Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-03-29 / 14. szám
előadás kezdetét. De „Natasa mamának" ez már természetes, szinte oda sem figyel. Idejét, erejét már a holnap, a holnapután gondja, programja köti le. Csodálatos akarattal, elhivatottsággal őrzi a folytonosságot, amivel minden korosztály gyermekeit sikerült megajándékoznia egy gazdag, termékeny életpályán keresztül. Még most sincs ideje lazítani, emlékeiből élni. Naponta bent van a színházban, próbákat irányít, rendez, intézkedik. Natália Szac nemzeti művész, a moszkvai Zenés Gyermekszínház megalapítója s mindmáig főrendezője és igazgatója. Nehezen fogad vendégeket, mert sajnálja a színháztól az időt. Két felvonás között azonban egy „teázásnyi" időre félbeszakítja kedvünkért a próbát. Miközben a színházi ügyelő „Natasa mama" szobájába kísér, feltör bennem egy kialakult kép a művészről, akinek neve korunk színháztörténetében immár fogalom lett. Elfogódottan lépünk a szobájába, és Natasa mama sötétlila bársony ruhában, feketére festett hajjal fogad bennünket, nyolcvanévesen. Mozdulatával, hanglejtésével tiszteletet ébreszt a körülötte állókban olyan egyszerű, olyan természetes. Valaha nagyon szép lehetett. Már csak a varázsa az, amin nem fog az idő. A magyarul is megjelent Életem novellái című önéletrajzi írásában olvastam ezeket a bevezető sorokat: „Natália Szac egyike a forradalmi korszak és a húszas évek legszínesebb egyéniségeinek: Lunacsarszkij védnöksége alatt megszervezi az első szovjet gyermekszínházat. Berlinbe és Buenos Airesbe hívják vendégrendezönek, megcsodálják az energikus, eredeti felfogású rendezőt. A forradalom hűséges leánya volt." S vajon -hogyan emlékezik vissza Natália Szac a kezdetre, az első lépésekre? — A szülői házról, különösen apámról, nagyon szép emlékeim vannak. S ha valami hántás ért, furcsa, netán különös módon én abból is tanultam; ha mást nem, az akaratomat edzettem. Apám, Hja Szac ugyanis elismert, híres zeneszerző volt. Sok barátja, pályatársa látogatta a házunkat. Szerénység nélkül mondhatom, hogy a leghíresebb zeneszerzők között cseperedtem fel. Szergej Rahmanyinov volt például az első, aki felfedezte tehetségemet. Azt mondta apámnak: olyan ennek a gyereknek a keze, mint akiben nagy tehetség szunnyad. Ezt apám emlékeiből tudom, az én személyes, mély benyomást keltő emlékemet Vahtangowal kapcsolatban őrzöm. Amikor megtekintette az első rendezésemet, azt mondta: kár, hogy lány vagy. Ha férfinak születtél volna, azt hiszem, nagy rendező lenne belőled ... Nos, apám sem szándékosan irányította a pályám. Inkább ösztönösen. Láttam, hallottam, hogy otthon mindent megbeszél a rendezővel, aztán magába zárkózik, komponál. Végül elvitt a színházba, ahol már a kész művet hallottam. Csodálattal néztem rá, és egyre inkább éreztem, én is színházat akarok teremteni. — Ma már persze színháztörténeti tényként tartják számon, hogy tizenöt éves koromban megszerveztem az első gyermekszínházat. A világon az elsőt. Akkor még föl sem mértem ennek a súlyát. Az életrajzi könyvből az is kitűnt, hogy Hja Szac nemcsak szavakkal támogatta a gyermekszínház létrejöttét. Maurice Maeterlinck mesedrámájával, a Kék madárral kezdett a gyermekszinház. És a kísérőzenét maga Hja Szac írta hozzá! A mesedráma bejárta a világot. Hatvan év után is műsoron van a moszkvai gyermekszinházban. Ma szállóigeként mondjuk : a kék madarat úgysem érheted el soha ... Hja Szac soha nem mondott ilyet Natasának. Ezért is érezhette meg ö olyan korán: a törékeny, illanó emberi boldogság kiapadhatatlan forrása bennünk, emberekben van. Ezzel az útravalóval indult Natalia Szac tizenöt évesen meghódítani a világot. És nemcsak ő. Az első „társulatból" számos művész világhírű lett. Itt kezdett Kabalevszkij; és Prokofjev nekik írta a Péter és farkast. — Aránylag fiatalon és igen nehéz időkben kaptam ajánlatokat: Amerikába hívtak, és én mentem. Utána Berlinbe, ahol a Falstaffot rendeztem. Albert Einstein is megtekintett egy előadást, utána felkeresett, és szép barátság alakult ki köztünk. A világ számos művészével kerültem közelségbe, fényképek, levelek őrzik a barátság nyomait, sokáig tartana beszélni róluk ... És nemcsak külföldön, színházért rajongó világvárosokban. Itthon is, a legnehezebb, időkben. A szovjet Írók első kongresszusán találkoztam Alekszej Tolsztojjal, akivel hosszasan elbeszélgettem, s egyszercsak ajándékot kapott a színházunk: Az aranykulcsot, amit nekünk írt. Igen sokat jelentett Pausztovszkij, Einzenstein barátsága is. A döntő elhatározásra mégiscsak Berlinben jutottam, amikor Otto Klempererrel dolgoztam. Itt határoztam el: ha hazatérek, zenés gyermekszínházat létesítek. Csakhogy itthon azzal fogadtak: minek a zenés színház, ha nincs gyermekopera, gyermekbalett. — Majd lesz, feletem. Majd lesz gyermekopera és gyermekbalett is, ha lesz zenés gyermekszínház. És akartam, hogy legyen. Bejártam a fél világot, nagy színpadokon rendeztem. Éreztem, hogy a zene a legnemzetközibb nyelv. Éreztem, hogy erre a nyelvre is tanítani kell, méghozzá a legkorábbi gyermekkortól. De erről nem lehet két felvonás között beszélni. Erről egyáltalán nem lehet beszélni, ezt látni kell. Rokszana lányom is itt rendez a színházunkban. Mennyit faggat, mindent tudni akar. Sokszor mondom neki, az én emlékeimből nem tanulhatsz. Ma más kort élünk, de menj a nézőtérre, menj a gyerekek közé, és ők elvezetnek a forráshoz. Én nem is igen beszélek az emlékeimről. Egy könyvben már megírtam, amit tudtam, a fényképeim pedig egy színház történetének a dokumentumai. Néha összetalálkoztam a felvonóban Galina Uljanovával, akivel egy lépcsöházban lakom, és olyankor akarva-akaratlanul eszünkbe jut valami. De a vége minden beszélgetésnek az: no és mi volt ma a színházban? Hát ezért mondom mindig: a mi színházunkról nem beszélni kell, azt látni kell. A hangosbeszélö a szünet végét jelzi. A szűkre szabott idő lejárt. A művészek várják a mestert, a színházteremben ismét felgördül a függöny. A Piroska és a farkas gyermekopera 324. előadása. Minden hely foglalt. Ezernyi szempárban villannak vissza a fények. Mindig itt röpdös a kék madár. MEGYERI ANDREA Én két világhábontra emlékszem, és mondom is néha, hogy jobb volna nem emlékezni. A mikor kitört az első vildgháboni tizennégy éves voltam. Szörnyű háború volt. mi gyerekek is sokat éheztünk, sok ismerősünk nem tért vissza a frontról; valahogy mindenki megérezte, mindenkit sújtott. A második világháborít sokkal markánsabban él az emlékezetemben, és ez a kép sokkal borzalmasabb. Az. hogy Hitler lerohanta Csehszlovákiát, mindenki számára döbbenetes megrázkódtatás volt. A többiéhez képest az én szívfájdalmam nem sokat számított. Láttam a hadifogoly-transzportokat, a szerencsétleneknek alig volt emberformájuk. Saját szememmel láttam meghalni embereket, sok barátom vesztette az életét az ellenállásban. közben az iskolában a gyerekeket matematikára kellett tanítanom olyan nyelven, amelyet egyáltalán nem érteitek. A felszabadulás után tolmácsként sokszor találkoztam hazatértekkel. akik a háború befejezése után is lassan, de visszaj'ordithatatlanul haldokoltak, jóllehet minden segítséget megkaptak az orvosoktól és az egyszerű emberektől, hogy életben maradhassanak. Belehaltak a háború, a fogság, a kínzások következményeibe. A háború után egy koncentrációs táborban láttam a sok ezernyi gyermekcipőt, kis gazdáiknak előbb kellett meghalniuk. mintsem egyáltalán ráébredlek volna, hogy élnek. Már csak ezért is békének kell lennie. Ezek után nem lehet háborít. Én olyan ember vagyok, aki az életét a művészetnek szentelte, s a művész legfőbb munkaeszköze a képzelete. Ennek ellenére nem tudom — és nem is akarom tudni —, hogy mit jelentene ma az emberiségnek egy új háború. Minden elpusztulna benne, minden, amiben hiszünk, minden érték, minden szépség és művészet. Én terveztem a lidicei rózsákat, amelyek immár üvegbe varázsolva, húsz éve a valódi, virágzó lidicei rózsákat jelképezik, s arra figyelmeztetnek, hogy ilyesminek soha többé nem szabad megtörténnie. Azok a rózsák a békét jelentik, azt jelentik, hogy én, ti, mi, valamennyien most már örökre békét akarunk. Gyenge vagyok és öreg is. nem tartja meg a kezem a kardot, hogy azzal őrködnék a béke felelt. Ezért tervezem a lidicei rózsákat. Ezért ajánlottam föI az első békefelhivásra, 1967- ben két művemet. De tulajdonképpen az egész művészetemet, csendben vagy hangos szóval, kihívóan vagy másképpen, ám mindenképpen a béke gondolatának szolgálatába állítottam. Tudom, hogy júniusban Prágában azért jönnek össze a Béke-világközgyülés küldöttei, hogy ami embertől telik, megtegyék a békéért. Kérem, követelem, hogy — még ennél is, a lehetségesnél is többet tegyenek! LUDV1KA SMRCKOVÁ nemzeti művész
