Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-05-03 / 19. szám

Joan Ruddock, a Green- A bátor angol asszonyok példáját követték az olasz nők, ham Common-i béketábor szervezőinek egyike amikor a Comiso melletti amerikai katonai támaszpont­nál létesítettek béketábort. A felvétel a Milánó — Comiso békemenetről készült Ki fé S Joan Ruddocktól ? ... és a többi bátor angol asszonytól, aki szembeszáll a rakéták telepítésének tervével ? Minden másfél évvel ezelőtt kez­dődött, 1981 késő őszén. Akkor, amikor közzétették a NATO határo­zatát arról, hogy Nyugat-Európába több száz új, közepes hatótávolságú rakétát és további Pershing-rakétá­­kat telepítenek. Az észak-atlanti ka­tonai tömbnek ez a döntése újabb lökést adott a nyugat-európai béke­mozgalmaknak. A szigetország asz­­szonyai tiltakozásuk színhelyéül a Greenham Common-i amerikai ka­tonai támaszpontot választották ki, ahová a rakéták telepítését tervez­ték. Egyszerűen tábort ütöttek a tá­maszpont mellett, hogy puszta je­lenlétükkel tiltakozzanak: s nincs az a (karhatalom, amely őket onnan eltávolítaná. Azok helyébe, akiket időről időre letartóztatnak és bör­tönbe vetnek, mindig újak jönnek. Greenham Common így vált világ­hírűvé. Nem lehet hallgatni róla, nem lehet eltussolni, a brit kormány­nak nem lehet nem tudomásul ven­ni. „A nyugat-európai békemozga­lom drámai jelképe" — így ír róla a Newsweek washingtoni hetilap. „A legnagyobb és a legfeltűnőbb tiltakozás, amelyet eleddig NATO- támaszpontok ellen szerveztek" — így a nyugatnémet Der Spiegel. A „leg"-ekhez talán még egyet hozzá lehet tenni: valószínűleg a békemozgalom legfolyamatosabb, időben leghosszabb akciója. Hogy Angliában szinte napról napra erősödik a békemozgalom, annak részben a mind nagyobb tö­megeket sújtó gazdasági válság is oka. Jóval nagyobb gond manapság a létfenntartás, mint néhány évvel ezelőtt, a munkanélküliség már ijesztő méreteket ölt, és így érthető, hogy egyre több ember tiltakozik a katonai költségvetés felduzzasztása ellen. Hiszen az állampolgárok zse­bére megy, és a létbiztonságot nem­csak a válság, hanem a támaszpon­tok jelenléte is fenyegeti. A már hagyományos békeszer­vezetek mellett gombamód szapo­rodtak az új, békevédö csoportok, Greenham Common is ezeknek egyike. Először csak néhány tucat nő vert sátrat az amerikai támaszpont mellett. Cardiffból jöttek, az angliai szénbányászat és kohóipar központ­jából, ahol az országban először vált érezhetővé a gazdasági válság. A cardiffi nők a támaszpont kapuja előtt fölállítottak egy-két sátrat, egy-két lakókocsit, és letelepedtek. Állandó puszta jelenlétükkel akartak figyelmeztetni arra, hogy itt, ahol az amerikai légierő támaszpontja van, már el is kezdték a nukleáris hordo­zófejekkel ellátott 96 rakéta silójá­nak építését. Az atomrakéták ilyen összpontosítása — sűrűn lakott te­rületen — még békeidőben is fel­mérhetetlen veszélyt jelent. Mi len­ne, ha egy, csak egyetlenegy meghi­básodna és elindítaná a láncreakci­ót?! És háborúban? A „másik fél" rakétáinak ez lenne a célpontja ... A helyzetet ráadásul súlyosbítja az a tény is, hogy a Greenham Common­­ba telepített rakétákat az angol kor­mány még csak nem is ellenőrizhet­né. Ezt Francis Pym, brit külügymi­niszter a parlamentben nyíltan meg is mondta. A cardiffi asszonyok béketáboruk­kal ezekre a tényekre akarták felhívni a közvélemény figyelmét. Az első ősz és az első tél csak gyér eredményeket hozott: céljukról a közvélemény csak keveset tudott, támogatást sehonnan sem kaptak. Úgy döntöttek, hogy hatásosabb ak­ciókra is szükség van. Megtették például, hogy hozzáláncolták magu­kat az amerikai támaszpont drótke­rítéséhez, testükkel így elzárva a ka­put is. Ekkor többet letartóztattak és bebörtönöztek közülük, s erről már a sajtó sem hallgathatott. S mert ezt többször megismételték, a letartóz­tatottakat bíróság elé állították és elítélték, mégpedig — és most tes­sék figyelni — egy 1381 -ben(!) ho­zott törvény értelmében „csendhá­­borítás" bűnéért. A bíróság ezzel az ítélettel köznevetség tárgyává vált, a Greenham Common-i asszonyok vi­szont megszerezték a tömegek ro­­konszenvét, s ami még fontosabb: követőkre találtak. A nők ezután százszámra jöttek Greenham Com­­monba, gyermekeikkel együtt is. Vannak, akik azóta is ott élnek, van­nak, akik csak hosszabb-rövidebb időt töltenek a béketáborban. Ezek az asszonyok is aggódva figyelték a nemzetközi helyzet romlását, a há­borús veszély és a fegyverkezési haj­sza növekedését, csak nem tudták, hogyan fejezzék ki tiltakozásukat. Másfél év alatt, részben egy vicclap­ba kívánkozó bírósági ítélet követ­keztében, a kis közösség valóságos sátorvárossá nőtt. A 28 éves Rebecca Johnson két gyermekével már huzamosabb ide­je él itt, a családja beleegyezésével. — Ide jöttünk, mert a háborús veszély óriási. Ha kitör a háború, senki sem tudja a végpusztulást megállítani. Két évvel ezelőtt Hiro­simában jártam, s voltam az atom­támadás' múzeumában is. Nem akarom, hogy ugyanez érjen ben­nünket, engem, a gyermekeimet, a családomat, a barátaimat is. Ma hatalmas mennyiségű atomfegyver van felhalmozva, éppen ezért a nemzetközi nézeteltéréseket a tár­gyalóasztalnál kell megoldani, nincs helye a kardcsörtetésnek, a háború­val való fenyegetőzésnek, az elret­tentés stratégiájának. A mi tiltako­zásunk így nemcsak a rakétatelepí­tés ellen szól. Ugyanúgy tiltakozunk a tengeralattjárókon elhelyezett Tri­­dentek ellen, és egyáltalán minden­fajta atomfegyver ellen. Mielőtt Greenham Commonba jöttem vol­na, borzasztóan féltem és tehetet­lennek éreztem magam. Amióta itt vagyok, egy kicsit megnyugodtam, mert most már biztos vagyok ben­ne, hogy minden ember tehet vala­mit a háború megakadályozásáért... Tavaly decemberben — s ez egyik legnagyobb akciójuk volt — a Greenham Common-i nők jelképe­sen körülzárták a támaszpontot. (női)

Next

/
Oldalképek
Tartalom