Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-05-17 / 21. szám

V

Jókai-napok-----------------------------------------------------------------------------------;---------------------------------------------—

A remény és a bizalom mindenkié

Hol vannak az értelmiségiek? — kérdeztem magamtól, miután végignéztem több tucat színházi előadást a Csallóköztől a Bodrogközig. Talán egyetlen olyan együttest láttam, amelyben zömével hivatalnok játszott, a többiben elsősorban munkásokra leltem. Olyanokra, akik reggel négykorötkor kelnek, késő délutánra kerülnek haza, s nem hogy a gyerekeikre, a házi teendőkre is alig marad idejük, mert este hatkor kezdődik a próba. Ha elkezdődik. Mindenütt hallom, nehezen kovácsolódnak fegyelmezett, egymás idejét, akaratát tisztelő csoporttá az emberek, pedig a színházban a kölcsönös megbecsülés ott kezdődik, hogy nem kések a próbáról, nem váratok magamra, csak azért, mert én vagyok a legjobb. Mert ilyen viszonyulásról is hallottam, nem is egy helyen. Persze, többnyire ott. ahol igazából nincsen erélyes csoportvezető vagy rendező, ahol az a szemlélet uralkodik, hogy ez vagy amaz késhet, hiszen ha itt hagyna minket, a darabból-sem lenne semmi. Érdekes, azt sehol sem mondták, hogy éppen az együttesben betöltött vezető szerepe az, ami kizárja a késést, ami feltételezi a példamutatást. Veszekedésekről, széthúzásokról annál többet hallottam. Az egyik gömöri faluban például a rendező kivált a csoportból, mert nem jutott ki neki a közösség erkölcsi elismeréséből, másrészt a társulat tagjaival folytatott, késő estébe nyúló beszélgetésből az derült ki, nem is tartotta őket igazi partnernek. Értelmiségi a munkásokat, hogy világosabb legyen a kép, hogy továbbgondolhassuk, mi itt a-teendő. Köztudott, hogy rendezői egyéniség nélkül szinte lehetetlen mind színészi játékban, mind díszletben, mind darabértelmezésben egységes, magabiztos alkotói kézjegyről tanúskodó előadást létrehozni. A színpadi egység megteremtése azonban nemcsak a választott darabhoz kíván szakmailag igényes viszonyulást, a színészekkel is emberhez méltó kapcsolatot feltételez. S ha a gömöri falu rendezője úgy vélte, többet tud a színészeinél, ezért lekezelően bánhat velük, akkor tévedett, hiszen minden rendező csupán annyit tudhat, amilyen mértékig képes alkotóvá formálni színészeit a próbák folyamán. Hiába van a kisujjában a színház csínja-bínja, ha a színészeivel szakmailag s emberileg nem tud mit kezdeni, ő vall kudarcot. Persze, ha fejtételezzük, hogy a csoport tagjai őszintén és teljes odaadással követték elképzeléseiben. Mert ha nem. akkor nem csupán a rendező a ludas ...

Tény, súrlódások mindenütt voltak, vannak, lesznek, azt azonban ne engedjük, hogy ezek a csoport felbomlásához vezessenek. Ki ne engedje ezt? Maguk a'csoport tagjai. Ők tehetnék a legtöbbet azért is. hogy egy-egy nemzetiségi kulturális életünk minőségéről tanújegyeket adó fesztiválon, mind szakmailag, mind emberileg jelesre vizsgázzunk. Hogy a dolgok szakmai oldalához nem mindenütt adottak a feltételek, köztudott. Ez az egyik oka annak, hogy az ilyen feltételek mellett a csak félmunka elvégzésének lehetőségét látó értelmiségiek távol maradnak \ másik ok. hogy valóban nagyon

kevés csoportnak adatik meg az anyagi támogatás és az erkölcsi elismerés, a harmadik, s talán a legfőbb, hogy sokan passzivitásba vonultak, nemcsak azért, mert értelmetlennek tartják ezt az önművelési formát, hanem mert sok mindent annak tartanak. A problémakör sokkal összetettebb, kuszább, mintsem gondolnánk. Tény, hogy megcsappant az aktívan dolgozó színjátszó együtteseink száma, a vártnál jóval kevesebb együttes készült az idei évadra, sőt, a színjátszók versenyének tavalyi győztese, a füleki (Filakovo) együttes, külső körülményekre s hiányos belső adottságokra egyaránt hivatkozva, nem készült el új darabjával. Senki sem próféta saját hazájában, mondja a közmondás, amely kiváltképp érvényes amatőr mozgalmunkban, hivatalos népművelői berkeinkben. Mert szinte érthetetlen, hogy a tavalyi győztesnek nem mindig állt rendelkezésére színpad, hogy áprilisban legfeljebb olvasópróbát ülhettem volna végig. S a problémák gyökerét megint nem kívülről, a távolból, hanem szigorú helyzetelemzéssel, belátással és önpallérozással, belülről kell orvosolni.

Vagyis: onnan kezdeni.

Pedig a darabok zöme jó. Már egyre kevesebb olyan darabot választanak csoportjaink, amelynek a dilettantizmus a meghatározója. Persze találkoztam ilyennel is. egy nagyon szép. gömöri kultúrházban. viszonylag kultivált előadásban, amelyben a színészek teljesítménye messze fölülmúlta az íróét. Persze, ennek is a múltban kell keresni a gyökereit, s abban, hogy az Irodalmi Ügynökség (a Lita) még mindig megjelenteti a drámaírói alkotásoknak nem éppen nevezhető csehszlovákiai magyar fércmüveket. S azt is tudni kell, hogy egykor Jókai-napokat lehetett nyerni az Isten véled, édes Piroskám című bóvli-darabbal. Az ilyen értékrendnek máig élő hatása van, sajnos, és ez is oka annak, hogy keleti végeken élő egyik rendezőnk csak a közönség giccsízlésének megfelelő darabot hajlandó műsorra tűzni. Olyat, amelyben nem a színház mint művészet, tudatformáló, a legmélyebb érzelmekre hatni akaró tényező a fő

cél. hanem a színészi magamutogatáson túl a legalacsonyabb szintű közönségigény kielégítése, a legrosszabb értelemben vett kiszolgálószinházi eszmény éltetése. Sajnos, több ilyen csoportunk van, amely a közönség megszerzése érdekében a legnyilvánvalóbb bóvlit tűzi műsorára, ahelyett, hogy önnön létünket — helyzetünket tárná fel. gondjaink-feladataink megoldására próbálna némiképp mozgósítani.

De hogyan közönséget szerezni, kérdezheti bárki. Nos, eddig egyetlen, igazán jól megrendezett és előadott, igazán jó darab színrevivői sem panaszkodtak közönséghiányra, legfeljebb azok. akik jó darabot választottak ugyan, de gyenge színvonalon mutatták be. Az ilyen csoportoknál az idők folyamán éppen az válik problémává, hogy nem a nehezebb utat, a jól megválasztott darabok színrevitelének tökéletesítését választják, hanem a könynyebbet, a semmitmondó, könnyűcske lércművet, aminek már a címe is garancia: Isten véled, édes Piroskám. Félreértés ne essék, nemcsak a hagyományos színjátszók, kisszínpadaink is gyakran a könnyebb megoldást választják. A Csallóközben, s a Bodrogközben is láttam idén olyan kisszínpadi produkciókat, amelyek a korszerűség leple alatt elavult színpadi módszerekkel dolgoztak, eklektikusságukkal. homályosságukkal nem kis zavart keltve a nézőben. S ez talán veszélyesebb, mint a bóvli, hiszen míg erről a közönség is tudja, hogy nem művészet, csupán „szórakoztatás”, addig amaz produkciók a művészet leple alatt népszerűsítik a „félkészt”.

Mert nincsen igazi értékrend, s addig nem is lesz, amíg arra kényszerülünk. hogy a Jókai-napokon gyenge darabokat, alacsony színvonalú rendezésben, a darabnál nem többet, inkább kevesebbet sugalló értelmezésben bemutassunk. S amíg nem lesz igényes és igényes közönséget formáló hivatásos színházunk.

Félreértés ne essék, nem a már két napja tartó, idei Jókai-napokról beszélek. hiszen előre elmondani, hogy ott mi lesz, lehetetlen. A múltról beszéltem, arról a húszéves folyamatról, ami volt, s aminek hatása máig érezhető. S most talán azt kellene mondanom, remélem, nem sokáig. Csakhogy ahhoz már lényegileg kellett volna változnia eddig is a szemléletnek, a viszonyulásnak. a helyzettudatnak. Minden szinten. Ezért csak azt írhatom, a remény s a bizalom mindenkié. Nem a legnagyobb értékek, hiszen a jó színházhoz más is kell, mégis: gazdálkodjunk velük jól.-szó-