Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-31 / 23. szám
Z erű, világot Hrapka Tibor és Nagy László felvételei gyermeki dadaizmust, Tóth a viselkedés meg a kifejezésmód lélektanát. Ez is, amaz is jó, de sose feledjük, hogy a lehetséges utak és módok száma kimeríthetetlen. Ha jól megépítik, minden út elvezet Rómába, a gyermek olvasókhoz. KULCSÁR FERENC A csehszlovákiai magyar valóság hogyan és milyen szinten került bele gyermekirodalmunkba, illetve lehet-e erről beszélni? A kérdés második felére válaszolva, úgy hiszem, bizonyos értelemben lehet „erről" beszélni. Természetesen nem sarkítottan, nem a tudat és a lét viszonylatában, hanem a versbe, mesébe, drámába — tudatosan vagy spontánul — bekerülő reáliák által. Ilyen reáliák lehetnek mindjárt a szavak, pontosabban a tájszavak, melyek megfelelő esztétikai-formai megformálás esetén egyedithetik a verset, a mesét. Említhetem a helységneveket is: alkalmazásukra bőven van jó és rossz példa gyermekköltészetünkben; jó esetben a helységnevek nemcsak öncélú játékként jelennek meg a versben, hanem magukhoz vonzzák ezeknek a helységeknek a sajátos ízét. egy-egy, csak rájuk jellemző vonását: népének valamilyen tipikus szokását, jellemét, a táj lelkületét, meghatározó voltát. Vagy a gyerekkor „csodáinak" helyet adó mesék! Úgy hiszem, a csehszlovákiai magyar valóság ebben a műfajban jelenhetne meg a legvonzóbban, leghitelesebben, mert benne ötvöződhetne egyszerre az író felnevelő tájának legrejtettebb,.legtitkosabb ize, a felnevelő közösség, a nép gondolkodásának, beszédének sajátossága (amely, a vérbeli író tudja ezt, szinte falvanként különböző), s mindezt a megfelelően árnyalt nyelv avathatná „hazaivá", egyedivé. (Van már erre példa irodalmunkban.) S van a gyermek- és ifjúsági irodalomnak egy nálunk mindmáig alig-alig érintett vonulata, amely igen nagy mértékben elősegíthetné tájaink, népünk jelenlétét a gyerekeknek, fiataloknak szánt művekben. A múltra gondolok, a sok száz éves történelmi múltra, amelyből mi magunk is sarjadtunk, s amely csodálatosabbnál csodálatosabb „mesék" forrása, kiapadhatatlan gazdag lelőhelye lehetne íróinknak. A szülőföld kínálja magát, csak bátorság és áldozat szükségeltetik az írók részéről, hogy a múltba merüljenek, ki-ki saját szülőföldjének igaz és mesés múltjába : megmutatni a hétköznapok és csodák összefonódásában népének bölcsességét, bátorságát, leleményét meg furfangját, régi-régi mesterségeit, harcait s az ezekhez kötődő hiedelmeket, szokásokat, hihetetlen kalandokat, melyeken az élet és a jóság hatalma, a teremtő kedv s az okosság süt át. Azért is említem ezt ilyen bizonyossággal, mert nemrég fejeztem be egy ilyen szülöföldfaggató, gyerekeknek szánt könyv írását, s nem titkolom, kedvemet leltem a mesélés során, mert magamat is gazdagodni éreztem általa. Azzal a hittel írtam könyvemet, hogy aki megismerkedik majd ezekkel a regékkel, mondákkal, hiedelmekkel, annak közelebb kerül szivéhez szülőföldem, a Bodrogköz népe, s esetleg saját szülőföldjének múltja iránt is elmélyül az érdeklődése. Hogy miként érinti ez a valóságot, mai valóságunkat? Közhellyel válaszolhatok: a múlt értünk történt meg, általa megismerjük, megtudjuk, milyen mondhatatlanul gazdag, sokféle, színes anyagból vagyunk gyúrva, miként száll mindez apáról fiúra nemzedékeken át, hogy jelenné váljon, s észrevétlenül jövőt is formáljon. Irodalmi életünkben mi ösztönzi illetve ösztönözhetné leginkább alkotóinkat gyermekirodalmi művek alkotására ? Tudtommal egyik lapunk sem hirdetett még pályázatot gyermekversre, verses mesére, mesére! Miért? Nem jutott eszükbe? Nincs rá anyagi lehetőségük? Tudjuk, egy-egy pályázat — az írók erkölcsi megbecsülése mellett — mozgósító erejű, s a minőségi előrelépést is magában hordozza. Mindez nem lenne érdekünk? Egy szó, mint száz (tisztelet a kivételnek), lebecsüljük, lenézzük (gyakran igen silány írások közlésével is) gyermekirodalmunkat. Ő a mi mostohagyerekünk. De nem lesznek-e ezáltal gyerekeink is mostohagyerekek? RÁCZ OLIVÉR A hazai magyar irodalom nagyon kevés jelentősnek mondható, kamaszokról és kamaszokhoz szóló művet produkált. Vajon mi lehet ennek az oka ? Azt hiszem, a „serdületlenebb" ifjúság számára írott könyvek hiánya nem sajátosan csehszlovákiai magyar irodalmi fogyatékosság: Magyarországon sem naponta születnek Mándy Iván Csutak-könyvei és olyanok, mint Fazekas Anna Öreg néne őzikéje című remekműve, sőt, a világirodalom szivárványában sem villan fel naponta Milne Micimackójának aranya, Kipling Elefántkölyke, Lofting drága Dolittle doktor bácsija. Vagy a Légy jó mindhalálig, vagy A Pál utcai fiúk. Szükebb irodalmunkban — könyörtelen matematikai képlet ez — Szabó Béla Marcijától Dávid Teréz, Ordódy Katalin, Zobor Eszter, Verseghy Erzsébet, Simkó Tibor kedves könyvein át Kovács Magda Csodagombócáig, hogy csak ötletszerűen említsem a legnépszerűbbeket, születtek figyelemre méltó ifjúsági könyvek, de minek tagadni: könyörtelen matematikai képlet ez is — nem született elég, s ennek nem kizárólag a feltételek bizonyos elégtelensége az oka. A feltételek elégtelenségét, minden leegyszerűsítési szándék nélkül, a magam részéről mindössze abban látom, hogy — tisztelet-becsület a mi ifjúsági és gyermek-folyóiratainknak, valamint a hasonló magyarországi lapoknak — napjainkban nem eléggé széles skálájúak és nem eléggé szépirodalmi színvonalúak, nem ösztönzik íróinkat kellőképpen ifjúsági széppróza, folytatásos regény, a mi társadalmi rendszerünknek és életfelfogásunknak megfelelő ifjúsági kalandregény írására. Nem feltétlenül kizárólag a feltételek bizonyos hiányosságairól van szó, és nem véletlenül írom ide az oly sokszor elmarasztalt didakticizmus szót. Magam sem vagyok híve a túlzott, kirivó, táblamutogató pálcával koppantgató „nevelői" célzatosságnak. Csakhogy korunk irodalmi irányzataiban ma már valósággal fekete báránnyá kezd válni az éducation, az embernevelés irodalmi kötelessége, s nem csak az ifjúsági irodalomban. A „felnőttek" irodalmában — számtalan példa van rá — valósággal kerülendő a „csattanó", amely hatásvadászatnak minősül, a regény, az elbeszélés világos, közérthető szerkezeti felépítése, irányvonala, iránymutatása, s egyre divatosabbak a különféle síkok, vetületek és „transzponálások", az olvasóra bízva, hogy igazodjék el közöttük, ahogyan tud. A „felnőttek" irodalma és az ifjúsági irodalom között nem léteznek és nem létezhetnek minőségi különbségek és csökkent értékszemléletek. A Légy jó mindhalálig és A Pál utcai fiúk (és a felnőttek irodalmából az ifjúsági irodalomba beölelt Gulliver, Robinson, Don Quijote, a Shakespeare-mesék, a Verne-regények) éppen azért és azáltal váltak az ifjúsági irodalom remekműveivé, mert az életből, a létező valóságokból és a megsejtett, a formálódó jövőből szűrték le a tapasztalatokat, a felfigyeltetőt — az éducation-t. Az ifjúsági irodalom nem lehet írói mellékfoglalkozás, hanem — még fokozottabban, mint a felnőttek irodalmában — az írásművészet tetőfokát ostromló igyekezet. Olyan feladatvállalás, mint amilyen Móricz Zsigmondé, Gárdonyi Gézáé, Loftingé és Milneé volt. S ez — részemről — nem a letűnt ifjúság utáni meddő vágyakozás, hanem megingathatatlan hit. Vitathatatlan, hogy a szlovákiai magyar irodalom legnépszerűbb ifjúsági könyve a Göndör, Puffancs és a többiek. Kötelező olvasmány, sorra éri meg az új kiadásait, mégis hiánycikk. Szeretik a gyerekek. Vajon miből ered a könyv sikere ? Mindenekelőtt köszönöm, hogy könyvemet ilyen előkelő minősítésben részesítette: azért köszönöm, mert szereplőihez és keletkezéséhez életem egyik legszebb korszakának, aktív pedagógusi pályámnak legkedvesebb emlékei fűződnek. Ettől eltekintve, ez a Göndör, ez a Puffancs, vagy nem is tudom, hogyan nevezzem — ez egy szerencsés kölyök. Valóban sorra éri meg az új kiadásokat, lefordították szlovák nyelvre, jutalom-üdülésekben részesítették: minden alkalommal elvitték Magyarországra, rajzoltak belőle képregényt, sőt, akadt iskola, ahol már színpadi formában is előadták egy-egy jelenetét. Szerencsés fickó, ügyesen boldogult. Ön azonban nyilván azt szeretné tudni, szerintem miért került be az iskolai tantervbe. Nos, azt hiszem, mindössze azért, mert vágyakozott a pajtásai után: az ő életükből, apró kalandjaikból, emberien komoly játékaikból keletkezett. Mert a gyerekek játéka — emberien komoly tevékenység: emberi munka. Amilyen komolyan játszanak, olyan lelkiismeretesen fognak felnőtt korukban dolgozni. Talán ebből származik a könyv sikere. És talán abból, ahogyan Fábry Zoltán, aki — sokan tudják — nagyon szerette a gyerekeket és — kevesen tudják — nagyon szerette a gyermekirodaimat, méltatta egyszer, egy meghitt, baráti beszélgetés során: „Látod, gyerek-irodalomban is lehet valóságirodalmat alkotni..." Szeretem Göndört és Puffancsot, mert szeretem az összes Göndöröket és Puffancsokat: amit róluk írtam, azt voltaképpen ők cselekedtél ök mondták el, ők voltak a cél, én csak az eszköz voltam. Természetesen ez nem jelenti azt, mintha ma nem látnám tárgyilagosan az eszköz fogyatékosságait is, s ezért becsülöm mai szemléletemmel a Göndör, Puffancsnál többre Lénárd Lóriék Rezeda cirkusz-át: tehetem, Lénárd Lóriéktól is immár több, mint másfél évtized választ el. De Lénárd Lóriban — elnézést a különvéleményért — főképpen azt becsülöm, hogy kevesebb benne a közvetlen, feltétlen didaktika és több benne az alkalmazott, keresetlen, könnyed, játékos nevelői szándék. Lehet, hogy egyszer Lénárd Lóriék is összetalálkoznak majd Göndörrel, Puffanccsal és a többiekkel és kicserélik majd egymással tapasztalataikat, mert hiszen rokonok és testvérek, és mert Lénárd Lóri, Rezeda, Susztermaca és az Ismeretlen Srác ma is közöttünk élnek. Folytatás a következő oldalon ® (női i)
