Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-03-29 / 14. szám
GRENDEL AGOTA Én iskolám . .. lHillUi 141 i br ifi fí\ i 11 Hetek óta türelmetlenséggel vegyes izgalommal vártam az értesítőt, mely magyar tannyelvű iskoláink történetében nem mindennapos eseményre szólít: „A Magyar Tannyelvű Középfokú Ipariskola igazgatósága, pártszervezete, szakszervezete és ifjúsági szervezete meghívják Önöket a csehszlovák dolgozó nép februári győzelmének 35. évfordulója tiszteletére rendezett iskolai ünnepségre, amelyen iskolánk felveszi Schönherz Zoltán nevét. 1983. február 22-én az iskola épületében." Hazánk első olyan magyar tannyelvű iskolája lett a kassai (Kosice) ipari, amelyet nem utcanév jelöl. S az sem túlzás, ha úgy jellemezzük: a legnépszerűbb. Nemcsak azért, mert 110 éves (ilyen magas korral sem sok középfokú iskola dicsekedhet), hanem mert hagyományaihoz híven egyenletesen magas színvonalú oktatás-nevelés folyik benne. Ebbe az iskolába nyugodt szívvel engedik — küldik — a szülök gyerekeiket több száz kilométeres távolságból is. Mivel indítják útnak azokat a diákokat, akik a „legnehezebb" korban — amikor kortársaik legnagyobb része még anyjához-apjához szalad aprócseprő gondjával —■ teszik meg az első önálló lépéseket? Erről vallott a kassai Schönherz Zoltán Magyar Tannyelvű Középfokú Ipariskola öt diákja: Nagy Frigyes Dióspatonyból (Orech, Potörí), Takács Erzsébet Bodrogszerdahelyről (Streda n. Bodrogom), Barát Katalin Zsélyből (Zelovce), Bartal Dénes Királyfiakarcsáról (KráT. Kracany) és Bíró Szilárd Patasról (Pastuhy). Bíró Szilárd: Ötödikes koromban gyártottam egy csengőt, abból kiderült, hogy műszaki tehetség vagyok. A bátyám itt érettségizett, a család egyhangúlag döntött: én is ide jelentkezem. Távolság ? Csak azért féltettek, mert a legnehezebb korban kerültem el otthonról. Úgy ismertek, hogy elengedhetnek bárhová. Megbíztak bennem. Havonta, kéthavonta járok haza. Jó hazamenni, amikor visszajövök, egykét napig honvágyam van, de idővel megszokja az ember. A rajzok meg a tanulás miatt jobb, ha nem utazgatunk gyakran. Főleg a magamfajta. Nem vagyok elégedett magammal, a szüleim sem, de nem is lehetnek; nem tanulok jól. Hiába búcsúztattak
