Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-26 / 31. szám
• • repülj, végtelen világ lakója” A közeli napokban múlt öt esztendeje, hogy Bébi Tibort eltemettük. Megpróbáltatásokkal teli,'szenvedélyes életet élt; életműve nem juthatott el a kiteljesülésig: torzó maradt. S az eredmények, a csúcsok mellett tele ellentmondásokkal kérdésekkel és kérdőjelekkel. „Nem elodázható feladatnak tűnik — írtuk akkor, öt esztendővel ezelőtt, korai halálának közvetlen közelében —, hogy fényt vessünk személyiségének, életművének ezekre a belső ellentmondásaira. Néhány sorral alább pedig: „Izgalmas feladatnak látszik fölfedni a hagyatékában levő publikálatlan verseinek titkát, rekonstruálni életének, személyisége fejlődésének-alakulásának azokat a mozzanatait, amelyek életének utolsó éveiben szenvedélyes hangú riportjait, vallomásos prózáját esszéit és kritikáit meghatározták.” Ezek az akkor vázolt feladatok mindmáig időszerűek: élete és életműve izgalmas kérdéseinek tisztázása, emberi és írói hagyatékának felmutatása terén bizony nem sok minden történt azóta sem. Mostani összeállításunkkal az emberre, a végtelen világ esendő lakójára, s arra a költőre emlékezünk, akinek lírája a csehszlovákiai magyar irodalom mindenkor megbecsülő értékei közé tartozik.-hLBábi Tibor Száll, szál! a hinta Száll, szál! a hinta. Ujjong, felsikolt a gyermek, csöpp kis föle- körül halk szellők kerekednek, a szárnyas képzelet s a hinta elragadta, kicsi Iába belehuppan a forró napba, és ott, ahol a nyüzsgő föld s az ég határos, ómul a hangyabollyá zsugorodott város, hogy ez a gondtalan, ujjongó kis legényke bokáig gázolt már a roppant mindenségbe. Lépteidet, csöpp gyermek, a sorsnál jobb sors óvja. hintázz, repülj, végtelen világ lakója!. .. A forrás éneke (Részlet) Noé bárkája: állóikért úszik az ég alatt. Megszelídített Jak, gyepágyak, sápadó virágok tapadnak szomjasan a hüs talajba, csenevész bokrok, füstölgő, korcs szenvedélyek; a rég letarolt őserdőnek csak hamva, üszke itt a kedélyeket borzongató séta. Maradok Lehanyatlik lassan, haldoklik már a nap. az álmos réten át bokázó szél szalad, a könnyű hab locsog, elfolyik, fut a Vág. bókol, fölém hajlong a szelíd nyirfaág. felliök futó árnya libben a tág térben; önsorsom titkait hirtelen megértem: e föld fia vagyok, életem itt eredt, akár e csonka fák, itt vertem gyökeret, fut a hab, a felhő, ki tudja, merre tart, s én maradok, mint az álmodó, drága part. Nyelvem alatt valami vad madár elhalt rikoltása, torkomban oroszlánok tompa bődiilése, talpamban, izmaimban a párduc és a farkas nesztelen lopakodása, s én fehér ingben, vasalt ruhában, civilizálton álldogálok: ketrecen, rácson kívül visszabámulok a ködbe, redves. viliózó sötétségbe. Álarc az arcom. íme, lássatok, mulattal engem is e majmok torz, trópusi vidámsága... Idegeimben egy el nem robbant robbanás feszül, s titkolt félelem borzongatja bőröm, mikor a szél, halkan és óvatosan, védtelen hagyott hátam mögött a nyírt pázsit Jüvére lép. Üvöltenék, menekülnék — ó, vissza, vissza az időbe — valami új és ismeretlen borzalom előtt ismert és elviselhetőbb borzalmakba. (nő 14) 3 E oá O oa < O C/2 u a oá ÜJ u. Hiába futok, nincs visszaút, magam vagvok a bárka és a vízözön. Elárasztottam minden tájat, tengert, s elérek minden bolygót, remegő, sápadt csillagot. Kénytelen úszom, áradok. Nem élhetek szörnyű szerszámaim, a gépek nélkül: a mindenségben építem meg új Ararát hegyéi. Epistola Rossz barátoknak és nem-barátoknak Bár minden kis reménység elhagyott, s bármi lesz e szűk, zárt világ sora, hiszek a szép mesékben: én vagyok a mesék hűtlenül hő pásztora. Bíztam, s ha bíztam, mondjátok, kiben ? Megyek. A nyájat, íme, ilthagyom: viszem boldog sárkányölő hitem által zord, elvarázsolt tájakon. Küzdöttünk. Talán zsíros koncokért?! Egyen-ketten talán más célokért. Kevesen, jaj! És nem tudtuk, hogyan... Engem. ni. gyászba borult város vár. halálra, nászra szánt kis királylány, s hipp-hopp, táltossá vedlik rossz lovam. Ferrhat Musztafa és Ovidius A néma kézzel-lábbal magvaráz. Szent igaz, anyanyelvűnk drága kincs, de Konstancában él egv vén halász: Ferrhat Musztafa — s anyanyelve sincs. A lármás, tarka kikötőben nőtt, hálót foltoz, pipája jól szelei; feledte rég. mily anya szülte őt, él, bár hat- vagy hétféle szót kever. E parton, hol Ovidius dalolt, zengő nyelvén egy császárt udvarolt, ilyen egy furcsa zagyva szerzet él. A költő szobra kő, halott márvány. Sosem volt boldogabb Musztafánál. kit Tomi szült, és versben nem beszél.
