Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-05-24 / 22. szám

A kitűnő költőnek és karikaturistának, Wilhelm Buschnak egy tisztelője így hízelgelt: — ön nagy művész, egyetlen ceruzavonással sí­rássá tud tenni egy nevető arcot. Busch válasza: — Ez semmi. (A válasz további részét megtudhat­juk a rejtvényből.) Készítette: K. Gy. A 20-as keresztrejtvény helyes megfejtése: A sebek a legszenvedé­lyesebb szerelmet is ádáz gyűlöletté változtatják. A tizennégy helyes meg­fejtés után könyvjutalom­ban részesül: Dr. Székely I.-né, Szolnok, Hollósy T.-né, Szombathely, Bá­nyász I.-né. Lice (Licince). Lehoczky R.. Léva (Levi­­ce). Petőcz K.-né. Dokta­­rik J„ Komárom (Komár­­no). Máté I., Gice (Hucín). Becse T., Párkány (Stúro­­vo), Kasza J.. Mester B.-né. Tornaija (Safárikovo). 1. Vasárnapi ebédnél együtl az egész család. Leányom rosszalló pillantásokkal mé­regeti a levesét szürcsölgető nagyapát. Kis idő múlva kö­zelebb hajol hozzá, és bizal­masan odasúgja neki: — Te is szürcsölsz kis­­apám? — majd diadalmasan felém fordul — Látod, anyu­ka! A nagypapa is szürcsöl. nemcsak a csúnya kisgyere­kek. 2. Vacsora után nagyapa le­fekvéshez készülődik. A für­dőszobában épp protézisét tisztogatja, amikor leányom észrevétlenül besurran utá­na. Tágra nyitott szemekkel figyeli, hogyan rakja el nagy­apa a fogakat éjszakára. Még a lélegzetét is visszafojt­ja a nagy meglepetéstől. Ő még ilyen csodát nem látott Fogsort a pohárban! Aztán felsóhajt: — De jó neked, nagypa­pa! Nagypapa, aki csak most veszi észre a kis betolakodót, kíváncsian néz rá. — Ugyan miért? — Hát, mert elrakod a fo­gaid a pohárba, utána annyi cukorkát ehetsz, amennyit csak akarsz. Nem kell foly­ton hallgatnod, hogy elrom­lanák a fogaid. Én is ilyen fogakat szeretnék! 3. Egy. még általános iskolás koromban készült csoport­kép fölött mélázgatok. Any­­nyira elmerülök az emléke­zésben. hogy észre sem ve­szem. amint leányom mö­gém oson. és vállamon át szintén a képet nézegeti. — Anyuka, ki van ezen a képen? — Én vagyok. Látod, ilyen kisiskolás voltam! — mutatok egy vigyorgó csőri­re, aki valaha én voltam. Leányom arca egyszerre elkomorodik. Nem értem miért, bárhogy is nézem a képet, nem találok semmi olyat rajta, ami okot adhatna az elkomorodásra. — Anyuka — szólal meg végre leányom. — Amikor te iskolába jártál, ki vigyázott énrám ? 4. — Dédi, biciklizzünk! — próbálkozik leányom végül a dédanyjánál, miután még senkinél sem járt sikerrel. — Én már nem tudok bi­ciklizni — oszlatja szét utol­só reményét a dédi. — Miért nem tudsz? — Mert már öreg is va­gyok. meg beteg is. — De ha meggyógyulsz, és megint fiatal leszel, akkor fogsz tudni? 5. Az influenzahullám elérte a mi családunkat is. Leá­nyom az ablakon keresztül lesi a játszótéren hancúrozó vidám gyerekeket. — Anyuka, én is szeret­nék kimenni játszani — tör ki belőle hirtelen. — Majd ha meggyó­gyulsz, akkor mi is kime­gyünk. és estig fogjuk sütni a tortákat a homokozóban — próbálom vigasztalni. — Most beteg vagyok? — Igen kisleányom. — Meg öreg is? — teszi hozzá némi töprengés után. JANKÓ GVULÁNE

Next

/
Oldalképek
Tartalom