Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-04-12 / 16. szám
kus társaik sikeresen végezhessék el a feladataikat. Gagarin üröltözékéhez érve a két fiú kisebb vitába keveredett. Arról vitatkoztak, hogy tényleg az eredeti szkafandert láthatják-e. De a felirat meggyőzi őket. Kicsivel odébb Alekszej Leonov ürruhája látható, amelyben 1965 márciusában a bátor kozmonauta az űrrepülés történetében elsőként elhagyta az űrhajót, és kilépett a végtelen világűrbe. Első ízben ... Hányszor ismétlődik ez a szó még napjaink űrrepülésében is, és hányszor fog még ismétlődni. Leonov űrruháját nézve akaratlanul is felidézzük, hogy Valerij Rjumin nem is olyan régen kilépett a Szaljut-6 fedélzetére, hogy lényegében először szerelést végezzen az űrben. Szemléletesen példázva/ézzel, hogyan fest majd az ember, amint szerszámokkal a kezében hatalmas orbitális szerkezeteken dolgozik. Minden kiállítási tárgy a csillagok meghódításának újabb állomását jelzi. íme a Szojuz-37 leszállóegysége. Ugyanaz, amely 1981 őszén a kazahsztáni sztyeppen ért földet, és amelyből Leonyid Popov és Valerij Rjumin 185 napos Földön kívüli tartózkodás és munka után viszszatérve társai segítségével kikászálódott. Az Interkozmosz űrprogram keretében ugyanezen a Szojuz 37-en startolt a szovjet—vietnami személyzet tagjaként Viktor Gorbatko és Pham Tuan, aki űrhajót cserélt Popowal és Rjuminnal. Az ember úgy érzi, hogy elég megérintenie az űrhajót, s a tenyere kormos lesz a megpörkölődött hőszigeteléstől. A szovjet űrhajózás eddig 11 nemzetközi űrrepülést valósított meg, ezt tanúsítják a fedélzetről hozott emlékérmek és az űrhajósok saját kezű aláírásával ellátott zászlók. Ki tudja, idővel talán az én két ifjú múzeumi útitársam is hasonló legénység tagja lesz. Bizonyosan jó okuk van rá, hogy holnap újra el akarjanak jönni ide, ebbe a különleges múzeumba. Ez érthető is. Egyetlen alkalommal nem lehet végignézni a múzeumot: több mint 30 000 tárgy van a gyűjteményében. A kozmikuslérség meghódításának eredeti bizonyítékai, dokumentumok és fényképek. Valamikor talán eljön majd ide egy olyan iskolás gyerek, aki vaidhol egy holdkörnyéki űrvárosban született. Eljön ide, hogy lássa, mivel kezdődött a világmindenség megismerésének és meghódításának útja. A. TARASZOV Az egészségügyben dolgozom. Osztályunkon minden nap testközelbe kerülök a radioaktív sugárzással, amelynek segítségével megállapíthatjuk a kórismét és gyógyítunk néhány nagyon súlyos betegséget. Betegeink, akiket kivizsgálunk és gyógyítunk, bíznak bennünk, és bíznak a radioaktív sugárzásban, mert számukra a további kezelést, életük meghosszabbítását vagy a gyógyulást jelenti. Az orvostudománynak ezt az ágát nukleáris gyógyászatnak nevezik. Talán nincs is ember, aki a „nukleáris" szót ne ismerné, hiszen ezzel a fogalommal nap nap után találkozunk a sajtóban, a rádióban, a televízióban, a legtöbbször azonban egészen más szókapcsolatban; egy nukleáris háború veszélye a tudatunkba hatolt. S mi, akik minden munkánkat, egész életünket a nukleáris sugárzás békés felhasználásának szolgálatába állítottunk, talán mindenkinél nehezebb szívvel éljük korunkat, figyeljük a nemzetközi élet eseményeit. S közben teljes mértékben tudatában vagyunk annak, hogy a radioaktivitás sok hasznot hozhat az iparban, a mezőgazdaságban, alkalmazása előbbre viszi a tudományos kutatást, de a felhasználása a leghumánusabb a gyógyászatban. A békét védő kezekben áldás és haladás, egészség és élet, ám a háború megszállott őrültjei kezében mérhetetlen szenvedés és halál, az emberiség kollektív öngyilkosságának eszköze. Megfelelően adagolva minden sugárzás gyógyít, még az a mennyiség, amely egy atombomba robbanásakor felszabadul, bizonyos hatósugáron belül biztos halál, azon túl olyan kínokat és gyötrelmeket okozhat, amelyek még a halálnál is rosszabbak. Egy atomháborúban minden élő el kell hogy pusztuljon, az atomhalál nincs tekintettel sem életkorra, sem társadalmi rangra, sem nemzetiségre, sem politikai meggyőződésre. A televízióban láttam a neutronbomba „atyjával”, Cohennel, ezzel a kiváló tudóssal, de érzéketlenül cinikus emberrel készített interjút A neutronbomba katasztrofális hatásának ismertetése után a tudóstól megkérdezte a riporter, ha neki kellene választania, hogy a hajót amelyen tengerészfia szolgál, neutronbomba vagy torpedó érje-e, a tudós természetesen azt válaszolta: ha már választani kell, akkor inkább torpedó találja el, mert így még van némi remény a megmenekülésre. Ez volt az apa válasza, jóllehet a tudós nem bánná, ha az egész emberiség el is pusztulna. A világon, lám, minden szülő meg akarja védeni gyermeke életét! Az orvosnak hivatása gyakorlása közben, bármilyen területen dolgozik, gyakran kell szembenéznie a halállal. Hiszen sok betegséget csak nehezen tudunk gyógyítani, és gyakran a gyógyítás, a kezelés reménytelen. De az orvos még ilyenkor sem adja fel a küzdelmet az emberért, mert nincs kínzóbb érzés, mint tehetetlenül nézni, miként száll el, húny ki az élet. Miért kell hát még erőszakkal is pusztítani, ölni?! Miért hagyjuk, hogy gyermekeink életével együtt megsemmisüljenek az emberiség szép és nagy eszméi, küzdelmei, vágyai? Kinek van joga ahhoz, hogy elvegye azt, amit soha többé senki sem tud visszaadni? Kinek van joga ahhoz, hogy a katasztrófát túlélőket olyan szenvedésekbe sodorja, hogy azok irigyeljék a holtakat? Nem szabad megengednünk, hogy a radioaktivitás, amely a békét, a haladást, az életet szolgálhatja, elpusztítsa világunkat. Földünket. Meg kell semmisíteni a nukleáris fegyvereket, még mielőtt azok az emberiséget semmisítenék meg. Ez az én krédóm, így érzek mint orvos, mint anya, mint nő. Dr. MAKAI IZABELLA, KANDIDÁTUS (nŐ9)
