Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-10-25 / 44. szám
/■ Köszöntő Stefánia Pártosovát köszöntjük hetvenedik születésnapján. Azt az őszinte, egyszerű mégis magával ragadó egyéniséget, aki nőszövetségünk tagjai közt, főképpen a vers- és prózamondó asszonyok, lányok soraiban ismert és közkedvelt. Mert számtalanszor ült már az országos verseny értékelői közt, buzdított, bátorított maga is szép szavakkal, versekkel a költészet, az irodalom, a tiszta beszéd szeretetére, a társadalom szolgálatára, gyarapítására. Igaz, versei magyar nyelven kevésbé elterjedtek, mert Stefánia Pártosová költészete nem a hagyományos szlovák nő-irodalom jellegének hordozója. Költőként aránylag későn indult, a második világháború sorstragédiái határozták meg verseinek témáját. Politikai hovatartozását illetően jelentős hatással volt rá moszkvai diákoskodása (1934—1935), majd újságíróskodása, később pedig a CSKP hatása alatt álló Solidarita szervezetben végzett munkája. Ilyen érlelődés után természetszerűleg kapcsolódott be az antifasiszta ellenállásba és a Szlovák Nemzeti Felkelésbe. A felszabadulás után egy ideig Bratislavában dolgozott az Egészségügyi Megbízotti Hivatalban, ma Ziar nad Hronomban él, ahol népművelői feladatokat is ellát. Első kötete (Starym priaterstvám) 1956-ban jelent meg, benne a háborús évekre, eseményekre emlékezik vissza, sok vplt barátjáról, hősi halottakról írt le megkapó sorokat. Költészete elkötelezett, az új élet alakulását követi, benne azt a folyamatot, ahogy a régi rossz fokozatosan egy új, más világgá változik. 1958-ban kiadott kötete, a Hullámok és partok (Vlny a brehy) a természet szépségét, az ember gondjait és boldogságát eleveníti meg, további könyvei pedig (Tepané őasom, 1961; Krídlo padajúcim, 1964; Hlas a ozvena, 1976) a béke eszméjét hirdetik, gyakori történelmi párhuzamok felvillantásával. Jelentős teret szentel bennük a nőknek is, az örök eszményi szépség hordozóinak, az élet folytonos újraszülőinek. Költészete Novomesky, Kostra, Jeszenyin és Majakovszkij líráján ért igazán erőteljessé és hatásossá, a mai szlovák költészet sajátos színfoltjává. Legújabb törekvéseiben a metamorfózisra mindig képes alkotó világa tárul elénk. Művészeteket társít, Elena Lazinovská képeihez írt verseket, s a gyermekek számára adott ki költeményeket. Születésnapján köszöntjük őt, s kívánjuk, hogy még hosszú ideig őrizze meg szellemi frisseségét jó egészségben, mindannyiunk gyarapítására. TÓTH LÁSZLÓ VERSEI Andante Anyúnk annyi buta kis dolgot csinál húst vesz tejel meleg ruhát unokáinak ezt-azt virágot ültet megkapálja a zöldségeskertet és közben öregszik öregszik lassan észrevétlenül t töpörödik mi a saját öregedésünkkel vagyunk elfoglalva húst veszünk tejet meleg ruhát gyermekeinknek ezt-azt szérumokat fedezünk fel tiltakozunk a neutronbomba elten elidegenedünk és egy szép napon arra ébredünk meglepetten hogy már ki se látszik anyánk már ki se látszik a földből Egy kép alatt Valamit halkan szól a zöld és ráfelesel ó a kék fecseg a sárga a piros szép altján zeng a fekete Egymásba tűnnek a testek szertefolynak mind a formák te sem vagy más csak szín szag íz bőrödön az ujjam mégis J'elsikolt Arcunk két fete Hűvös szél fúj életünkből egy elmesélhetetlen történet szele Az idő láthatatlan sörényébe kapaszkodunk Arcunk egyik fele télben másik fele tavaszban Ha... Ha ránézel egy képre, a kép visszanéz rád. Gondosan szemügyre veszed színeit: a piros, a kék, a zöld és a többi mind megvizsgál téged. Ha ránézel valamely tárgyra, a tárgy visszanéz rád. Gondosan szemügyre veszed, s ő megvizsgálja alakod, anyagod. Ha véleményt mondasz egy képről, eg}: tárgyról, ö ug):anazt mondja majd rólad. Ha egy képben, tárgyban keresed magad, a megtalált kép, a megtalált tárgy te magad leszel. A futás Még egy kört. gyerünk, a távolság egyre hív; bomlott szivattyúként dolgozik a szív, s testeden akár szerelem lucska. gőzölög a verejték, még .. ., még..., még . .. nincs megállás, nincs vagy-vagy, az út és a cél te magad vag)!. Öregasszony Szakítás után A folyókat kihúztuk a hidak alóI üres mederben vetettük meg fekhelyünk szétszereltük szerelmünk szép orgonáit sípjai szanaszét hevernek az éjszaka boltíves katedrálisában tehetetlenül mocorog a beléjük szorult szél sejtelmesen suhognak fölöttünk a semmi denevérszárnyai Átöleli a magány, kövülten ül évei magasán, alatta immár a hetvenhetedik, mosolyog. s a mosolya időtlenedik. nem szól, nem mozdul, szeme se rebben, gondolatban nem-levő terekben sétálgat szótalan. miközben fejére lassacskán permetez a hó fehére, s várja, hogy elvigye őt oda Szent Mihály lova.
