Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-09-06 / 37. szám
Ez — Tehát Brindza Gábor. Bányásznapkor kapta meg „A hűséges munkáért" állami kitüntetést. Olvassam, mit írnak róla? — kérdezte a telefon rozsnyói (Roznava) végénél tilő személyzetis. ,1939-ben született, 1957-től dolgozik a bányában. Tagja az üzemi pártbizottságnak, a szakszervezetnek és a munkásőrségnek. A Példás munkás: őr cím viselője. A szocialistabrigádmozgalom ezüst fokozatának tulajdonosa. Magassági csúcstartó ..." Meghökkentem: ez meg mi? Brindza Gábor lenne a „legmagasabb bányász"? — morfondíroztam magamban, miközben egyre gyarapodtak a róla szóló dicséretek: „Példás dolgozó, a munkahelyén szeretik, rendezett családi életet él..." A végén már felsóhajtottam: ember, ez mind te vagy? Brindzáék Rozsnyó legújabb lakótelepén, a Délen laknak. A hetes busz végállomása a házukkal szemben van. A lépcsőház falán kétoldalt fekete levelesládák. Az egyiken ott a név, fölötte fehér betűkkel: Új Szó. Az első csengetésemre nem nyitnak ajtót. Két órával később próbálkozom újra: maga a házigazda áll az ajtóban, s máris tessékel a nappaliba. A televízió éppen a Szlovákia kerékpáros körverseny hatodik, rozsnyói szakaszának eredményeit közli. Azt nézte. Amúgy minden épkézláb ember a városban van. A háziasszony is, igaz, ö cipőt akar venni, de a nagyobbik fiú és a Cimbora az eredményhirdetésnél bámészkodnak. Brindza Gábor azonban a kisebbik fiúval itthon maradt, mert Gabi negyvenfokos lázban fekszik. Délben voltak orvosnál. Egyszerű megfázás, és mégis... Azóta minket vár, de a nagy várakozásban elaludt, meg sem hallotta a csöngetést, amin jót derülünk, s máris indul a beszélgetés. — A közeli Demon (Dmava) születtem. Apám bányász volt, de korán meghalt, negyvenegy évesen, tüdőgyulladásban. Hárman voltunk testvérek, anyám 300 korona segélyt kapott, s mivel az nem volt nagy pénz, elmentem én is bányásznak. Azzal lehetett a legjobban keresni. Azután ott ragadtam. Először segédvájár voltam, majd 13 évig vájár, tizenhét éve pedig kéményeket fúrok. Ezekkel a függőleges kéményekkel kötjük össze a vízszintes aknákat, biztosítva a bánya szellőzését. Európában a miénk a magassági csúcs. mind te vagy 320 méter magasra fúrtunk fel. Nagy munka volt, de megérte, azóta úgy szellőzik a bánya...! Ezt jól meg is fizetik. Kb. 6 800 koronát keresek havonta, tisztán. Már megszoktam ezt a munkát, nem csinálnék mást. Nem könnyű, veszélyes is, de a Cimborával mindig mondjuk, nem kell ahhoz a föld alá menni, hogy az embert baj érje. Annyi szerencsétlenség van idekinn is, csak azt már az emberek megszokták. Ám ha odalenn történik valami, sokkal nagyobb ügyet csinálnak belőle, mint amekkora az valójában. Engem például az utcán elütött egy autó. Átment a lábamon, azóta sem tudom rendesen hajlítani. Azért is lakunk az első emeleten... Három éve költöztek a háromszobás lakásba — öten. Igaz, nemsokára már csak négyen lesznek, mert Ludmilka, a 19 éves nagylány október elsején férhez megy. De télen újra no a család. Jön Brindza nagymama, Demőről. Mindig náluk telel, s olyankor a szülői ház üresen áll, csak Gábor vagy a szintén bányász bátyja ugornak el megnézni, minden rendben van-e. Tavasszal a nagymama ismét visszaköltözik, ők pedig munka után gyakran ülnek majd be a zöld színű Skodába, hogy meglátogassák. A kert is várja munkájukat, fát kell vágni, meg aztán: ott az igazi otthon. Bár ismerősökért nem kell Demőre menni, mert az ottani lakosok legtöbbje a bányában dolgozik. — Elszivárognak az emberek a falvakból, már csak az idősek maradnak. Az ő gyökereik túl erősek,, nem tudnak elszakadni. Meg hová is mennének? Én gyakran járok haza és látom, hogy a házakat városiak veszik meg, nyaralónak. Csakhogy ezeknek a városiaknak a nagyobbik része faluról költözött el. Úgy látszik azért, visszavágynak, visszamennek, csak ne kelljen sokat dolgozni. Azt már az én gyermekeim sem szeretnek. Elnézik, hogyan dolgozom, de ha nem kell, nem segítenek. Pedig nincs olyan sok munka, anyám nem tart állatokat. Ha majd egyszer nyugdíjba megyek, lehet, hogy visszaköltözöm a szülőfalumba. Ez a lakás meg maradjon a gyerekeknek ... A nappaliban rengeteg a virág, a zöld. A polcokat a házi gazda barkácsolta. Majd össze roppannak a virágok súlya alatt! A zöld a bányászok színe is, a reményt jelképezi. A hitet, hogy szerencsésen felszínre érnek. Erről jut eszembe. Brindza Gábornak biztosan van diszegyenruhája. Szeretném látni... Vidáman mondja, csak annak a bányásznak van, aki az ünnepségeken az emelvényen áll, ő az, aki reprezentál. — Először úgy volt, hogy nekem adják, de amikor megtudtam, hogy ez mivel jár, lemondtam róla. Jobb nekem a nép között! Bányásznapkor a munkásör-egyenruhában vonulok fel, s már előveszi, mutatja. Mellén kitüntetések. Közülük a legkedvesebb, amit a munkásőrség harmincadik évfordulóján kapott. Közben a feleség is megérkezik, nyomában Cimborával. Brindza Gábomé is a bányában dolgozik. Srótolós, vagyis a vas-és pléhhulladékot vágja össze, esztergál, meg mikor mit kell. 1 800 korona a fizetése. A férjével nem a bányában ismerkedett meg. A Dernövel szomszédos Hárskúton (Lipovník) született... A házban Brindzáékon kívül nyolc bányászcsalád lakik, köztük Cimboráék. Csak három éve ismerik egymást, de nagyon jó barátok. „Anyu" és „apu" így szólítják őket kölcsönösen a gyerekek, sőt, egymás között is ez a megszólítás járja. Az ismerősök is így kérdezik: hol az apu, ha egyedül megy Gábor vagy Cimbora a Sugárba, az egy ugrásnyira levő kocsmába. Nemsokára megérkezik Cimbora felesége és Ludmilka is, aki elárusítónő. Finom citromos és kávés nápolyit hoz, most kapták. Megmutatja a köténykét, amelyet a menyecsketánchoz hímeztek neki. Mindenkinek tetszik, s ezután már a lakodalom a fő téma. Kétszáz vendég lesz ... — Nagy a rokonság — mondja Brindzáné. — Csak nekem van kilenc testvérem, és annak mindnek gyereke, hát még akkor hol vannak a többiek ... Már megrendeltük a zenekart is. Hosszúréten a művelődési házban lesz a lagzi. Úgy számoltam, hogy kb. hatvanezerbe fog belejönni, amit közösen fizetünk a Lajoskáék családjával. A fiatalok külön fognak lakni, nem messze tőlünk, ezen a lakótelepen. Már megkapták a lakást. Azután elmész nyugdíjba, és jöhetnek az unokák, jegyzimeg valaki. És folytatódik az ünneplés, a móka, hiszen Brindzánénak ma van a 39. születésnapja. Az ember úgy érzi,' ha van a jókedvnek lakása, biztosan ez az. Brindza Gáborból is a derű sugárzik, miközben csendben figyeli családját és barátait. Itt talán be is fejezhettem volna ezt az írást, amelyet nevezhetnék akár élménybeszámolónak. De túl a kiegyensúlyozottságon, a boldog családi körön még van valami, ami nélkül nem lenne teljes Brindza Gábor portréja. És ez a bánya. Oda kellett utána menni, hogy eljöjjön az ő pillanata, amelyet nyugodtan nevezhetnék identifikációsnak, mert visszaidézve nemcsak az embert látom, hanem a benne rejlő gyereket is. Felismerem a lényeget és végre elmondhatom: Ember, ez vagy te! Mert egyedül Brindza Gábor pillanata amint ki száll a gépből, sáros, fekete szárnyakként lengeti gumikabátjának ujjait és valami leírhatatlan — gyermekien játékos — örömmel kiáltja az ötszázhúsz méteres mélységben: Jó szerencsét!, Jó szerencsét! LAMPL ZSUZSANNA
