Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-09-27 / 40. szám

IX. 28 a a turizmus nemzetközi napja 1803. IX. 28-án született Prosper Mériméa francia író és esszéista 1918. IX 30-án halt meg Szabó Ervin, a marxizmus első ma­gyar tudományos igényű művelője Negyvenöt évvel ezelőtt IX 30-án ír­ták alá Hitler, Mus­solini, Daladíer és Chamberlain a hír­hedt müncheni egyezményt X. 1 -e a Kínai Nép­­köztársaság ünnepe 1938. X 1-én á náci hadsereg meg­kezdte Csehszlová­kiai határterülete­inek megszállását KÖNYV Tikirikitakarak Ha valaki a még mindig gyermekci­pőben járó gyermekirodalmunk eddi­gi csúcsteljesítményeiről faggatózna, nem hinném, hogy a megkérdezettek között akadna egy ember is, aki felso­rolásából kifelejtené Simkó Tibor Tiki­­rikitakarakját. A csodálatos mesebi­rodalom nevét címébe foglaló kis könyvecske hét esztendeje jelent meg, mifelénk szokatlanul magas példányszámban, s a minap — me­gint csak több mint húszezres pél­dányban — második kiadásban is napvilágot látott. Ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy a könyv máso­dik kiadására már évekkel ezelőtt is szükség lett volna, hiszen az első kiadás szinte napok alatt elfogyott. /Éppen ezért érthetetlen, hogy a mostani kiadásból miért csak három­ezer példány jutott hazai piacra. A Tikirikitakarak verseinek közkedvelt­sége, a szerző népszerűsége — ele­gendő csak ellátogatni valamelyik óvodánkba, vagy belehallgatni vala­melyik szavalóversenyünk műsorába — arra enged következtetni, hogy TIKIRIKI TAKARAK rövidesen megint a könyvritkaságok listájára kerül ez a kötet.) Úgy tűnik, hogy Simkó műfajai — vers, epika, dráma — közt a gyermekvers az, melyben sikerült maradandót alkot­nia. Maradandót, s nemcsak hazai magyar viszonylatban; az ő opusza­­inak az egyetemes magyar gyermek­vers-költészet bármely antológiájá­ban ott volna a helyük. Simkó Tibor költői indulása, noha az 1958-ban megjelent Fiatal szlovákiai magyar költők című antológia szerzői között ö a legidősebb, egybeesik a Nyolcaké­val. Az antológiát követően hosszas készülödés-érlelődés után, 1967-ben jelent meg nagy formakultúráról ta­núskodó verseskötete, a Pólusok, majd újabb hat esztendei szünet után az első gyermekkönyve, a Karcsi Ka­csa kalandjai. E próbálkozását azon­ban még nem követte teljes siker, sőt egyik kritikusa egyenesen a nyelvi szürkeség vádjával illette ezt a verses mesét. Ezzel szemben a négy évvel később megjelent Tikirikitakarak már diametrálisan más volt: csupa köny­­nyedség, csupa ötlet, csupa mozgás, csupa ritmus. (Ritkán sikerül költőnek egyik kötetről a másikra oly mérték­ben megváltoztatnia a poétikáját s forradalmasítania kifejező eszközeit, mint ahogy Simkó Tibornak sikerült.) A Szabó Erzsébet bájos-játékos raj­zaival illusztrált könyvecskét a szerző Csiszinkónak, Kakedlinek, a Samu­­káknak és Tillmürmümek ajánlotta. Hogy kik ezek a kedvesen hangzó neveket viselő alakok, azt nem tu­dom. Ám azt sejtem, hogy minden gyermekbe szorult valami és minden felnőttben megmaradt valami a Csi­­szinkókból, Kakedlikből, Samukákból és Tillmürmürökböl. Éppen ezért a Tikirikitakarak mindenkihez szól és mindenkit elbájol — korhatár nélkül. TÓTH LÁSZLÓ KIÁLLÍTÁS ír Szeretet. türelem, izgalom és a többiek Ha a komáromi (Komámo) Duna­­menti Múzeumnak krónikása volna, augusztus végén a följegyzésre méltó dolgok közt elsőnek Osztényi Leander nevét írná be a múzeum kapcsos­könyvébe. Ma Osztényi nevét Vágfarkasdtól (Vlcany), ahol 1911. július 20-án szü­letett, Karlovy Varyig, ahol harmincöt éven át — a nyugdíjig — iparművész­ként dolgozott, az egész országban ismerik. A munkáit még ennél is messzebb, egészen Londonig, ahol az angol királyi család porcelánjai közt, Osztényi munkái találhatók. Tárlatát szemlélve először csillogá­sa, a szépség ragad meg bennünket. Nem öncélú csillogás ez, a képek zománcos fényét a műfaj jellege adja és igazolja, a porcelánfestés módja­iból következik. így e fényjáték — magasabb, tompább változataiban — jellemző a tárlat egészére, mely ab­ban egységes, hogy darabjai — lám­patartók, csészék, tányérok, vázák stb. — eredetileg használati tárgyak­nak készültek. A figyelmes tekintet számára a tárlat mégis két szférára oszlik. Mégpedig aszerint, hogy Osz­tényi ecsete vagy savval kimaratott acél-negativja nyomán mennyire ve­szítik el eredeti — használati — ren­deltetésüket: részben vagy egészen. Megállnak-e az ipar és művészet ha­tárán, vagy azon messze túllendülve, immár szellemi-lelki erőforrásként, azaz művészetként léteznek... A magam részéről az előbbiek közé a vázákat s a mokkás készleteket sorolnám. Esetükben egy pillanatra sem üti egymást a funkció és díszítés. Noha a mai műanyag tárgyakhoz sat­­nyult ízlés számára a kancsók, csé­szék és a tányérkák finomsága néha már távoli... Távoliságukat — ott. ahol üvegszekrényben állnak — az üvegen át való szemlélés kissé meg is toldja, s mind afölé, amit e sajátos szépségű tárgyak a nézőből kiválta­nak. Kidolgozásuk helyenként olyan aprólékos és finom, hogy már-már ékszerszerűek: mesébe illően töréke­nyek. Érdemes egy pillantást vetni a tár­latlátogatók arcára is. Vajon ki, mit érez? A velem egykorúak vagy — negyvennél — fiatalabbak szemében elismerés, de ahogy a tárgyakat né­zik, abból valami hiányzik. Erre az idősebbek, a hatvan-hetven körüliek arcát fürkészve következtetek. Nálunk — időnként — a legfelső fokon a csodálat, náluk a bensőség, a szem­lélt tárgy iránt érzett szeretet, az él­mény meghittsége, hisz nemrég — alig néhány évtizede — életüknek még szerves része volt e finomság, az a kultúra, amely egykor Thomas Mannt, Kosztolányi Dezsőt vagy ép­pen Fraudot teremtette, amelynek visszfénye az idős arcokon, számom­ra — fájdalom — kissé már távoli s idegen. De más a helyzet a tányérokkal! Ezek már nem is festett tányérok, sokkalta inkább képeket őrző porce­lánok, eredeti funkciójuk, sőt annak képzete is teljesen megszűnt. Ha egy pillanatra is arra gondolok, hogy a tányér egész felületét betöltő Árvák­ról, Archimedeszről, Mária mennybe­meneteléről vagy Munkácsi Mihály Siralomházáról húslevest kanala­zok ... Egyszóval, a tányér itt többé nem használati tárgy ... A felsorolt képek természetesen másolatok. Eredetijüket különféle szempontból, sokszor megtárgyalták. Minket most inkább Osztényi tájéko­zódása érdekel, hogy a „nagy festé­szetből" tányérjaihoz mit. s miért vá­logat? Nézzük csak egy kissé köze­lebbről őket: Árvák (szánalom); Ar­chimedes (bölcsesség, türelem); Má­ria mennybemenetele (szeretet); Sí­­ralomház (irgalom). Már eddig is négy olyan tulajdonságjegy, ami büszke ci­vilizációnkból egyre inkább hiányzik. S hogy ez az értelmezés nem pusztán a tudósító képzeletében létezik, arról maga Osztényi beszélt. A Raffaello— Osztényi Madonna előtt állva arra hívta föl figyelmem, hogy ne felejtsem el észrevenni a Madonna szemében a gyermekét féltő aggódást. FÜLÖP ANTAL FILM Nyári filmfesztivál A nyári hónapok idején — talán a nagy hőség elől — gyakrabban mene­kültek az emberek moziba. Valószínű azonban, hogy a legtöbb helyen nem találkoztak a klimatizáció hibátlan működésével. Ugyanolyan hőség vet­te körül az embert a mozi félhomályá­ban, mint amilyen kint tombolt. Még szerencse, hogy nem kellett túlságo­san odafigyelni a. nyári filmfesztivál filmjeire. Filmforgalmazó vállalatunk úgy ál­lítja össze téli és nyári filmszemléje programját, hogy télen inkább komo­lyabb hangulatú és művészfilmeket igyekszik bemutatni, nyáron pedig a több vígjátékkal a közönség szóra­koztatását szogálja. Tehát a mostani nyár is a könnyű műfajt hozta, talán túlságosan is. A könnyű műfaj önma­gában még nem jelenti azt, hogy értéktelen alkotásokkal kellene beér­nünk. A vígjáték, a paródia, a krimi lehet a maga zsánerűben remekmű is. Meg keli hagyni, nagyon jó volt Stefan Uher rendező filmje, a Beto­non legeltette lovait, amelynek ötletét Milka Zimková elbeszéléskötete adta, és amelyben ez a tehetséges, de keveset szerepeltetett színésznő ját­szotta a főszerepet. Hogy a cseh vígjáték viszont nem éppen a virágko­rát éli, arról két film is tanúbizonysá­got tett: Oldrich Lipsky filmje, az Üdvözlet a Földről még csak hagyján, de Milan Muchnáé, a Moravanka el­rablása kínos volt. Bacsó Péter nyo­mozóhistóriájáról, az Egy svéd, akinek nyoma veszett c. magyar—svéd kop­rodukcióról is lógó orral távozott a néző. Hiába az eltűnt svéd újságíró utáni nyomozás, a híres Shakespe­­are-szinész. Derek Jacobi főszereplé­se, mindez nem pótolhatta a krimi nélkülözhetetlen kellékét: a tempót és cselekményességet. Pehelykönnyű volt a Barbra Streisand-film, a Ho­ward Zieff rendezte Nő a ringben, ahol Barbra sokoldalúságáról a nehéz­­súlyúak szorítójában győz meg. Pi­kantériájában és habkönnyűségében kissé unalmas volt a Harmadik a sor­ban c. olasz film Laura Antonellivel a főszerepben. Agatha Christie receptje viszont mindig „bejön". Guy Hamil­ton az írónőnek Nyaraló gyilkosok című regényéből forgatott filmet már előzőleg (Halál a Níluson. Gyilkosság az Orient-expresszen) bevált szerep­lőgárdával, Peter Ustinowal mint Hercule Poirotval az élen. Jó mérték­kel adagolt angol humor, nem keve­sebb hidegvér és az elmaradhatatlan „minden mindennel és mindenkivel összefügg" képlet jellemzik. Ezen kí­vül a fesztiválon volt még dolgunk csempészéssel (Kontraband), egy ke­vés történelemmel (Arany rózsa) meg amerikai mintát tudatosan idéző gengszter-filmmel (Vabank) stb. A szervezésben előre lépést jelen­tett az, hogy az utóbbi sokéves gya­korlattól eltérően most nem kellett hónapokig várni a fesztivál filmjeire azoknak sem, akik nem jutottak el erre az országos rendezvényre, mert röviddel annak befejezése után mű­sorukra tűzték őket az utánjátszó mo­zik. Még egy megjegyzés a filmszem­le kapcsán: igazi fesztivál-hangulata a legutoljára talán akkor volt, amikor a vár amfiteátrumában vetítették a filmeket. Elkelne városunknak egy nagy szabadtéri mozi, így talán job­ban elviselhető lenne a nyári kánikula meg a könnyű könnyű-műfaj. FRIEDRICH MAGDA

Next

/
Oldalképek
Tartalom