Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-04-12 / 16. szám
BARANYAI LAJOS Férjhez menni, de kihez? Az emberek előszeretettel párosítanak fogalmakat. A köztudatban úgy hozzá tartozik a spanyolokhoz a temperamentum, a németekhez a pontosság, a skótokhoz a fukarság, mint Finnországhoz a tavak, vagy Prágához a tornyok. Hogy az évszázadok során kialakult ilyen és hasonló nézetek helytállóak-e? Bizonyára van némi igazság bennük, de feltehetőleg helytelen, hogy szinte minden esetben hitelt adunk az előítéleteknek anélkül, hogy meggyőződnénk valós voltukról. Egy-egy nagy ipari központ az ország távoli részeiből is képes magához vonzani az embereket, megváltoztatni a közelében élők életszínvonalát, életvitelét, szokásait, de magát a környéket s a róla alkotott véleményt is. Sőt, kisvárosok válnak ismertté, esetleg évszázadok óta másról nevezetesek kapnak új jelzőket. S itt érdemes megállni, mert a textil- és cipőipar gyáróriásai nem csupán jelzőt, más sajátos jelleget is kölcsönöznek a városoknak. Ezekben az iparágakban elsősorban nők dolgoznak. Márpedig ha egy húsz-negyvenezer lakost számláló városban nagyságrendben messze kiemelkedik egy női üzem, akkor ott kétségkívül felborul a lakosság nemi összetételének egyensúlya. Partizánskét vagy Trencínt például ilyen strukturális változás miatt néhány évtizede a nők városaként tartja nyilván a köztudat. Több esetben is fültanúja voltam, hogy az említett városokban lakó vagy dolgozó fiatalembereket irigykedve ugratták barátaik: — Jó nektek ott! Tíz nő is jut minden ujjatokra! Válogathattok! De hallottam ott dolgozó lányokat is panaszkodni: — A férfiak azt hiszik, ahol sok nő van, ott kényükre, kedvükre szélhámoskodhatnak. Az ottani férfiak előítéletekkel közelítenek hozzánk, ezért a legtöbben kerüljük az ismerkedést. Aki- elmúlt huszonöt éves és férjhez akar menni, inkább otthagyja a gyárat, visszamegy szülőhelyére, még akkor is, ha otthon nem dolgozhat a szakmájában. A nőket foglalkoztató iparközpontok létesítésekor a népgazdaság érdekeit szem előtt tartva megfeledkeztünk volna annak éltető eleméről, az ember emberi igényeiről? A társadalom alapsejtje a család. Lehet-e róla megfeledkezni? A lányok úgy segítenek magukon, hogy otthagyják a gyárat, a szakmát, amit tanultak. Ez lenne a megoldás? Vagy talán a hosszú évekkel ezelőtt köztudatba vésődött férjhez menési probléma rég megoldódott, csak erről már kevesebben tudunk? Hogy valós képet nyerjünk, a partizánskéi Augusztus 29-e cipőgyárba látogattunk, az SZSZK legnagyobb cipőgyárába. Tízezer ember Alföldy Viktor, a vállalat szociális főosztályának vezetője mondja: — Tízezer dolgozónk van itt, Partizánskéban, hatezer pedig a vállalat hat fióküzemében, illetve egy üzemrészében. Dolgozóink ötvenkilenc százaléka nő. Ezért az alapvető szociális berendezések mellett különös figyelmet fordítunk a bölcsődékre, óvodákra és az orvosi ellátásra, bár az utóbbit javítanunk kell itt és a kisebb üzemekben is. Partizánskéban Szlovákia távolabbi járásaiból is dolgoznak, nekik modern munkásszállóinkban adunk szállást két-, három-, ritkább esetben négyágyas szobákban. Öt-hatszáz üres helyünk van, ezért a jövőben egyedül is lakhatnak azok, akik erre igényt tartanak. A bentlakók nagy része, sajnos, passzív pihenéssel tölti szabadidejét. Olvas, tévét néz vagy rádiót hallgat, pedig vállalatunk több sportolási, üdülési és kulturális lehetőséget kínál. Baj van az érdeklődéssel, de mi nem kényszeríthetjük más életmódra egyiküket sem. Amikor a bentlakó lányok férjhezmenési gondjairól érdeklődöm, Alföldy Viktor kitér a válasz elől. (nőÍ2) Van, aki továbbtanul, van, aki más elfoglaltságot talál szabadidejében — Ezt jobb, ha tőlük kérdi, de annyit elmondhatok, hogy az utóbbi években sokat javult a helyzet. Ma már csak 163 nő lakik munkásszállóban, s ez Partizánskéban dolgozóink 1,5 százaléka. Tehát a kérdés, ma távolról sem érint annyi lányt, mint a hetvenes évek elején. Munkásszállón A Partizánske főterén lévő női munkásszálló portájára Valéria Bencovával, a vállalat munkásszállóinak vezetőjével érkezünk, hogy megkérdezzük a lakókat (a legilletékesebbeket) a párkeresés nehézségeiről. Kíséretre azért van szükség, mert ide férfi (hacsak nem férj, vagy testvér) nem juthat be. Az első — diákotthoni hangulatot árasztó — szobában két esti iskolába készülő lányt találunk. Néhány perc múlva két barátnőjük érkezik: gyerünk, nehogy elkéssünk! De pár percre azért maradnak. Ezek a lányok a szálló azon lakói közé tartoznak, akik nem ismerik a szabadidőt. — A tanonciskola után esti szakintézetbe jelentkeztünk tanulni, most érettségizünk. Reggel hattól dolgozunk, délután kettőkor végzünk, hétfőn, kedden, csütörtökön, valamint minden második hét szerdáján háromtól fél nyolcig iskolában vagyunk. Utána vacsora, néhány perces lazítás és tanulás. Tízkor takarodó, hogy másnap mindezt képesek legyünk megismételni — mondja egymás szavába vágva Mária Fazekasová, Éva Mihálková, Kvetoslava Duriacová és Jarmila Pekárová. — Szórakozásról, sportolásról, művelődésről szó sem lehet. Legfeljebb havonta egyszer moziba ha eljutunk. Az a minden második szerdadélután arra jó, hogy bevásároljunk, mossunk, vasaljunk vagy tanuljunk. Fiúkról még csak álmodni sincs időnk. — És a szombat, meg a vasárnap? — Minden második szombaton dolgozunk. Van úgy, hogy gyakrabban. Igaz, megfizetik és nem is mindig kötelező, de ha a környékbeli családos anyák bejönnek, akkor mi, lányok sem mondhatjuk, hogy nem jövünk. Ki ismerné be, hogy nekünk nagyon kellene az az egy szabad nap. A keresetre nem panaszkodhatunk, de szombat este érünk haza a szüléinkhez és vasárnap ebéd után már utazunk vissza. Ha arra gondolt, hogy otthon lehetne fiúnk, akkor megmondhatjuk őszintén: egyikünknek sincs. Melyik fiúnak kell a heti néhány perces kapcsolat? A lányoktól megtudtuk azt is, hogy az iskola elvégzése után valószínűleg egyikük sem marad Partizánskéban. Hárman a vállalat lakhelyükhöz közeli fióküzemében szeretnének elhelyezkedni. A negyedik lány még nem tudja, hogy mitévő legyen. Maradjon néhány évig itt, hogy a szakmájában dolgozhasson, vagy költözzön haza, ahol legfeljebb cipőbolti Újabban a babakocsik ^ városa Partizánske
