Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-04-05 / 15. szám
Naponta olvassuk a híreket arról, hogy az ország minden részében kis és nagy vállalatok, szövetkezetek, munkakollektívák, iskolák, nyugdíjasotthonok, közületek és egyének tesznek eleget a Nemzeti Front felhívásának, és küldik el hozzájárulásukat a Béke- és Szolidaritási Alapra, amely a júniusban Prágában megrendezendő Béke-világközgyü-Vallomások a békéről lés költségeit fogja fedezni. Minden korona mögött tisztességes, dolgos emberek állnak, akik tudják és vallják, hogy a világ legsúlyosabb gondja az ö vállukat is nyomja. Mi a komáromi (Komárno) hajógyárban jártunk, Csiba Zoltánnál, az alapeszköz- és energetikai részleg osztályvezetőjénél, aki a gyárban a Béketanács elnöke és elnökségi tagja a járási Béketanácsnak. — Azonnal válaszoltunk a Nemzeti Front, felhívására, s még januárban átutaltunk 50 000 Kcs-t a Béke- és Szolidaritási Alapra — teríti elénk jogos büszkeséggel az átutalást igazoló okmányokat. — Nagy üzem, nagyobb lehetőségek ... De ez természetesen nem zárja ki azt, hogy a gyár munkakollektívái ne kezdeményezzenek, s ne járuljanak hozzá a maguk részéről is ... Gejza Ziak, az alapeszköz-részleg műszaki irodájának vezetője. Az iroda szocialista brigádja közel két és fél évvel ezelőtt, 1980 novemberében kapta a „Békeépítő" megtisztelő nevet: — Azért választottuk ezt a nevet, mert tudjuk, hogy ma a világon mindenütt és mindenkinek ez a legfontosabb. És különben is, csaknem valamennyiünket, ha közvetve is, de személyesen sújtott a háború. A Szlovák Nemzeti Felkelés idején én tizenkét-tizenhárom éves voltam, a hegyek aljában laktunk, láttam eleget ahhoz, hogy gyerekfejjel is megértsem, mi a háború ... Brigádunk, amely tíz éve alakult meg, ma már ezüstjelvényes, 10 000 koronára tett még tavaly év végén felajánlást, s ezt már teljesítettük. A „Békeépítő” brigád legidősebb tagja, Gál Zoltán elektrotechnikus nyugdíjazás előtt áll: Mi sem természetesebb annál, mint amikor kifordítjuk egy női táska tartalmát, a sok felesleges meg szükséges holmi között ott van az ajakrúzs. Egyegy márka vagy különleges divatszín valóságos hajszára kényszeríti a nőket, de szinte elképzelhetetlen, hogy rúzsos ajak manapság közfelháborodásra vagy éppenséggel lelkes dicshimnuszra adna okot. Egyszerűen: a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozik. Nem így volt azonban „születése napján" éppen száz esztendővel ezelőtt, amikor az antwerpeni világkiállítás legnagyobb szenzációjaként ünnepelték. „Rhodopis-Serviteur" néven mutatták be, valóságosan forradalmasított. Hiszen a szépségápolás elismert, mondhatnánk törvényesített kellékei az akkoriban bőségesen megjelenő illemtankönyvek szerint a tiszta víz, a szarvasfaggyú, a púder, a hajpomádé voltak. Csupán ennyit engedélyezett az illem, bár a leleményes hölgyek nagy titokban még egy kis kormot sem restelltek szemárnyékolásra használni, s ajkukat, hogy üdébb és fényesebb legyen, egy kis „harapdálás" után tiszta vajjal fényesítették. Persze voltak pirosítok is, tetszetős kis tégelyekben, amelyeket ajakpomádé néven forgalmaztak, de ezt a „közönséges", sőt „erkölcstelen" holmit az úri hölgyek férjük elől a fiókok legmélyén rejtegették, és csak bálok alkalmával húzták elő, hogy egy csöppet, valóban csak egy csöppet emeljék megjelenésük fényét. A párizsi gyárosok találmányát, a rudacska alakú „Rhodopis-Serviteur" -t fölöttébb jó üzleti érzékkel reklámozták. Kevesen tudják, hogy a Dumas-fivérek nemcsak regényeket Írtak, hanem reklámszövegek kiváló és keresett szerzői is voltak. Nos, a világkiállításon is Dumas-féle reklámszöveg kínálta a nagyszerű, a csodálatos újdonságot a hölgyeknek ... Ám a Dumas-fivérek ajánló szövegeinél is nagyobb reklámot jelentett az, hogy Sarah Bernhardt, a nagy tragika, a kor ügyeletes Phaedrája és kaméliás hölgye — aki pl. parfümből is az akkor: legdrágábbat a „Peau Espagne"-t használta, s akinek Párizs leghíresebb és csak kevesek által megfizethető ékszerésze egyedi darabokat készített Alfons Mucha tervezésével — azonnal a legnagyobb lelkesedéssel nyilatkozott a világkiállítás divatcsodájáról. S nemcsak nyilatkozott, hanem tüstént használni is kezdte azt. Romantikusan, poetikusan „Erosz csodavesszejének" nevezte el. .. A korabeli toliforgatókban ez bizony sikamlós és kétértelmű képzettársításokat váltott ki. Aristid Bruant, Párizs legkedveltebb kabaré-művésze kupiét írt róla, s Guillaume Apollinaire sem resteilte versbe foglalni az esetet. „Erosz csodavesszeje" azonban nem lett — egyelőre — tömegcikk, hiszen kevés asszony engedhette meg magának, az ára ugyanis mai pénzre átszámítva bizony száz márka körül volt. Alapanyagai nem voltak éppen olcsók: viasz, mandulaolaj, bergamott- és citromolaj, szarvasfaggyú és piros színező anyag. A rudacskát csillogó sztaniolba vagy selyembe csomagolták. Az ajakpirositó rudacska nemcsak szenzációt keltett, valóságos divathóbort-hullámot indított meg. Miért lenne csak piros, mondták a Montmartre „vad" művészei, s nosza, a drogistákat rávettek, hogy fekete, sárga, zöld ajakpomádé rudacskákat is előállítsanak. Különösen a vitriolzöld hódított. A zöld ajakpomádé azonban tragikus következményekkel járt: a festékanyag olyan mérgező volt, hogy néhány extravagáns divathölgy — belehalt ... A zöld festéket tehát hatóságilag betiltották a szépségápolószerek készítésében. (Egy élelmes cseh drogista, név szerint Johann Grolich éppen e mérgező zöld festékanyagból gazdagodott meg: kitalálta ugyanis, hogy kiválóan alkalmas tyúkszemirtó kenőcs előállítására!) Divatja természetesen nem az 1883- ban feltalált rudacskával kezdődött. A női találékonyság e tekintetben valóban évezredes hagyományú. Az ókortól kezdve általánosan használt veszélytelen pirosító a hennából nyert kivonat volt. Egyiptom, Arábia, India, de a reneszánsz és a barokk szépei is hennával festették hajukat, orcájukat, ajkukat. Keleten a csábítás elengedhetetlen kelléke volt a hennával halvány, üde rózsaszínre festett tenyér, talp és mellbim bó ... Voltak persze pirosító módszerek is. Hogy csak egyet említsünk: Nagy Katalin cárnő mielőtt megjelent a nyilvánosság előtt, szolgálóleányaival harapdáltatta pirosra, duzzadóra ajkait. És
