Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-04-05 / 15. szám
FERENCZY ANNA — Né higgyé neki! Ő lípett rá a nagylá-Májusi eső aranyat ér — tartják az öregek. Minden virágban és zöldben pompázott. Az eső után a kis zsúptetős házacskák úgy gubbasztottak, mint a dúcból kiszorult galambok. Még könnyezett a zsúp szalmája, de a verebek már ki-kiröppentek alóla nagy csiviteléssel, a kút melletti édesalma fára, hogy megszárítsák tollaikat. A kis ház — megszakítva az utca gyér sörát — jóval hátrább lapult meg, a végében kerttel, egy sor méhkaptárral, sok gyümölcsfával, néhány egres- meg ribizlibokor társaságában. Fehér és bóditó volt a kert virágzó fáival, illatával. Az udvar megtelt baromfilármával, tollaikat azok is meg-megrázták. A három gyerek sem váratott sokáig magára, elöbújt a fészerből, ki bottal, ki lapáttal, nagy kiabálás, kutyacsaholás közepette. A lecsurgó vizet bekerítették, kacáikat hasig húzták, és nekiestek a latyaknak, hogy dagasszák. Micsoda boldogság! Lábuk alatt cuppogott az agyag, de még mielőtt egymás vállába kapaszkodtak volna, ki-ki szájába kapta kacáját, nehogy sáros legyen. A kutyára is gondosan ügyeltek, a szép fehér komondorra; hol az egyik, hol a másik rúgott ki a körből, és táncoltak, forogtak, énekeltek: Gonosz szellem, takarodj! Árpa, búza, csírásodj! Gonosz szellem, takarodj! Lábas jószág szaporodj! A három lókótő az anyjuk nővérénél volt, ott nem volt gyerekáldás. A sógor és nene — mert csak Így hívták őket — vígan megvolt a gyermekhaddal. A játék rendszerint sírással végződött, valamelyikük mindig elcsúszott, magával rántva a többit is. Lett nagy ordítás, veszekedés. — Nene, gyere ki! Ki nenét, ki sógort kiáltott, hogy tegyenek ők igazságot. Azok jöttek is nagy hanggal, de nem haraggal. A verés is csak amolyan tessék-lássék forma volt; ha már az ütés elmarad, legalább ízelítője legyen. Ilyenkor alig lehet szétszedni őket. — Nene, a Miklós kíszakarva elrúgta a lábamot. bamujjára, de tiszta erejibő! — Hazugyik! Hazugyik! Olyan, mint a hazug farkas! A legkisebb is rázendített, a Juliska: — Mindig a Miklós kezgyi, a Jakab csak megtóggya! Ügyi, Vitiz, te is láttad. Vitéz, a kutya csak a farkát csóválgatta. Sógor tettetett szigorral nézte őket és kiadta a parancsot: — Le a kacákot, kecelléket, be a dizsába! — Jaj nekem, Gyuri, ilyen koránnyába — jajveszékelt nene. De a parancs, az parancs! Egy nagy dézsa volt az almafa alatt. Nene beleöntött két faputtony meleg vizet, ami az állatoknak volt elkészítve. Lecsutakolta a három ordító gyereket, tisztát hozott rájuk és a siskóba, a kemence szájába ültette őket, hogy minél előbb megszáradjanak. A dézsában meg kilötykölte a ruhadarabokat. Sajnálkozva nézte őket: ' — Ügyi, most remegtek, ebatta kölykei ?! Hideg van még a sárdagasztáshó. Mit is mondok majd anyátoknak, ha valamelyitek nyovolyatöríst kap, mi, he? De ha a sógor bácsitokot kihozzátok a biketörisbö, ami már nincs messze, esszitöri a csontyaitokot! Még is írdemőníték ... Azok meg csak pislogtak, az orrukat szívták, lábfejük piroslott a hideg sártól. — Kódosok akartok marannyi? Várjatok csak, várjatok, léssz ennek bőttye! A siskóba fahasábokat dobott, azok meg úgy gubbasztottak a szélén, mint az ázott verebek az almafán. Árpakását főzött, már a krumplit dobálta a vasfazékba, de amint kilépett a pitvarból, a gyerekek már nem fértek a bőrükbe: egymást lökdösték, ráncigálták. — Megállj, megállj, ha fögyün a mama, azé is megmondták nekije! Jakab csak pislogott. — Elmondok mindent, te fogod húznyi a rövidebbet... a múltkor is egy cukorva kevesebbet tett a markodba. — Te, te hazugkirály! Én meg béárólak a apámnak! — Ökör vagy, ökör vagy! Azt gondolod. mingyá itt terem a kövesdőlőbő, mi?... Akkor is te vagy a föcinkos! — és bökött Juliskába, aki a copfjait rázogatta, hogy ő is bizonyítson. — Nyughassatok má, mer ha sógor fömírged, osztán nyizhettek! — Mit kínyeskedő mi? — förmedt rá Miklós. — Te, te fácánykakas, odasütt a tollúd, mi ? — és nagy erővel megráncigálta vizes fonatait. — Nene, nene! Gyere, má meginy kezgyik! Bejövetele csendet teremtett. Az árpakását párszor megkeverte, tálakba szedte és a kezükbe nyomta. Azok máris ették volna. — No, no, várjatok, még ne egyitek, loccsantok rá tejet, hogy meghűjjön! A köcsögből öntött rá bőségesen, azok meg nekiestek. Bejött sógor is az istállóból, leült a sámlira a lábuk elé, de a tálat, amit nene a kezébe adott, csak forgatta. A gyerekek fészkelödtek, az meg hozzáfogott a fejmosáshoz: — Aki nem fér a béribe, az nem fér, és én úgy veszem észre, má tik se! Szünetet tartott. — Hát az úgy vót... — makogta Jakab. — Ahugyan vót, úgy vót, az a te dogotok. Miklós. Jakab, reggel szipen lementek anyátokhó. Élig vót. má nagyon viszket a bőrötök! Valóban ettől féltek a legjobban. Már a finom kását is csak forgatták a szájukban, és sógor háta mögül ijedten néztek nenére. — Híjába fiszkelőttök. fikomatta! A plajbászt, a palatáblát is magatokva viszitek, megértettiték? Cseppet gerícscsitek szüléteket is. Julis, a gyerekek anyja, nem ért rá velük foglalkozni. A föld, az állatok, a piacra járás, a gyümölcsszedés, minden idejét lekötötte. Még főzni sem igen főzött, azt ettek, amit találtak, hacsak az öreg szüle meg nem könyörült rajtuk. Ha pedig lábatlankodtak, felzavarta őket. — Mennyetek a nenétekhö, az még körő is táncó benneteket! A két fiú között alig volt másfél év. Úgy kilenc-tíz- évesek lehettek. Juliska meg öt vagy hat. Nem is maradt szó nélkül, hogy a gyerekei hol itt, hol ott vannak. Sok szóbeszéd forgott körülötte már lánykorában is. " Julis nagyob szép lány volt, a falu leggazdagabb legénye udvarolt neki, de a házasságból mégsem lett semmi. Pedig a falu már elkönyvelte, hogy Farkas Zsiga és Szegő Julis egy pár. Igen ám, de volt Zsigának egy húga, a Margit, akivel kezdetben nagyon jó barátnők voltak, de később „összebüdösödtek". Kígyót, békát kiabáltak egymásra, szemre mentek, hajbá kaptak, és Zsiga odébb állt. Amikor Julis megtudta, hogy Zsiga megnősül, mindenáron meg akarta előzni, „már csak azért is"! Juhász Miklós, a mostani ura magas, nagy darab legény volt. Égnek meredő szökés hajjal, nagy lapáttenyerekkel áldotta meg a teremtő. Ha reggel kimondott egy mondatot, azt csak este követte a másik. Egyszerre hirdették ki őket a templomban, egy nap álltak oltár elé, de mindketten mással. Julis állítólag fogadalmat tett a szűzanyának: — Hogyha már neki nem sikerült bekerülnie a Farkas famíliába, valamelyik gyerekének majd sikerülni fog, isten öt úgy segítse! A falunak volt miről beszélnie, sőt. egyesek azt állították, hogy titokban még most (nő 14) is találkoznak. A gyerekek meg egymás után jöttek, a nénje rovására, mert csak ő bajlódott velük, ezt mindenki tudta. Leste is minden gondolatukat, játszott, bolondozott velük, ha az ideje engedte. A városból hazajövet a kosár feneke mindig tartogatott valami meglepetést. A búcsúkról nem is beszélve. Sógor ezért soha nem tett szemrehányást a feleségének, mert a gyerekek öröme neki is melengette a szivét, látván, maszatos kezük hogyan dédelgeti a vásár- vagy búcsúfiát. Ha pedig piacra ment, még az iskolából is kiszöktek, a falu végén letelepedtek, és a hazafelé igyekvőktől kérdezgették, hogy nem látták-e a nénjüket, és azt, hogy mennyi gyümölcs volt még a kosarában. A nagy várakozásban itt is összemarakodtak, mert aki előbb meglátta nenét. az egy cukorral többet kapott. De ki tudott volna közöttük igazságot tenni? Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért járt nene annyit búcsúba, mert gyermekáldásért imádkozott. A templomba is elég korán ment, hogy végig könyörögje a szenteket, de nem talált meghallgatásra, így mit volt mit tenni, elfogadta a húgáéinak, azok pedig elevenek voltak. Most is, ahogy kicsit megmelegedtek, kiröppentek a pitvarajtón egymás hátát verve, és megfeledkeztek sógor intelmeiről. A csűrben belegyömöszölték Juliskát egy öreg kosárba, ami az eső előtt taliga volt, most jászolt csináltak belőle, és tovább folyt a játék. Miklós egy lőccsel hadonászott, Jakab meg egy karót kapott a kezébe, és már rá is zendített: — Kis Jézuska, hozzád gyüttünk. Én egy szíp agacs ágát hoztam ... De a kis Jézuska a kacáján babrált. — Te, te, figyej, mer a seggedbe szúrom! Miklós sem akart lemaradni. — Én meg elhoztam neked a leggyönyörüsígesebb kardomot, ha gyün a pogány és megláttya, úgy kipucó a istállóbó, mint a fíreg. — Le-letérdeltek. hányták magukra a kereszteket, imát dünnyögtek. Juliska már nagyon únta, ő csak amolyan szenvedő alany volt. Mindig csak a két fiú játszott. Hol kosárba, hol teknőbe dugták, néha még a fára is feltolták. Órákig üldögélhetett, míg a fiúk meg nem únták, mert levenni mindig elfelejtették. Sírhatott, könyöröghetett, míg nene meg nem szánta, ha odahaza volt. Most kifordult a kosárból, de olyan ügyesen, hogy az ráborult. Erre lett csak nagy hadd el hadd! Nekiestek csépelni a kosarat ordítozva. — Itt a kutyafejö török! Itt a kutyafejő török! — Mégvagy! Gyere elő, te rusnya fíreg! Te, te nyovolyás! — Most megpörzsölünk, mint a disznót. Hun a kés? Hun a szórna? Hun a vella? Torkuk szakadtából ordítottak, és elindult a pokol. Nagyokat szúrtak a kosárba a karddal, lándzsával. Mezítelen talpuk alatt dongott a csűr földje. Az akácág úgy forgott a kezükben, mint a cséphadaró, majd mint a lóra, rápattantak, végig nyargalászva a kertet, a szérűt „hijja-hujja” csatakiáltásokkal. A nagy karórakásból kiválasztották az igazi fejedelemnek való lovat, még a fogát is megnézték, és össze-vissza száguldoztak. Újból és újból nekiestek a kosárnak, lovastól át-átrepültek rajta, majd egymásba akaszkodtak, körül-körül táncolva. — No, bujjá ki, te ragyás pofájó, te horpadt mellő kontyos! — kiabálta Jakab. — Itt a világ vígé! Nem kegyelmezünk! Lemetéjjük a melledet, kiszurkájjuk a sze
