Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-10-25 / 44. szám
LUDMILA BURAJOVÁ Hallottam egy történetet: Egyik reggel egy község lakosai egy nagy követ találtak a járdán. Napokig kerülgették, a fiatalabbak átugrálták, az idősebbek kikerülték, de senki nem akadt, aki félretette volna az útból. Egy hét elteltével megjelentek a nemzeti bizottság dolgozói az elnökkel, fölemelték a követ, amely alatt a kíváncsi járókelők egy borítékot pillantottak meg. Az elnök felbontotta, és felolvasta azt, amit néhány nappal azelőtt ő maga írt: „A borítékban található ötszáz koronát annak adom, aki a követ félreteszi az útból". Nem tudom melyik községben történt meg ez az eset, de meg vagyok róla győződve, hogy Losoncon (Lucenec) nem történhetett. A valamikori provinciális kisvárosnak szép szocialista várossá való átalakulása ugyanis fényes bizonyítéka annak, hogy az itt élő emberek nem képesek figyelmetlenül elmenni a „kövek" mellett. Azok mellett, amelyek utukban álltak, amikor elhatározták, hogy városukat nyugodt, szép otthonná alakítják. A múlt évben a nemzeti bizottság vezetőivel és küldötteivel együtt gondoskodtak arról, hogy a város minden utcáján rózsák virágozzanak. Több mint 11 000 díszbokrot ültettek ki, rendbe hoztak 21 parkot, s a városban és környékén 170 régi, elhanyagolt épületet tüntettek el. S akik néhány éves szünet után mennek ismét Losoncra, a város átalakulását látva csodálkozva kérdezik: hová tűntek a csúnya kis utcák? S hová a térről a földbe süppedt házak? S hol vannak a piszkos elégedetten él kocsmák, amelyek egész nap vonzották azokat, akiknek nem fült a foguk a munkához? A válasz? A régi Losonc a múlté. Szocialista társadalmunknak a dolgozó emberek nyugodt életét biztosító igyekezete változtatta meg sok szorgalmas kéz segítségével. Tudom, ha megkérném a városi és a járási nemzeti bizottság dolgozóit, számolják öszsze, hogy az évek során hány milliárd koronába került a város újjáépítése, nem lenne könnyű dolguk. Egy biztos: az állampénztárt, az üzemek költségvetését, sőt a magánépítkezők pénztárcáját is alaposan ki kellett nyitni, hogy ilyen sok ember élhessen nyugodtan, kényelmes, modem otthonokban ... Az emberi elégedettség és boldogság relatív fogalom. Nem mérhető egyik sem, sem méterrel, sem kilogrammal. Az egyén, annak érzései, igényei határozzák meg mindkettőt. Van, akit kis dolog is boldoggá tesz, s van, aki szinte semmivel sem éri be. Társadalmunkban meg kell teremtenünk a nyugodt, elégedett élet alapvető feltételeit. így például munkát, a gyerekeknek elegendő iskolát, kórházakat a betegeknek, színvonalas, könynyen elérhető szolgáltatásokat, hogy elsősorban a dolgozó nőknek — fő feladatuk: a gyermeknevelés mellett — jusson idejük a művelődésre is. Az egyén elégedettségének e köznapi tényezőiről s a nemzeti bizottság által teremtett feltételekről beszélgettünk Jozef Eibnerrel, a Losonci Járási Nemzeti Bizottság titkárával. A gyermekekről való gondoskodás A múlt évben a járásban a gyerekek 98,5 százaléka járt óvodába. Ez a jó arány egyrészt a nemzeti bizottságoknak, másrészt azoknak az ipari és mezőgazdasági vállalatoknak köszönhető, amelyek néhány óvodát saját kezelésükbe vettek. A Közép-szlovákiai Üveggyár és az Ipolymenti Téglagyár több mint egymillió korona értékben közösen épített Poltáron óvodát és bölcsödét. A Kovosmalt Füleken (Fifakovo) épített fel egy óvodát 30 gyermek számára, Fülekkovácsiban (Fif. Kováce) pedig 27 gyermek jár a vadonatúj óvodába. így a járásban szinte nincs olyan fiatal anyuka, akinek kérvényét elutasítanák, mint az néhány évvel ezelőtt gyakran megtörtént. A Losonc környéki üzemeket dicséret illeti azért is, hogy üdülőikben lehetővé teszik a nyári pionírtáborok és a sítanfolyamok megrendezését. Ha ehhez még hozzávesszük a jnb-hez tartozó látkyi természeti iskolát, világosan kitűnik, hogy a sokszor ismételt mondat — minden gyermek a miénk — ebben a járásban valóságos értelmet nyert. Vajon azt jelenti-e ez, hogy Losoncon és a járás többi városában, falvában e tekintetben minden rendben van? Sok minden valóban rendben van, de itt is, akárcsak máshol, több problémát kell még megoldani. Ebben a járásban is hiányzanak például a napközi otthonok, hiszen nem kívánatos, hogy a gyerekeket az utca nevelje. Ez elsősorban városi gond, de ma már a falvaknak is sajátságos problémáik vannak. Az iskolák gyors központosítása, az összevont osztályok megszüntetése jóllehet nagyobb tudást biztosít a gyerekeknek, de az édesanyák aggódnak amiatt, hogy kisgyermekeiknek autóbusszal kell a másik faluba, városba utazniuk, korán kell kelniük, későn érnek haza, miközben a helyben, a szülők segítségével felépített iskola üresen áll. Ez a kérdés — másféle szempontból ugyan — a nemzeti bizottságokat is foglalkoztatja. Ezek a falvak ugyanis tanító nélkül maradnak. S mint köztudomású, a tanító minden időben egyben a falu népművelője is volt. Ki helyettesítse? Ki vezesse a könyvtárt, ki tanítson be színdarabokat, ki szervezzen kulturális műsorokat, ki és milyen műsorral töltse meg az új művelődési házakat? Ki veszi át a stafétabotot? A kérdésekre egyelőre nincs válasz, a tanítók diákjaikat követve a nagyobb falvakba s városokba költöznek. Messzire kerülnek volt munkahelyüktől, ahol még mindig szükség lenne fájuk ... Elsőként Szlovákiában ... Nagy gondot vesznek le a dolgozó anyák válláról az iskolai étkezdék. Sokkal nyugodtabban dolgoznak az anyák annak tudatában, hogy gyermekeik a tanítás után rögtön megebédelnek, s nem kell a késő délutáni órákig várniuk. Tudjuk azonban, hogy még nem minden faluban van meg ez a lehetőség. A régi iskolákat konyha és étterem
