ez nem olyan gyakori eset. Jóval több azoknak a száma, akik nem önhibájuk folytán, sohasem ismerik meg a leírt szó ízét a gondolat igazát, vagy Hegedűs Géza szavaival élve, az olvasás gyönyörűségét. Milyen nagy kár! Nemcsak az egyén szempontjából. Irodalmunk nagyságai, de az irodalmat szerető átlagemberek is gyakran tisztelettel fordulnak Arany Jánoshoz. A Toldi nekem is felejthetetlen élményt jelentett. Szülőfalum határában, már rég nem létező vén fűzfák árnyékában olvastam először nehéz nyári munkák idején, lopva, pihenés közben. Hogy milyen hatással volt rám? Valami hasonlót éreztem, mint Sütő András, csak nem tudom olyan szépen szavakba foglalni. Ö nyelvünk erdőzúgását hallgatta benne. Én azonban sokszor el is szomorodom a Toldi versszakainak hallatán, olyankor, amikor tanulóink kínosan eldadognak belőle pár sort, s utána fellélegezve ülnek le, hogy végre túlestek a tortúrán. Hát ezt sem így kellene. Hogyan is folytatja Sütő András?... azzal kötött le tizedszer is, ami a kielégített kalandvágy helyén egyre növekvő hiányérzetemet enyhítette: beszélni tanított." Dr. CSICSAY ALAJOS cselekvésben tanuljuk (nőio)
