Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-05 / 28. szám
o c/> LU oc LU Figyelj Az ifjúság — természete szerint — a világ befogadásának legintenzívebb életszakasza. Addig fiatal az ember, míg teli tüdővel lélegzi be a világot, míg tekintete az egészet akarja látni, átfogni pillantásával, s van hozzá bátorsága, hogy kormozott üveg nélkül nézzen a legerősebb fénybe is. E szembenézés pedig legtöbbször elszántságot érlel a valóság átalakítására. A gondolkodásmód fiatalsága addig tart, míg az ember kérdésekkel, új és merész kérdésekkel ostromolja a világot és önmagát, mert nem hajlandó a valamikor összekuporgatott válaszok készletéből élni. Az ifjúság tehát ebben az értelemben nemcsak életkor dolga. Vannak korán elhomályosult tekintetű fiatalok, s bátor, az értelem ifjúságáról tanúskodó szemek megöregedett arcokon. De az erősebb fény előtt meghunyászkodó, a korán becsukódó és vaksi tekintetekben is közös világunk látványa tükröződik. Mi tartja fenn a gondolkodásmód fiatalságát, s miért fejeződik be olykor megdöbbentően korán ? Miért nem ér fel minden emberi tekintet korunk szemhatáráig ? A szemhatár kitágult: az egyetemes történelmi folyamat jelen van mindennapjainkban. Az élet állandóan szembesít a világegésszel, miközben annak egy töredékéhez láncolja az emberek legtöbbjét Ha az ifjúság a világ befogadásának legintenzívebb időszaka, azt is elmondhatjuk, hogy soha akkora, valósággal mellkast feszítő lélegzetvételre nem volt szükség ehhez az aktushoz, mint korunkban. Nem csoda, ha fiatalok sokszor a levegőt kapkodják, légzésük nehéz lesz. S ha a tudatba fogadott világ nem nyit kielégítő teret a társadalmi cselekvés számára, sokan le is mondanak birtokbavételéről. De nemcsak az eszméletben helyet kereső világ méreteiről van • szó. Miközben tágul a szemhatár, ugyanakkor más, merően más hőfokkal, személyhez szóló, evokativ erővel törnek közelmúltunk és jelenük történelmének tényei a tudatba. A „Sors, nyiss nekem tért" belső követelése valamilyen formában, a tudatosság nagyon különböző fokán minden emberben megjelenik, és ma erőteljesebben, mint valaha. Táguló szemhatár alatt, a világ-egésszel szembesítve ez a természetes. De míg minden feszíteni és tágítani törekszik a tudat határait, a munkamegosztás mai viszonyai még óhatatlanul szűk korlátok közé szorítják a mindennapi létet. Márpedig az ember, ahogy Marx írja:„a szilárd földkerekségen álló, minden természeti erőt be- és kilélegző valóságos testi ember" társadalmi értelemben is végez valamilyen anyagcserét, s ennek egyensúlyától függ létének harmóniája. A társadalmi cselekvés igénye nem új, de korunkban felerősítve, egyre sürgetőbben jelentkezik. Ancsel Éva (Táguló szem határ — részlet) a szesztai éneklöcsoport Hétfő este. Ülünk a szesztai (Cestice) kultúrház egy kisebb termében. Fázósan, mert a tegnapi jó idő mára ugyancsak hűvösre fordult. De csak pár pillanatig törődünk az időjárással, mert az egymás után érkező asszonyok — mint évek óta rendszeresen — megkezdik a próbát. Dalolnak. S mint már annyiszor, ha színpadra lépett a CSEMADOK szesztai helyi szervezetének éneklőcsoportja, most is az az érzésem: hallgatni kell. Magasan szárnyaló hangjuk kicsinek találja a próbatermet, teret követel. Annyira szépen, egyformán énekel a 12 asszony — Hegyközi Ferencné, Szabó Lászlóné, Szaniszló Ferencné, Tóth Ferencné, Tamás Józsefné, Kulcsár Józsefné, Szaniszló Sándorné, Varga Árpádné, Pollág Istvánná, Sztropko Józsefné, Szilvási Istvánná és Frigmanszky Endréné —, hogy a versenyekről szinte kivétel nélkül első díjjal térnek haza. A szesztai kertek alatt..., Kassa felöl hidegen fúj a szél..Sej haj árva vagyok ... Hallgatom őket s egy pillanatra a nagykaposi (Vefké Kapusany) kultúrházban látom a csoportot, a Tavaszi szél... kerületi döntőjén. Először a színpadon, majd az előcsarnokban. Eredményhirdetés, tumultus. Mindenki hallani szeretné az illetékest, aki épp tudatja, hogy „ ... a hagyományőrző éneklőcsoportok versenyének győztese a szesztai női éneklöcsoport". Taps. Öröm. S természetesen azonnal rázendítenek. Befejezik az éneklést, egy kis lelkiismeret-furdalást érzek, amiért megzavarom a próbát, de azzal nyugtatom magam, megy az nekik olyan jól, hogy egy próbát beszélgetésre, az elmúlt tíz év felidézésére fordítsunk. Mert 1973-ban alakult a csoport, amely — bár a tagok cserélődnek — a mai napig eredményesen dolgozik. Április végén ünnepélyesen emlékeztek a megalakulás kerek évfordulójára. Felújították első műsorukat úgy, hogy az alapító tagok, akik azóta már abbahagyták az aktív éneklést — Tóth Andrásné, Szanyi Mihályné, Tamás Dezsöné, Jakab Istvánná, Szaniszló Gyuláné — szintén szerepeltek. Az egykori énekesek nagyon örültek az eseménynek. Szívesen jártak a próbákra, s bizonyára jólesett nekik az ajándék, az elismerő oklevél, amivel a CSEMADOK helyi szervezete és járási bizottsága lepte meg a fellépőket. Az ünnepségen részt vettek a jnb kulturális osztályának képviselői is, hogy méltassák a csoport eddigi sikeres és töretlen munkáját Szesztán mindig pezsgő kulturális élet folyt, szervezője Tamás József volt, aki a csoportnak sokat segített és segít. Az indulás? Vezetőségi gyűlésen vetődött fel, és nőnapon lépett fel először a kórus. Megkérték az idősebb asszonyokat, hogy menjenek a színpadra és énekeljenek azokból a dalokból, amelyeket lánykorukban szoktak. Először csak páran mentek fel, de szólítgatták a többieket is: te is tudsz dalolni, gyere, meg te se szégyenkezz ... Aztán kezdtek összejámi, de bizony rájöttek, hogy nem elég dalolni tudni, válogatni is tudni kell a nóták és népdalok között. Segítséget Hemerka Olga nénitől, a mindig készséges népművelőtől kaptak az elején. S az első versenyek? Tetszett a közönségnek s nekik is, amit csináltak. 1974-ben neveztek be először a Tavaszi szél... versenybe, s bár hihetetlen, a járási, kerületi és országos döntőn is elsők lettek. Maga az utazás élménye felért számukra egy újabb első díjjal. Az országos döntő után szinte az egész falu várta őket, pedig éjjel érkeztek haza. S mi jött utána? Nagyon sok fellépés, élmény, öröm. Az évente megrendezésre kerülő népművészeti délutánok — Somodi (Drienovce), Buzita (Buzica), Alsólánc (Niz. Lanec), Rozhanovce, Nagyida (Vefká Ida) — és egyéb szereplések. Azóta a Kassa-vidéki (KoSice-vidiek) járásban szinte minden magyarlakta községben felléptek. De részt vettek nem egy szlovák rendezvényen is. Minden alkalommal indultak a Tavaszi szél... versenyen, és egy kivétellel mindig elsők lettek. Szerepeltek egy, a járás magyar csoportjait összefogó műsorban, a „Csereháti új kenyér" címűben. Többször meghívták őket a Dargói Rózsa szlovák népdalversenyre és Magyarországra, így jutottak el Nagykálló, Hetes, Gyoma, Bogács, Hajdúnánás közönsége elé. Bemutatkoztak Kassán a Barátságfesztiválon, Nyitrán (Nitra) az országos aratási ünnepségen. Sok mindent adott nekik az együtténeklés. Már maga az, hogy együvé tartoznak! Mindnyájan családos, dolgozó nők, de már úgy megszokta a családjuk is, hogy figyelmeztetik őket: — hétfő van, te nem mész? És a sok utazás. Ha néha teher is egy családos asszonynak, hogyan járták volna be enélkül Szlovákiát? Vagy a sok szép népdal, amit más csoportoktól megtanultak, nem beszélve a népviseletekről! Azelőtt nem tudtak különbséget tenni, most már igen, ha egy-egy tájegységeket szerepeltető rendezvényen összejönnek. Szesztán egyszerű volt a népviselet. Természetesen azt betartva varrattak magunknak ruhát az éneklő asszonyok. Szokás volt még itt, hogy a lányok — ha dalolva végigmentek a falun — horgolt zsebkendőt vagy virágot tartottak a kezükben. Ha találkozom a csoporttal, mindig az a benyomásom, hogy nagyon jól kijönnek egymással, összetartanak. Kerültek-e már olyan helyzetbe mikor nem tudták hogyan tovább? Erről faggatom a csoport vezetőjét, Szaniszló Sándornét. — Nehézségek akadnak, de szétesőben még nem voltunk — mondja —, pedig én már egyszer itthagytam őket. — Csakhogy mi nem nyugodtunk bele — kontráznak többen. — Akkor valahogy soknak éreztem az egészet. Építkezés, egész nap helytállni az üzletben, család, gyerekek... Kérés nélkül is elmondják, hogyan csalogatták vissza. — Természetesen, dallal. Próbálni jöttünk össze, remélve, hogy nem végleges a lemondása. Énekeltünk, vártuk, nem jött. Elmentünk éjjeli zenét adni az ablaka alá, behívott bennünket, és mi nem tágítottunk, míg szavát nem adta. S örülnek, hogy győzött az összetartó erő. Vidámság, öröm árad szavaikból, mely értékes, mint az általuk megőrzött s tolmácsolt népdalok. Hiszem: nemcsak a versenyzés viszi őket előre, bár ki nem örül a jó értékelésnek?! Lassan szedelözködünk. Jól benne járunk az estében. — Tényleg, meddig is tart egy próba? — Az attól függ, hogy milyen „újságok" vannak a faluban — mondják cinkosan. — Néha bizony elhúzódik. Kitartást kívánunk a csoportnak, hogy újra és újra felfedezzenek valami szépet a közös munkában, éneklésben, hogy még sokáig szórakoztassák közönségüket. GAZDAG MÁRIA (nő 17)
