Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-10-04 / 41. szám
PALOTAI BORIS „ Mert olyan aranyszíve van... Palotai Boris (1904 — 1983) jövőre lett volna nyolcvanéves. ám azt az évfordulót már nélküle kell megülnünk. Mert elment közülünk. Igen: közülünk is. Hiszen pályafutását itt kezdte, csehszlovákiai magyar íróként, költőként, újságíróként. Nálunk élt és alkotott-dolgozott 1939-ig. Legjobb műveiben a társadalmi viharokban sodródó ember életének tragikumát tárta fel. sokszor merészen őszintén, érzékeny, mesteri lélekrajzzal. Ha müveit olvasván felfigyelünk arra, mekkora hozzáértéssel és hitellel ábrázolta a gyermekeket, óhatatlanul tudatosítanunk kell: benne is munkált valami az örök gyermekből. A kérlelhetetlenből, az őszintéből. Ezért volt időnként kellemetlen, mellőzött, máskor pedig sikeres, elismert. Alkotói pályájának értékelése még csak ezután következik, ám egy bizonyos: a Nő a barakkban c. televíziós drámája sokakba véste be kitörölhetetlenül Palotai Boris nevét. Tisztelet emlékének. No. csak kapjam el azt a gazembert! Már egy hete, hogy a színét sem láttam! Az étkezdében sem mutatkozik, bujkál előlem, mióta azzal a vastag Sárival járkál, azzal a szalonna göngyöleggel.. . Hogy mit eszik rajta, amikor ő az ilyen madárcsontúakat szereti, az ilyen gyenge húsúakat... Próbálja csak a Sári mellét befogni a tenyerébe. Na hiszen! Egy egész brigád kéne hozzá! Most meg már a szálak is összegubancolódnak a gépemen ... mi lesz ebből? Csupa csomó, göb... Legalább szólt volna a gazember, mondta volna: nézd. kisanyám... Kisanyám a keresztanyja! Nekem hiába is hízelegne ... Nem olyan lány vagyok én. aki két-három mozi után már úgy öltözik fel. hogy ne kelljen a fiúnak sokat vesződni, amíg megleli, amit keres. Mielőtt megismertem. csak a derekamig jutottak el a fiúk, azt kedvükre szorongathatták, de onnan se fel, se le... Ez nem akart tőlem mást. csak elbeszélgetni, simogatni egy kicsit, kiönteni a szívét, hogy senkije sincs az égvilágon, magányos ember ő, úgy nőtt fel, mint gyom az árok szélén, csak az anyja vigyázott rá az égben, arra hasonlítok, azért is húz hozzám, mert egészen olyan vagyok, amilyen az volt, olyan takarékos, vékonyka, csillagszemü, jaj, nagyon szépen tudott beszélni! Azért is engedtem magamhoz, vigasztalni akartam, amiért olyan árva, gondoltam, bánom is én . .. Egyszer úgyis meg kell lenni. Megszántam na! Ö meg azt se tudta, hová legyen a boldogságtól! Egészen megvadult... Hogy mit ki nem talált! Szüzanyám! Majd elsüllyedtem ... De most. hogy mással csinálja ... Nesze neked, megint egy csombék!... Hogy mással csinálja azokat a gyalázatosságokat ... Én még vetkezni sem mertem előtte, mindig a szekrényajtó mögött bújtam ki a ruhámból. Szerette, hogy olyan szégyenlős vagyok, azt szerette legjobban ... Sokszor még sírtam is... Csak jó legyen neki. mondtam magamban, s addig mondtam hogy jó. jó, jó. amíg azt sem tudtam már, mire mondom. Csak jött belőlem a sok ó betű .. . Tajtiné úgy bámul rám, majd kiesik a szeme! Fétjes asszony létére mennyit szaladt az után a csibész után! Ráakaszkodott, élni se hagyta! Bandzsi. szeplős! S pont az én Marcim kellett neki. Rá se nézett az egy ilyen bandzsára. Majd éppen ő! Minden ujjara tíz nőt kaphatott, csakhogy ő nem törte magát egyik után se. Azért is keveredtem meg, mert más volt, mint a többiek. Olyan magányos ... Rendes ... Komoly ... Ha összeakadok vele, a szemébe vágom, hogy micsoda gazember! Itt hagy egy lányt, aki a szívéi tette ki, mosott, vasalt rá, s a ruháját is szégyellte levetni előtte, annyira kereste a kedvét. Na, alászolgája! Masírozhatok haza! Egyedül, mint valami özvegy. Lekapcsolhatnám a kapunál. A lakására futhatnék. Ha hét napig kibírtam nélküle... Nem bírtam ki! A szoknyám biztosílótűvel fogom össze, úgy megcsappantam. Most aztán olyan vagyok. hogy akár le is nyelhet. Mindig ígérte: egyszer lenyellek kisanyám. bekaplak, lenyellek, hogy mindig velem légy. Mert nagyon szépen tudott beszélni. A leikéből beszélt. Azért siettem rögtön a szekrény mögé. Na. csakhogy! Vége a melónak. Már azt hittem, sose lesz ma vége. Sári elsőnek hagyja abba. Persze, sürgős neki. Reng a feneke, ahogyan jár. húsos, téglaveres vádlija csak úgy rezeg... Én meg utánavetem magam, s egyre kiáltozok: te Sári, Sári ... Mintha valami jó hírem lenne a számára. A nyakam is belereszket: te Sári ... Mire elérem, már bent van a zuhanyozóban. Te Sári... Aztán akkorát hallgatok, hogy ő közben kilép a szoknyájából, s úgy kérdi: na mi az? — Mit akarsz te az én Marcimtól? — mondom neki, és a nyakára nézek, melyen lilás folt éktelenkedik. Az én nyakam is ilyen volt, azért viseltem Garbó-pulóvert, hogy takaijon. Sári meg leszegi a tokáját. — Még hogy én ... hogy én mit akarok? — S hadarni kezd, hogy ő jött utána. Mármint az én Marcim ... Meg. hogy neki vőlegénye van. Töltőtolljavító a Zuglóban. — És vállára csapja a törülközőjét Én meg a lilás foltra bökök: — Ezt nem a töltőtolljavító ... — s a hangom visszaszalad a torkomba. — Nem is... Na, eridj innen, mert lefröcsköllek — mondja azon a vastag hangján. De én nem mozdulok. — Hagyd az én Marcimat — mondom csöndesen, pedig kiabálni szeretnék, nagy sonkakatjába kapaszkodni és rázni, rázni... Ő meg szagos szappannal dörzsöli magát, komótosan, mint aki ráér. És közben brummog: — Mit csináljak, ha egyszer... — Zuhog a víz rá a tussból, elcsapja a hangját. Aztán ott áll előttem, mint egy hústorony, rózsaszínűre paskolt bőrén virítanak a lila foltok, és össze-vissza beszél... — ... nem hagy békét... nyaggat... rimánkodik ... hogy neki senkije sincs az égvilágon ... Úgy nőtt fel... hol a kombiném? Már megint ráakasztották ezt a sok rongyot! Ügy nőtt fel, mint a bogáncs. — Gyom! Nem bogáncs! — szólal meg Tajtiné. aki jóég tudja, honnan került elő, de most ott vihog a párával befutott tükör előtt, csorba fésűjével homlokába kapargatja a haját. — Mint gyom az árok szélén — fejezi be a mondatot, és Sári felkapja azt ^dagadt fejét. — Nem sül ki a szeme?! Egy féijes aszszony ... — mondja mérgesen. — Én ennyit se törődtem vele! — s megpöccenti a körme hegyét. — Tőlem mondhatott akármit! — S magára ráncigálja a szoknyáját. — Nekem mesélhetett! Én nem azért... — Hagyd az én Marcimat — hajtogatom, mintha semmi más nem jutna az eszembe. Sári meg tovább darálja a magáét: hiába mondta nekem, hogy egyszer még bekap, megesz, hogy mindig csak vele maradjak. Engem ilyesmivel nem lehet szédíteni! Tajtiné sikkanva nevet én meg a gyomromhoz kapok, mert mintha labdával megcélozták volna. — Én csak azért... — folytatja Sári. s tenyerével letörli a tükröt — mert olyan aranyszíve van. Egy ilyen nagy mélák ... Az ember azt hinné, fütyül az egész világra! Pedig még most is a mamáját emlegeti... Hogy pont olyan vagyok, amilyen ő volt szegény... Derék, jóformájú ... — Azt mondta? — kérdem, de azt se tudom, csakugyan szólok -e. vagy csak úgy magamban ■ • • — Mi az. náthás vagy? — kérdi tőlem Sári. — Nem vagyok náthás ... — S a vállán keresztül Tajtinéra pillantok, akinek a nevetés cigányútra szaladt a torkán. — Nekem is... nekem is... — köhögi — ... hogy szakasztott az anyja vagyok ... Az volt ilyen hamis szemű. A homályos tükörből Sári álmos tehénszeme, Tajtiné bandzsi képe néz vissza rám. Hát hány anyja volt annak a gazembernek! És minek jöttem ide? Mi a nyavalyának? Úgyse zuhanyozok előttük, hiszen azt szerette bennem az én Marcim, hogy olyan szégyenlős vagyok ... Pardi Anna Rekviem egy tanyasi öregasszonyért A féllábon ugráló, sebesült fecskemadár szájából kihullatott szalmaszálként ezt az öregséget rakta lábad elé, a csorba kések, csorba villák násznagyi tánca már lakodalmadon ezt az öregséget csörgette feléd, az agyonhajszolt igáslovak s a még ragyogó szemű, engedetlen kiscsikók ennek az öregségnek a terhét vonszolták eléd, (nőu) az éjfél rontásába vergődő harangszó a koránkelések, a szüntelen munka ráolvasásával ezt az öregséget harangozta rád, a fejfák, tavaszok, aratókendők lobogása a dülőutak. a jegenyék, a vályogviskók a pici ablakok ezt az öregséget nézték ki teneked, a gyereksírás, a nyolc pontosan elosztott kenyérszelet közt megálló kés ezt az öregséget darabolták fel; hogy egyszer nagyon elgyöngülsz, s végképp nem tudod lehúzni lábaidról, az éj fekete harisnyaszárait, senki nem fűzi be a magasszárú cipőn a halottak és unokák névsorát, a veteményeskert. a tágas szántóföldek sorvadását érszűkületben, s a két térd roncs holdjának erőtlen sugárzása alatt egységbe, örömbe már össze nem álló földi létet.
