Nő, 1984 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-31 / 5. szám
1804. I. 31-én született Bajza József író, irodalomkritikus. 1943. II. 2-a a sztálingrádi győzelem napja. 1849. H. 2-án született Pavol Országh-Hviezdoslav, a legnagyobb szlovák költő. 1809. II. 3-án született Felix Mendelssohn- Bartholdy német zeneszerző. Száznyolcvan évvel ezelőtt, II. 5-én született Johan Ludwig Runeberg, a finnek nemzeti költője. KÖNYV Júlia néni és a tollnok a címe Mario Vargas Uosa önéletrajzi regényének, amely nem mindennapi botránnyal kezdődik: a főhős és nagynénije között szerelem szövődik, majd a családi csetepatétól kísérve összeházasodnak. A „kis Vargas" Limában, a Pánamerikai Rádió tájékoztatási osztályán dolgozik mint hírszerkesztő. Időnként bemegy az egyetemre is, hogy abszolváljon egy-egy vizsgát. De főként azzal foglalkozik, hogy az életet figyeli, szemlélődik. Ugyanis írónak készül. Júlia nénivel, azaz szerelmével egyidöben lép Peru fővárosának életébe Pedro de Camacho, a világhírű rádiójátékíró is. S hogy milyen hatással van „Mariocska”, valamint a város kulturális életére, az a regény végére kiderül. A regényt olvasva megismerhetjük Lima jellegzetes embertípusait. A portré-rajzokból az is kiderül, hogy az író kedvenc eszköze az az ember, aki eléri, amit akar: sikert, társadalmi elismerést. Csakhogy ezeknek az embereknek az életében — akiket Llosa így jellemez: „magas homlok, átható tekintet, becsületesség, lelki jóság" — a sikert hirtelen bukás váltja fel. Tekintélyük meginog, életük tragédiába fullad, akárcsak Pedro de Camacho, elvesztik a talajt a lábuk alól. Az olvasó ezekben a portrékban érzékelheti a felfokozott emberi létbizonytalanságot, az egyén kiszolgáltatottságát, manipuláltságát, tehetetlenségét, idegengyűlöletét, valamint azt, hogy kevés a fogódzójuk a valóság megragadására, ezért hat rájuk olyan erősen a babona, a mágia. A tudatosság az ösztönösség uralja cselekedeteiket, ezért olyan gyakoriak a családi tragédiák. Az író a valósághű ábrázolásért érdemli meg, hogy regényét a latin-amerikai irodalom egyik nagyszerű alkotásakét tartsuk számon. Kovács Tibor Szelekció az általános iskolában Az alapiskola szerepe a legmeghatározóbb a tanulmányaink során. Egy-egy szigorú, de igazságos, jó pedagógusra mindenki szívesen emlékszik, de az ellenszenves, rapszodikus tanár megutáltathatja velünk a legérdekesebb tantárgyat is. Az alapiskolák között mégsem válogatnak a szülők, amikor gyermekük hatéves lesz. Igaz, ennek több oka is van; elsőként az, hogy nem válogathatunk az anyanyelvi alapiskolák közt, nincs zenei, testnevelési, matematikai tagozatos stb. Mint minden rosszban, ebben is van valami jó: mindenki egyenlő eséllyel indul, nincs protekció, mint az egyik budapesti kerület általános iskolájában, ahol nagy a különbség az a, b, ill. z (zenei) osztály tanulói közt. Ez a különbség, sajnos, abból következik, hogy a családok szociális helyzete alapvetően eltérő. A vizsgált kerület vegyes összetételű, az átlagosnál sokkal magasabb benne a szakképzetlen munkások aránya, tehát nincs nagy esélye arra, hogy kialakulhassanak kiugróan rangos társadalmi összetételű általános iskolák, osztályok. Ladányi János és Csanádi Gábor tanulmánykötetének alapját iskolai dokumentumok alkotják. A szerzők nem puszta számokkal és tényekkel dolgoznak, közzéteszik egy-egy nehezebb sorsú gyermek adatait, személyi anyagát, a tanárokkal, gyerekekkel és szülőkkel készített interjúk alapján is. A könyv alaptémáját az első fejezetben boncolják: „Iskolák közötti különbségek" a fejezet címe. S annak a problémának néznek a mélyére, mennyire különböznek a tanulók társadalmi öszszetétele és a társadalmilag fontosnak ítélt iskolai tudás elsajátítására való esély szempontjából a vizsgált iskolák, és ha igen, milyen tényezők hozzák létre, alakítják ki ezeket a különbségeket. A problémák nagy mértékben érintik hazai magyar tanítási nyelvű iskoláinkat, ezáltal az itt tanuló diákokat is. Nem indulnak ugyanis egyforma felkészültséggel az alapiskola első osztályába. A hátrányos szociális helyzetűek körülményeit az is nehezíti, hogy nem minden tanuló készülhetett föl anyanyelvi óvodában, vagy ha igen, egyosztályosban, így nem sajátította el azt a tudásanyagot, amelyre az alapiskola első osztályában szükség van a folyamatos, magas szintű oktatáshoz. Pedagógusoknak és szülőknek egyaránt megszívlelendő a többi fejezet is, melyekben az iskolán belüli hierarchiát, az iskolák szelekciós stratégiáját, a siker és a kudarc tükröződését a tanulmányi eredményekben, a kisegítő iskolákba járó gyerekek problémáit, az iskolarendszer és a társadalmi struktúra összefüggését elemzik — sok-sok ténnyel, tapasztalattal, adattal és élő anyaggal (beszélgetésekkel, fogalmazásokkal) kiegészítve, hitelesítve. (Magvető Könyvkiadó, Gyorsuló idő, 1983) Grendel Ágota Dúdor István tárlata Dúdor István tusrajzaiból nyílt kiállítás a közelmúltban a marcelházi (Marcelová) Kisgalériában. A kiállító képzőművész a csehszlovákiai magyar művészek középgenerációjának fiatalabb vonulatához, a mai harminc-negyven év közötti alkotók nem túlságosan népes csoportjához tartozik. S ez a tény, a nemzedéki hovatartozás ténye nagyon erősen meghatározza a világlátását, gondolkodását, eszményeit és kötődéseit. Úgymond, az idegrendszerét. Azaz, más szóval: az életérzését. És ezt az életérzést, ennek a nemzedéknek az életérzését — lévén szó egy, a háború alatti és közvetlenül a háború utáni években született, s a negyvenes-ötvenes évek fordulójának nagy társadalmi változásait gyermekfejjel megért, az előző nemzedékek meghatározó történelmi-társadalmi élményeiből kimaradt, egyfajta „történelmi szélárnyékban" felnevelkedett nemzedékről, amely a hatvanas években serdült fel és a konszolidált, ám nyugodtnak korántsem mondható hetvenes években vált végérvényesen felnőtté —, ennek a nemzedéknek a nyugtalanságát, belső feszültségeit, dilemmáit, bizonyos értelemben vett mellőzöttség-érzését, „tragikus optimizmusát", ideértve e generáció íróit is, talán senki nem fejezte ki nála érzékenyebben, mélyrehatóbban. Dúdor István hasonlóképpen egy nemzedék — a hatvanas-hetvenes évek fordulóján feltűnt Vetésnemzedék — festője a csehszlovákiai magyar művészeti életben, miként a két háború közti írógenerációé volt egyfelől Szabó Gyula és Jakoby Gyula, másfelől pedig Lőrincz Gyula, a felszabadulás után induló ún. „alapozó nemzedéké" Nagy József, az ötvenes évek második felében színre lépő „Nyolcaké" — Tőzsér Árpádéké, Koncsol Lászlóéké — Nagy János és Bácskái Béla, a hatvanas évek elején jelentkező „Négyeké" — Gál Sándoréké — pedig Kopócs Tibor. Már egyik legkorábbi munkája, a hatvanas évek utolsó óráiban született festménye, Az idő hallgatása is nemzedékének ugyanúgy elhíresült alkotásává vált, mint Varga Imre, Kulcsár Ferenc, Kovács Magda, vagy akár e sorok írójának is egy-egy munkája. De a Dúdor által megfogalmazott mondanivalók, megsejtett érzések, megfestett indulatok — s ezt bizonyítja az e jegyzet megírásához kezünkbe tollat adó tárlata is — nemcsak nemzedéki érvényűek: mindenkihez szólnak, akiket az önkeresés lázas szenvedélye pokoljárásra kényszeritett, akikben az érvényes világmagyarázatok megfogalmazásának szándéka, szenvedélye munkál. A Dúdor képeiről elénk táruló világ a legjobb jóakarattal sem nevezhető szívderítőnek, de hát maga az a világ sem éppen szívderítő — elegendő csupán fellapoznunk napilapjaink külpolitikai rovatait —, amelyben élnünk megadatott, s amelyben a lehető legszebben és legértelmesebben szeretnénk leélni életünk nekünk kiszabott napjait. Dúdor festményeinek, vagy mostani tusrajzainak komorsága, s vibráló feszültsége talán éppen ezzel magyarázható: miként az egykori mágusoknak, sámánoknak, neki is szüntelenül meg kell idéznie a rossz szellemeket, az embert sárba döntő, alattomos — mert láthatatlan, netán nehezen felismerhető — erőket, hatalmakat, hogy le tudja győzni őket, s hogy úrrá tudjon lenni rajtuk. Éppen ezért a most szóban forgó kiállításának akt-torzói, Don Quijotéi, kétarcú figurái, fájdalmasan groteszk látomásai, ideges toll- és ecsetvonásokkal megrajzolt tájképei, kopár, lepusztult fái, szinte számlálhatatlan sokaságban sorjázó keresztjei sem alkotójuk kiábrándultságának, végletes és végzetes értékvesztésének jeleiként, hanem örök emberi tisztaságvágyának, értékkeresésének mozzanataiként értékelhetők. Ha Dúdor István pokoljáró és igazságkereső szenvedélye a jövőben fokozottabb mívességgel, a részletek odaadóbb tiszteletével, a gondosabb aprómunkára és rendszerezésre való hajlamossággal is párosul, igazán nem áll messzire attól, ami csak kevés alkotónak adatott meg, hogy jelentős, és még hosszú évekig-évtizedekig érvényes s az egyetemes felé mutató művészetet teremtsen. Tóth László Hl HANGLEMEZ Erdélyi népzene r A román Electrorecord szinte fennállása óta kisebb-nagyobb rendszerességgel helyet ad lemezkiadásában az erdélyi magyar zenei élet legjobb képviselőinek. Az eddigi nagylemezek többnyire magyar nótákat, verseket és komolyzenét tartalmaztak. A hetvenes évek közepétől a magyar popzenekarok is helyet kaptak a kiadói tervekben. Legutóbb két, eredeti népzenét tartalmazó nagylemez is napvilágot látott. A Csíkszeredái Barozda együttes 1977-ben alakult, azóta több jelentős sikert ért el romániai fesztiválokon is. Eljutottak Görögországba, rendszeres szereplői a román tévé magyar adásának. Első nagylemezükön felcsíki, gyimesi és széki táncok zenéjét mutatják be. A Bokor Imre (hegedű). Pávai István (brácsa), Simó József (gardon, bőgő) és Győrfi Erzsébet (ének) összetételű zenekar az erdélyi népzene egy ősibb rétegének népszerűsítését vállalta magára. A lemezen több pentaton dallamú és aszimmetrikus ritmusú dal is található, eredeti a játékmód is. A zenekar összeszokott csoport benyomását kelti. A főszerep Bokor Imre nagyszerű hegedűjéé, de színvonalas zenészek a többiek is. Összmagyar viszonylatban is kiemelkedő lemezük bizonyára jelentős szerepet játszik majd az erdélyi és csángó népzene népszerűsítésében. A másik nagylemez az erdélyi magyar táncházak számára készült, valamivel népszerűbb formában, de szintén Fnagas színvonalon. A lemezen felfedezhető a magyarországi Sebő zenekar termékenyítő hatása. Az első oldalon a (nőis)
