Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-01-12 / 3. szám
itta MILYEN A görög mondavilágban a lázadó titánok közül Atlaszt sújtotta a büntetés, hogy a tüzes égboltot hordozza a vállán a hüperboreoszok földjén, miközben ősz hajára és szakállára észak kemény jege rakódik.. Atlasz terhe még azokban az idillikus mitológiai időkben is súlyos volt, hát még ma, amikor a „tüzes" égbolton egyre több a viharfelhő, politikai ciklonok örvénylenek és helyi háborúk villamos kisülései tízezreket tartanak rettegésben. A poggyász, amellyel az emberiség a nyolcvanhármas esztendőbe lépett ugyancsak nehéz, s az év végére alighanem még súlyosabb lesz, hacsak tárgyalóasztaloknál létrejött nemzetközi megállapodások nem könnyítenek rajta némiképp. Ilyen megállapodásokat a világ elsősorban és mindenekelőtt a fegyverzetcsökkentési és leszerelési tárgyalásoktól vár, mégpedig minél előbb. Annál is inkább, mert ez év végére tűzte ki a NATO az eurorakéták telepítési programjának kezdetét. Genfben és Bécsben a tárgyalások folynak, de a Moszkva és Washington közötti párbeszédre még várni kell. Megnyugtató viszont, hogy Leonyid Brezsnyev halála után a szovjet külpolitika változatlan maradt. Jurij Andropov, az SZKP KB új főtitkára a Központi Bizottság plenáris ülésén mondott első beszédében teljes felelősséggel jelentette ki, hogy a Szovjetunió külpolitikája olyan volt és olyan is marad, mint ahogyan azt a XXIV., a XXV. és a XXVI. pártkongresszus határozata megjelölte. — Az emberiség nem vállalhatja a háborút, nem békélhet meg a fegyverkezési hajszával — hangsúlyozta. — A társadalmi rendszerek erejének mércéje nem lehet a rendelkezésükre álló fegyverek mennyisége, minősége ..." A főtitkár december végén, a Szovjetunió 60. évfordulójának ünnepségén mondott beszéde pedig világszerte rendkívül élénk visszhangot váltott ki. Jurij Andropov ismételten megerősítette az eddigi szovjet békekezdeményezéseket és bizalomerősítő javas(nö aj latokat, és új javaslatot terjesztett elő: „A magunk részéről készek vagyunk arra, hogy a Szovjetuniónak csak annyi rakétája maradjon Európában, amennyivel Anglia és Franciaország rendelkezik. Ez azt is jelenti, hogy a Szovjetunió több százzal csökkentené rakétái számát, ezen belül több tucattal a legkorszerűbb, nyugaton SS—20 néven emlegetett rakéták számát. Ha az angol és francia rakéták száma a későbbiekben csökkenne, akkor a szovjet rakéták száma is ugyanilyen mértékben csökkenne ..." Az egyik fél tehát készen áll arra, hogy még a „fele útnál" is többet tegyen igazságos és kölcsönösen biztonságos megállapodások felé. A megállapodásokra azonban kölcsönösen kell törekedni, a béke fenntartásában, az enyhülés folytatásában ma mindenki egyformán érdekelt. Ez lenne legalábbis a logikus következtetés. Ám alig hihető, hogy az amerikai fél megállapodási, tárgyalási készsége valós szándék vagy törekvés lenne. A NATO decemberi tárgyalásain született eredmények nem erről tanúskodnak. A hadügyminiszterek tanácsa 1987-ig szóló nagyszabású tervet fogadott el. Lényege — ahogy a Novoje Vremja szovjet lap hasábjain egy ismert katonaszakértő, Szimonján vezérőrnagy megfogalmazta — az, hogy a NATO stratégák kidolgozták a hagyományos háború új stratégiáját, de korántsem mondtak le a nukleáris háború kirobbantására való felkészülésről. Csak annyi történt, hogy ezt kiegészítették az ún, elhúzódó háborúra való felkészülésre és annak megvívására irányuló változatokkal is. Ezzel az ürüggyel Washington és a NATO elméletileg alapozza meg a fegyverkezési hajszát, amely hagyományos fegyverek új, pusztítóbb kifejlesztését célozza. A hivatalos NATO-közlemény pedig illogikusan így fogalmazott az elfogadott fegyverkezési programról: „... megteremti a kellő és kedvező légkört az igazi enyhülés eléréséhez." Az elmúlt év „poggyászában" két olyan kormányváltozás is szerepel, amelyről szót kell ejtenünk. Kétségtelenül történelmi fordulópontnak minősíthető, hogy Spanyolországban — hét évvel Franco halála után — törvényes választások útján szocialista kormány került hatalomra, az alig negyvenéves Felipe Gonzales kormányfővel az élén. Egy felmérés szerint a 35 éven aluli választók 80 százaléka szavazott a szocialistákra, a jobboldalt azonban csak az 50 éven felüli korosztály többsége támogatta. Az első szocialista kormány átlagéletkora 42 év. Nem dolgunk, hogy jóslásokba bocsátkozzunk, s feszegessük, hogy az „új hullám" emberei hogyan fognak megbirkózni a terrorizmussal, az inflációval, a hadseregre vonatkozó ígért reformokkal, s végül, de nem utolsósorban, hogy végre tudja-e hajtani a NATO-ból való kivonulást, amelyet a kormány több tagja is hangoztat. A szocialisták hatalomra jutása Spanyolországban azonban kétségtelenül új lehetőséget és távlatokat jelent a belpolitikában, és nem mindegy az sem, hogy — tekintettel az ország geopolitikai helyzetére — külpolitikája milyen célokat követ. Új miniszterelnök, új kormány vette át a vezetést Japánban is. Ez eddig Japán katonai költségvetése a fejlett ipari országok között egyike volt a legalacsonyabbaknak. Ez egyenesen következett a második világháború utáni ún. békealkotmányból, amely kimondja, hogy a japán hadsereg csak rendfenntartó és védelmi célokat szolgálhat. Időközben azonban már nem egy politikus hangoztatta az alkotmány megváltoztatásának szükségességét. Az új miniszterelnök, Nakaszone Jaszuhiro is ezeknek egyike. Eddigi pályafutása során következetesen síkra szállt azért, hogy Japán erősítse az Egyesült Államokkal való kapcsolatait, fokozza katonai erőfeszítéseit és változtassák meg az alkotmányt. Első kormányfői beszédében is félreérthetetlenül leszögezte: szilárdítani fogja az amerikai befolyást, növelni a katonai költségvetést. Nakaszone úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államokkal való kapcsolatok elmélyítése kormányának legfőbb külpolitikai célkitűzése lesz, a japán—amerikai biztonsági szerződést pedig az ország „védelmi" politikája gerincének nevezte. Ez az állásfoglalás magyarán annyit jelent, hogy az új japán kormány elfogadja azt a szerepet, amelyet Washingtonban rá osztottak a csendes-óceáni, a Közép- és Közel-Kelettel kapcsolatos amerikai stratégiai tervek végrehajtásában. A cél: a japán haderő képes legyen a Szovjetunió legfontosabb távol-keleti kikötőjének, Vlagyivosztoknak blokádjára is. Az 1983-as év küszöbét két fegyveres konfliktus, vagy nevezzük nevén: két háború sebhelyével lépte át a világ. Izrael libanoni agressziója egy fél világváros pusztulásába, ezrek életébe került Lidice, Oradour és a vietnami My-Lai mellé a történelem feljegyezte a két, kegyetlenül lemészárolt palesztin menekülttábor, Szabra és Satila nevét is. A Közel-Keleten nem a különbéke, a „pax americana" a rendezés útja. Libanon területének mintegy harmadát változatlanul izraeli csapatok tartják megszállva, s a kulcskérdés, a palesztin állam létesítése, messzebb van a megoldástól, mint valaha. A másik háború, a falklandi, arra szolgált, hogy a brit konzervatív kormány megmutassa az impérium régi dicsőségét — az erő pozíciójából —, még mindig fel lehet idézni... A halottakat Argentínában és Angliában eltemették, a hadügyminisztériumok kiosztották a kitüntetéseket, megszabták a hadirokkantak, hadiözvegyek és -árvák kártérítésének összegét. És a katonai szakértők levonták a tanulságokat. A Falkland-Malvin-szigeti fegyveres konfliktus baljós előjellel került a krónikákba: ebben a válságban próbálták ki először a gyakorlatban a második világháború óta kifejlesztett legkorszerűbb fegyvereket és haditechnikát. A leszűrt tapasztalatok alapvető dokumentációként fekszenek a NATO tervezőcsoportjának asztalán. Az imperialista hadigépezet urai eddig — kevés sikerrel — azzal indokolták-mentegették a fegyverkezést, hogy ha nem lenne, még „CSOMAGGAL" FORDULT AZ ESZTENDŐ?
