Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-10 / 20. szám
Egy tömeggyilkos karrierje Vallomások a békéről Automatizált irányítási rendszerek kutatásával foglalkozom, csaknem húsz éve mindennapi munkám az, hogy a számítógépek kihasználásának lehetőségeit értékelem, vizsgálom. S így valóban szinte nap mint nap látom, hogy korunkban a technika milyen mérföldes léptekkel halad, fejlődik, tökéletesedik. Hiszen viszonylag rövid idő alatt munkám során a számítógépeknek már a harmadik generációjával dolgozom. Évszázadunk egyik legjellemzőbb vonása, hogy életünk minden területén — mind gazdasági, mind társadalmi vonatkozásban — egyre tökéletesedik a műszaki fejlődés. Hogy úgy mondjam, a technika „betör” életünkbe. Megkönnyíti munkánkat, szolgálja kényelmünket, szebbé, változatosabbá teszi hétköznapjainkat. Persze, ez egész sor problémát is felvet, főleg olyan értelemben, hogy sok haszna ellenére, gyakran veszélyezteti életkörnyezetünket. A huszadik század emberének ugyancsak okosnak kell lennie, sok munkát és sok pénzt kell fordítania arra, hogy egyensúlyban tartsa a technikai fejlődést és az emberi környezet megóvását. Minden tisztességes, becsületes tudósnak és szakembernek szem előtt kell ezt tartania. Meggyőződésem, hogy mindegyikük — akárcsak én — szereti a munkáját, hiszen nincs nagyobb öröm, nincs jobb érzés mint amikor az ember látja, hogy sikerült megoldania valamilyen nehéz feladatot. Az az ember, aki úgymond kívülről-belülről ismeri a fejlett technika adottságait és lehetőségeit, nagyon is világosan végig tudja gondolni, hogy mi történne, ha ezeket a csodálatos vívmányokat nem az emberiség javára, hanem éppen az elpusztítására használnák fel. Számomra mindig ijesztő az a képzettársítás, hogy ugyanaz a számítógép, amelyet valamely gazdasági feladatkör megoldására állítok be, egy aránylag egyszerű művelettel — csak a programozást kellene megváltoztatni — egészen más munkát is elláthatna: fegyvereket dolgozhatna ki. Egy harmadik világháború fenyegetése ma már állandóan árnyékot vet mindennapi örömeinkre, szinte megkeseríti a jól végzett munka örömét, szorongásokat lop magánéletünkbe. Ha ránézek egy jól sikerült új programra, ha az utcán, parkokban elnézem a szerelmes fiatalokat, az egészséges, hancúrozó gyerekeket, ha elgyönyörködöm a természetben, a hegyek, a virágok, a mezők szépségé -(nŐ8) ben, a felhőkben és a szélben, sokszor tör rám hirtelen az a gondolat: mivé lenne mindez, ha háború lenne. Mert talán mindenkinél jobban tudom, hogy egy elkövetkező háború a technika háborúja lenne. Egy tökéletes, halálosan pontos, embertelenül biztos automatizált technikáé. Amely maradéktalanul, tökéletesen és nagyon gyorsan véghez vinné a beprogramozott megsemmisítést, pusztítást. Ha az irodalomban keresünk érveket a háború ellen, számomra a leglogikusabb és a legszebb érv Svejknek, a derék katonának a kiáltása: „Ne lőjetek, hisz' itt emberek vannak!” Az ember, az emberélet — ez a legmeggyőzőbb érv az erőszakos és értelmetlen halállal szemben. Munkámban sok külföldi kollégával jövök össze, a világ különböző országainak szülöttei, különböző társadalmi rendszerekben élnek. De azok, akikkel eddig találkoztam, kivétel nélkül valamennyien szeretik és megbecsülik az életet, kivétel nélkül az életért, ez a élet nevében végzik a munkájukat. Nem tudom elképzelni annak a tudósnak az érzelmeit, lelkivilágát, aki tudja, hogy munkájának eredményét háborús célokra használják fel. s tulajdonképpen az ő elméjének és kezének munkáját is pusztulásra ítélik. Mit érez amikor rádöbben, hogy munkája a halált szolgálja?! Mint az idősebb emberek általában, én is többször foglalkozom a halál gondolatával. Azt, hogy egyszer meghalunk, el lehet fogadni, ha életünknek. munkánknak, hasznos létünknek természetes befejezése. Ha az ember biztos benne, hogy ezt a létet mások, az utódok, az elkövetkező nemzedékek folytatják. Egy boldogabb jövő érdekében, amin jómaga is egész életében munkálkodott. Nem lehet, s nem is akarom azonban elfogadni azt a halált, amely az életet magát szüntetné meg. Szeretném és kívánom, hogy a világ minden részében, mindenütt azok a tudós-kollégák, akik hasonló munkakörben dolgoznak, mint én. a világ összes számítógépébe egy közös programot dolgoznának be: olyat, amely a számítógépeknek „megtiltaná” a háborút szolgáló műveleteket. Hogy a világ minden számítógépe a háborús szándékokra, előkészületekre egyetlen tiltó mondattal válaszoljon: „Ne lpjetek, hisz’ itt emberek vannak!” Pontosabban : az egész emberiség ... Tatjana Peehácová arbie pályafutása gyorsan és töretlenül ívelt felfelé. 1913. október 15-én született Bad Godesbergben, nem messze Bonntól. Az érettségi után beiratkozott a jogi karra, de tanulmányait nem fejezte be. Nagyon fiatalon belépett a náci pártba, s noha termetre nem ütötte meg az előírt mértéket, nyilván „jó” tulajdonságai révén csakhamar bekerült az SS kötelékébe. 1940. április 20-án, Hitler születésnapján, hadnaggyá léptették elő. Részt vett Franciaország és Belgium lerohanásában. és beválasztották abba a bizottságba, amely „Nagy-Britannia meghódítása” esetére alakult. Barbie először az amszterdami gettó-lázadás leverésében tűnt ki, egy kivégzőosztag parancsnoka volt, amely — szavai szerint — a zsidó összeesküvés szervezőit végezte ki. Ekkor parancsára sok ezer hollandi állampolgárt hurcoltak Németországba a koncentrációs táborokba. Ezután annak az Einsatzkommandónak az élére állították. amelynek a francia partizánokkal kellett felvennie a harcot. Barbie kommandója tíz francia megyében működött.• 1942-ben különleges feladattal bízták meg: a francia ellenállás vezetőit kellett felkutatnia és megsem-EGY TÖMEGGYILKOS KARRIERJE misítenie. Ahol kommandójával megfordult, ott a halál aratott. Lyonban huzamosabb tartózkodásra rendezkedett be. a Montluc börtönben volt a „munkahelye”, ahová végül most mint fogoly, visszakerült. . . De ekkor már Obersturmführer (a századosi rangnak felelt meg) volt és a lyoni Gestapo főnöke. És annak a haditörvényszéknek az élén állt. amely nem sokat teketóriázott az elfogottakkal. Az okmányok szerint volt olyan nap, hogy 17 halálos ítéletet hozott, amit nyomban végre is hajtottak. Később már ítélethozatalra sem volt idő... A „lyoni hóhér” lelkén 4342 ember halála szárad, köztük negyven gyermeké, és 7591 embert hurcoltatott el a koncentrációs táborokba. Bünlajstromáról nem hiányoznak az embertelen kínzások, amelyekben — a tanúk vallomása szerint — örömét lelte, s mint egyik fényes haditettéről, emlékezik meg Jean Moulin, a francia ellenállás egyik nagy alakjának elfogásáról és meggyilkolásáról. A lyoni ügyészség már közzétett kommünikéje szerint Klaus Barbiet további 294 polgári személy meggyilkolásáért köztük hetven zsidó tömeges lemészárlásáért, s további 700 személy Oswiecimbe, illetve Ravensbrückbe való transzponálásáért fogják elítélni. Barbie ügyében jelenleg Hollandiában is vizsgálatot indítottak. (Franciaországban távollétében egyébként már kétszer halálra ítélték, a halál-
