Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-09-20 / 39. szám
— No ládd, mégis a Marisva ment haza! — Pegyig ehihetéd, nem úgy gundóta, az má szent igaz! Nem mondom, Maris kap’ koggya, aká a mágnyes, de ő nem fog ráragannyi. .. Még figyetelek, tán kéccer, ha ránizté Gergőre. — Ő tuggya mé! — Hidd e, nemigeny ment semőre. Andrisva, az orvos tanácsára, a pajtába főszeretek valamit, azon nyújtogattya magát. A fájós kézivé má egy kereket is fő tud húznyi. — Ne mondd!? — Nagyon rákapott, a vállaji is olyan szílessek, erőssek, me gyakoró ám isz nikö, me szígyellette vóna magát, ha kódos marad. — Ládd, nem is figyetem még. — Hátha nem nyízté rá! Meg a kabát etakarja. Andrisva má úgy ebányik, no meg velem is! Az orvostó még könyvet is kapott, hogy hugyan még mikípp. Te, ájjunk meg! — Ne, Imre, még észre veszi. — Hát osztán? — No, má efújta a lámpát. — Ne marja bele, élig neki a baja. Hidd e, ö csak rólad tud beszinyi, de olyan szipen ... — Rólam? — Amit csiná, ászt gundolom, szíplagbó csinyája, hogy az anyádot megtívessze, az meg bikin haggya. Meg mit gundósz, mé töri magát azon a nyovolyán a pajtába? — Hát...? — Hát azé, me a anyád essze akarja töretnyi a csontyajit! Csak hagy gundója anyád, hogy a Maris körő forgológyik, te buta! —- Én még azt gundótam ... — No ládd, a sok vínsíg máj epletykája, hogy hazakísírtette. — De iszeny nem is nyiztek oda. — Dehonnem, ezeknek, még a hátsójokon is nyött szemek, nem hogy nem látták! — Anyám is főüzent nenétő, hogy itt az ideje a leginyjárásnak, de én nem engedem be iket, ki fog a sok ríszegve meg vin leginyve mírgeskennyi, há nem?! — Hát igaz, me ha beengeded az egyiket, be kő a másikot is! — No ládd, ippeng észtét nem akarom, hogy az a bolond meghempergessen a hóba... Tán sógor meg se engennyí, ö nagyon Gergő-pártyi! — És te? Juliska lehajtotta a fejét, nem válaszolt. Vitéz ugrált a kerítésre. — Ide hagass, ha hónap fövetödök, mit mongyak? — Semmit, Imre, semmit, majd csak lesz valahugyan ... Éss jó, hogy elkísírtetté .. . Ugyan, Gergő a barátom, vagy nem? Igaz, Simonyt is ecsaltam, az meg alighanem megfeneklett — kuncogott Imre. — Gundolod ? Ugyan má. Húsnak te teccő, nem a Simony. — Igazán? — Ő monta, nem én! — Akkó jó, de mennyünk, me igény hideg van. — Gyere, Vitíz! Jó íccakát, Imre! — Neked is, és ámoggyá Gergővel — mondta és már szaladt is, közben dudorászott. Vitéz utána akart szökni, de Juliska rászólt. — Gyere, gyere, me becsippentem a farkadot! Nene még nem aludt, a mécsesnél imádkozott. Sógor a meleg kemencén horkolt. — Hun vótá ilyen soká? — kérdezte suttogva nene. — Ides neném, kerőnyi köjjött a riszegeket. — Istenem, még ilyen időbe is eszi iket valami. Te, csak nem főjjűrő gyütté? — De. — Jaj, Juliskám, az erdöbő mindenfele előadódhat! — Ne fi, a Szemírmetes fija hazakísértett. — Mé az? — Me úgy adódott. Meg süt a hód. —Jó van no, még nekem is maratt egy tized, ászt még emorzsolom és lefekszek, de igírd meg, nem mígy többet az erdő alatt ilyen kísőnnyibe. — De nem én! Meg vót velem valaki. — Jobb fínyí, mint megijennyi, Juliskám! No, tegyük e magonkot hónapre — mondta és lehúzta a mécsest. Csöndesen vetkőzött, nehogy sógor felébredjen. Talán ö is haragudna, mint nene? Bebújt az ágyba. Istenkém, hisz nem is tudnak haragudni, inkább féltik, aggódnak érte. Valóban, milyen régen bújt hozzájuk, pedig megérdemelnék, hiszen csak tőlük kapott szeretetet. Kicsit felült, a párna alól előhúzta a rózsafűzért, de nem imádkozott. i hanem gondolatban nene és sógor fejét és kezét simogatta. — Drága, jó istenkém! — mormolta —, aggyá nekik egissiget, hogy még sokáig, nagyon sokáig mellettem lehessenek. Istenkém, drága, jó istenkém, vidd meg iket minden bajtó, szomoróságtó, varázsojjá kis napot a mi házunkre. ami a szívönköt is átmelegityi... Megcsókolta a keresztet, a rózsafűzért pedig a csuklójára csavarta a gonosz ellen. Úgy hallotta, ha nála van, a gonosz elkerüli. I Az érmecskék meg-megcsendültek, az arcát hidegítették, amint ráhajtotta karjára a fejét. A szél kint megerősödött, a szederfa árnyéka az ablakon táncolt. A tűzhely nyílásán a szél keservesen sírdogált. A kis házra csend borult. Juliska behunyta a szemét, és Gergőre gondolt: ki tudja, alszik-e már...? Milyen szép volt a legények között, mint ocsúban a tiszta búzaszem. Jó volna róla álmodni, a kezét fogni és ujjain kiszámolni a betűket, aminek segítségével hangtalanul is beszélni tudnak, mennyit is gyakorolták míg megtanulták. Mi lenne, ha beállítana hozzájuk és azt mondaná: — Juliska, én itt maradok. A hosszú udvaron szél nyargalászott, a pitvar külső sorompóját meg-megrázva, mint vackáról kiszorult vándor, aki menedéket keres... A szél reggelre elfújta a havat, csak a kerítés markolt a lábához belőle, hogy jobban kiemelkedjenek szurokkal kent bordái. November közepe volt, és már beállt a hideg. Mire nenéék felébredtek, már mindent elintézett, csak a fejés maradt hátra. Gondolta, hadd pihenjenek, törleszt a jóságukért, szeretetükért. Sógor köhögésére bement. — Sógor, sógor! — No mija, mija! — A disznó nem akar ennyi. — Melyik? — A kisebb. Erre nene is felneszeit. — Mi van? — A disznó nem eszik. — Jaj, uram teremtöm, há hugyan, csak nem vetettek neki valamit? — Ne beszí zödeket, Terka! — Ászt soha nem lehet tunnyi! — Én meg amondó vagyok ... minő nap is van máma? — Pintek. — Biztos? — Biztos, me tegnap leginyjárás vót, no, ügyi, kedden, csütörtökön, oszténgat má csak szombaton meg vasárnap. — Leginyek, hun? — Hát llus má tegnap beengette. — Fíkomatta a minutáját, élig korán! No, hát akkó máma mindent elkiszítünk, meg píntek is van, hústalan nap, és hónap apád elintézi iket. Nene mondani akart valamit. — Ne akadíkoskoggyá, így se mentek semmire, ha meg nem esznek, mi lesz belölök? Minden úgy történt, ahogy sógor akarta. Juliska begyalogolt a városba. Zsemlyét, fűszert vett, és beszólt az apjának, hogy reggel, ha tud, jöjjön fel. Szerencsére az anyjával nem találkozott, mert az istállóban a libákat tömte. Este megpirították a hagymát, hogy másnap ne kelljen vesződni vele. Már utána voltak a pörzsölésnek, amikor llus lóhalálában rohant be. Szinte beesett az ajtón. — Júj, Terka nénnye, júj, Gyuri bácsi! — Mijaz, tán a tatár hajkurász? Mongyad mi van a begyedbe, de itt most nem lehet sugdosnyi! — mondta sógor. — Jaj, hát a Zsiga meg a Bözsi, hónap má hirdetyik iket. — Minő Zsiga meg Bözsi, mi? — Jaj hát a Farkas Zsiga meg a Farkas Bözsi! — Hühü, még ilyet, télnek idejin, mé, há annyira sürgős? — Hiszeny ez az! — llus! — emelte meg a hangját sógor —, ez nem a mi dogunk! — Igaz is, segíteník, de szónyi köne a mamájéknak. — A segícsíg ekéne, de előre megmondom, nincs susogás! — No, hát értek a szóbó — vihogott llus. — Meg vihogás sincsen, tudod, me kenderkóc kérő a szádba! llus, amilyen gyorsan csak tudta, megjárta az útat. A két lánynak égett a tennivaló a keze alatt, de fejük össze-összeborult. Lopva sógorra néztek, aki figyelmeztetőül megmegkopogtatta nagy késével az asztalt, amire szétrebbentek. Miklós bácsi a harmadik pohár bor után már dudorászott, és nem mondott a „non", meg az „ühümön" kívül semmit. Szeme a lányán pihent, az ép fülével fülelt feléjük, reménytelenül. Sötétedéskor megjelent Panni, de kint maradt a pitvar előtt, még beszólni sem mert, csak topogott a hidegben az egyfülü vaslábast szorongatva, amely majd a kezéhez fagyott. Vitéz jelentette be a látogatót. Nene kijött. — Gyere be, Annus, hideg van má kint. — Nem mék, Terka nénnye, én má csak kint várok. Nene a kására jó módon tett bőrt, meg egy fél malacfejet. A jól megrakott lábas láttán összeszorult Panni torka. — Az isten fűzéssé meg, aggyon érte ezer annyit! — Jó vart no. nem kő hálákonnyi, nem vágyó te kódós, meg itt ez a darab hús is, hónap tedd a káposztába. — Tenním, de nincsen káposztám, a Vili meg az övét úgy őrzi, mint.az orralevit. — Nem törté? — Hová tenním, még a ágyaknak sincsen helek, nem még egy tunkának. Nene csak most értette meg a nyomorúságban élő asszony helyzetét. — Annyi ágy, uram teremtőm! — Csak kettő, a harmagyik a böcsö! — felelt szomorúan Annus. — Annák káposztát, de most nem tudod evinnyi. — Ha annyi akar, csak tegye ki a saraglya elé, én majd fögyüvök érte, vagy még ma, vagy hajnaba. És valóban, reggelre eltűnt a pitvar bejáratából a fogantyúban kanna, amin egy pár hurka is lapult. Annus sírva cipelte, legalább egy hétig elég lesz apróságai számára. Juliska másnap a szalonnát engesztette. Nene az ágyban maradt, szája elkékült. Már csak így volt vele, ha túldolgozta magát. Csak sógor ment a templomba. Valóban kihirdették Bözsiéket, ami futótűzként terjedt, és vele a nagy kérdőjel is, miért? A következő vasárnapon majd szétnyomták a kis templom falait, minden kiváncsi szem a díszbe öltözött menyasszony arcát fürkészte. Juliska alig tudott imádkozni, mert eszébe jutott Gáspár, akivel Bözsi titokban levelezett. Tehát kiderült a titok, mint minden ezen a nyomorúságos földön! Most meg ahhoz lökik, akitől annyira félt. Az oltárhoz vezető lépcsőn állt Bözsi, piros szőrszoknyában, sötétkék sújtásos, bársony kabátban, rajta a szép hímzett fehérkendő, hátul megkötve. A kötél, gondolta Juliska, mint a vágóhídra vezető állat nyakán. Fázott, az imakönyvet szorongatta, de nem énekelt. Istenem, milyen félve és remegve mesélte a venyigerakáson titkát, öt is biztatva. Szemében elszántság tükröződött, és mi lett a vége? (folytatjuk)
