Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-03-08 / 11. szám
be, Berecknél attól függenek a dolgok, hogy a középnemzedék Íróihoz hasonlóan, talál-e olyan élményanyagot, amely egyben közösségi-társadalmi érvényű. Grendel Lajos: Irodalmunk az irodalom és a valóság viszonyára három módot próbált ki eddig. Az egyik, hogy fölötte lebegett a valóságnak, a másik, hogy benne maradt a valóságban, miközben én a harmadikat tartom fontosnak. Akkor jött létre jó szlovákiai magyar alkotás, amikor az írója úgy volt fölötte ennek a valóságnak, hogy benne volt ebben a valóságban. Az anyagra való rálátás fontosságát szeretném hangsúlyozni ezzel. Hogy a valóság az irodalomban reflektált valóság. Irodalmi életünknek, főleg irodalomkritikánknak az volna a mai nagy feladata, hogy ebbe az irányba szorítsa irodalmunkat. Zalabai Zsigmond: A reprezentatív szlovákiai magyar regényről, regényfolyamatról mint olyanról, mindmáig nem íródott meg például egy tipológiai szempontokat érvényesítő tanulmány. Engem azonban itt és most az izgat, milyenek prózánk lehetőségei, a valósághoz való viszonya, még egyszer hangsúlyozom, a szociográfiától kezdve a parabolán át a történelmi regényig. Dobos és Ordódy, de Duba is kiváló ismerője annak a prózavonulatnak és élménykömek, amelyben a belülről kifelé való monologizálás érvényesül, ami ugyan nem zárja ki a jó prózát, de kizárja azt a fajta társadalmi teljességet, folyamatokat láttatni tudó képességet, ami az igazán jelentős prózában megfogja az embert. Duba jó tíz éve az „Autóstoppal az Ararátra" című tanulmányában megírta azokat a jelenségeket, amikor másodlagos témák, másodkézből vett idegen élményanyag volt a meghatározó irodalmunkban. Jelenleg az ilyen kísérlethez, ami valahol a hétköznapok történetét, a hétköznap.i ember aprócseprő gondjait akarja elmondani. De vagy a témára való rálátás nem jó, vagy minden ilyen mű csak annak álcázására szolgál, hogy a fiatalabb prózaírók a nemzedéki élménnyé avatott történelmet még nem fedezték fel a maguk számára. Dobos László: A történelmiség szó hallatán kezdek valamiféle elégtételt érezni. De ne vágjak a dolgok elébe. Dubával több ízben beszéltünk arról, hogy a magatok nemzedékének önmaga irányában magas vérnyomása volt és van. Ezt arra alapozom, hogy a mai harmincasok nemzedéke saját kritikusaival lépett be irodalmunkba, az író és a költő azonos élményű kritikussal, és ez nem mindegy. Ebből természetszerűleg következett, hogy a nemzedék kritikusai főleg nemzedéktársaikkal foglalkoztak. Ez első látásra szükségesnek és szerencsésnek mondható, de ha kissé távolabbról szemléljük mindezt, láthatjuk, nem mindig találkozik a mű és az ítélet. Nem pontosak az elhelyezések, és behelyezések. Azért is mondom ezt, mert ma itt a nemzedéki érintkezési pontokat kötitek egymáshoz. Nemcsak magatokról beszéltek, örömömre már azokról is, akik előttetek voltak vagy vannak. És ez jó, mert a nemzedéki kötődés jelenti azt a folyamatosságot, ami a csehszlovák magyar irodalom és szellemiek számára létkérdés. És itt térek rá a történelmi-társadalmi jellegre. Igaza van Grendelnek, hogy kell egy felülnézet, de az is igaz, hogy az egész csehszlovákiai magyar irodalom reflexív irodalom. És éppen történelmi-társadalmi helyzeténél fogva az. Rákényszerül, hogy az legyen és ilyen legyen, mert abban az anyagban, mely bennünket érint, nyom, közrefog — akár szépírásunkat, kritikánkat, publicisztikánkat tekintjük — mindenütt érezni a reflexivitást. Amit mínusznak is, plusznak is különbségként tüntetnek fel az idősebb írónemzedéknél, az a közösségi élmény, a közösségi fogantatás. A Főnix-nemzedéknél, ha egyáltalán beszélhetünk itt nemzedékről, az egyéni élmény, az individuum dominánsabban van jelen, csakhogy ők is, mi is a történelem adta helyzettől vagyunk olyanok, amilyenek. A közösséget nem lehet megválasztani, beleszületünk. S itt egy kicsit álljunk meg, mert a reflexivitás meghatározóan benne van a közösségben. Függetlenül attól, hogy más az élményrendszeretek, integráló állapot ez. Persze a mai életnek is megvannak a közösségi alkalmai, de megvan a választhatósága is. Ha nem akarsz diszkóba menni, máshová mész. De a mi életünknek megvoltak a maga kényszerkörülményei. Nem volt választási lehetőség, mert csak egy bál volt, amelyben vagy verekedtek, vagy nem verekedtek. Ordódy Katalin: Éltük a magunk közösségi életét, szinte elkerülhetetlenül. Hogy ez az élményanyag jó színvonalon érvényesül a mi nemzedékünk prózájában, arról könyveink olvasottsága beszél. Engem viszont az érdekelne jobban, amit Zalabai feszegetett: prózánk lehetőségei, prózánk és a valóság viszonya, hiszen ezzel jövőnket járnánk körül. Duba Gyula: A valóságunk adott, erre nem érdemes sok szót vesztegetni. Ha elsődleges élmény nem szerezhető be, utánolvasható dokumentumokból. A valóságszemlélet viszont más dolog, mert a stílust is tartalmazza. Én a nagyrealista vállalkozások híve vagyok. Miért? Egy olyan irodalomnak, amely önálló sajátos valóságot akar megfogalmazni, nem lehet közömbös, hogyan tudja megrajzolni az eredeti fizikai és társadalmi valóságot. Én a nagyepikai módszert tartom alkalmasnak arra, hogy az irodalmunkba bevigyük azokat az elsődleges dolgokat, amelyek egyediségünket képviselik. De prózát írni nemcsak kritériumok és elvárások kérdése, hanem a képességeké, a tehetségé is. Prózánk keresi azokat a jegyeket, amelyek sajátosan a mieink. Izgató ezeket az egyetemesig emelni, de odáig emelni nem egyetlen író, hanem egy folyamat, egy irodalom feladata is lehet. A mi prózánk feladata az lesz, hogy amit megpróbálunk első szinten megfogalmazni, azt egy világirodalmi perspektíva jegyében szervezzük. Én úgy hiszem, a nagyrealista, szociologizáló leírások hozzájárulnak az óhajtott világirodalmi perspektíva létrejöttéhez. Dobos László: Amikor azt minősítjük, ki hogyan látott rá az anyagra, valóban fontos kérdés irodalmunk valóságszemlélete. De egész irodalmunkra milyen a rálátásunk? Egész irodalmunkban gondolkodunk-e? Mondjuk, hogy differenciálódnak a dölgok mondjuk, hogy Grendel másként látja, de alapjában véve a közeg piros fonala kanyarog itt össze-vissza. Az utolsó versig jelen van. Olyannyira erős a közegnek és a közelmúlt történetének a determinánsa, és a bennünk lévő visszhangozások, hogy nem tudunk tőle szabadulni. Ezért is nem visszhangzanak bennünk vidékünk régmúlt történelmének eseményei, sorsai. Vajon mi okozza, hogy nem tudjuk visszhallani Bethlen Gábort, Baráti Szabó Dávidot, Balassit, Tompát, Bornemisszát sehonnan, senkitől? Varga Erzsébet: Ezen nem is igen csodálkozhatunk. Hiszen mai irodalmunk közelebbi és közvetlenebb előzményeiről is ritkán beszélünk. Itt és most például mindeddig kizárólag a felszabadulás utáni csehszlovák magyar irodalomról volt szó, s különben is gyakran hangoztatjuk, hogy ez az irodalom annak idején — harmincegynéhány esztendeje — a semmiből indult. Pedig irodalmunk korántsem harmincegynéhány éves: születtek itt a két világháború között is értékek, nem is elhanyagolhatók. Talán vitatkozhatnánk rajta, sikerült-e a felszabadulás után indult költők bármelyikének is megteremtenie a szocialista eszmeiség és az esztétikum olyan egységét, mint a két háború közt például Forbáth Imrének, akinek életművét a magyar irodalom egészében is előkelő hely illeti meg. Most hirtelen egyedül Zs. Nagy Lajost említhetem: igen, neki talán sikerült. Vagy itt van például Berkó Sándor, aki februárban lett volna 65 éves, s negyven éve halott. Forbáth mellett a legjelentősebb alakja két háború közti szocialista költészetünknek. S ki beszél róla? Azt hiszem, haladó hagyományaink ápolásával többet tehetnénk ezért az irodalomért, mint a „semmiből indulás" szép, de hazug legendájának hangoztatásával. Zalabai Zsigmond: Ha hosszú távon tudna hozni valamit a Főnix, akkor ezekből a történelmi mélységekből, mert ezt még egy nemzedék sem hozta. Dobossal együtt én is fontosnak tartanám a visszafelé mozdulást. Itt-ott már biztató jeleit is látom ennek, de a Főnix-füzetek verselőinél a valóságnak egy fokozottan ösztönös birtokbavételéről van szó, s ez a jelenlegi körülmények között nem jó. Szükségesnek tartom ugyanis, hogy a szlovákiai magyar költő és író ma ne ösztönösen, hanem formafegyelemmel, „neoklasszicista" világossággal, tudatosan fogalmazza meg alapvető létkérdéseinket. Persze, egy nemzedéket rászorítani arra. hogy a történelemben lelje meg a témakörét, nem lehet, de mint lehetőséget, ezt is elébe kell tárni. Irodalmunk elé. Ehhez főleg tudásanyag kell, de ki zárja ki, hogy a szlovákiai magyar író tanuljon? Léteznek levéltárak, könyvtárak, dokumentációk, utána lehet járni. Bettes István: Ha már itt tartunk: a szlovákiai magyar Írónak többet kellene mozognia a világban, utaznia, elmennie otthonról, könyvekhez jutni. Ehhez lehetőségek kellenek, mert elementáris dolgokról van szó. Duba Gyula: Ha eleve azt mondjuk, hogy nem tudunk mozogni, nem tudunk tanulni, elfürészeljük magunkat. Az irodalmat nem érdekli, van-e lehetőség vagy nincsen, az irodalmat az érdekli, az író ír-e, és mit ír? Grendel Lajos: A tanulás kérdését így egy kissé sutának tartom. Ha mozogni nehéz is, a világirodalom itt van a kezünknél, csak le kell emelni a polcról. Itt a filozófiai vagy a természettudományos műveltség is majdnem olyan fontos, mint a valóságismeret, az anyagismeret. Ha nem elég az egyik, kevés lehet a másik is. Talán helyesebb lenne abból az irányból közelíteni a kérdéshez, hogy az irodalmi mű, amikor írod, a formálás az egyben az anyagnak az értelmezése is. Tehát amikor formálsz, akkor értelmezel. Azon múlik a Főnix-generáció sorsa, hogy mennyire tud érvényes és hiteles lenni egy nemzedéken túli szinten. Vagyis mennyire képes szuverén, eredeti lenni a valóság értelmezésében, amely — természetesen — függvénye annak a műveltséganyagnak, tudásanyagnak, amelyet összeszednek. Szinte törvényszerű, hogy a valóság és az irodalom viszonyának taglalásától a „hogyan tovább" kérdéséhez jutottunk. Az a tény, hogy elsősorban prózánkról esett szó, irodalmunk pillanatnyi helyzetére is utal, a felnőttségére, mert a felnőtt próza azt is jelenti, hogy irodalmunk beérett. Az irodalom kapcsán azonban társadalmi létünket, nemzetiségi felépítményünket érintő kérdések is megfogalmazódtak. Elsősorban és mindennél sürgetőbben az, hogy szükséges nemzetiségünk életének szociológiai feltérképezése — tudományos szinten, szükséges a második világháborút követő esztendők történelmének objektív, marxista érvényű értékelése, tehát, hogy történelmi „viselt dolgaink" a helyükre kerüljenek — tudományosan, történelemoktatásunkban, önismeretünkben, ezáltal felépítményünk minden szférájában. Harmincöt évvel 1948 februárja után legfőbb ideje, hogy tudományos alapokra helyezzük — intézményesen is — nemzetiségünk értékelését és önértékelését. Feltételezhető, hogy akkor irodalmunk is könnyebben szabadul krónikás jellegétől s lép tovább a világirodalmi perspektíva felé. Hogy a vita során felszínre jutott egy olyan valóságszemlélet és esztétikai eszmény is, amely a fiatal irodalom számára program-lehetőség s e világirodalmi perspektíva irányába mutat, valószínűleg annak is köszönhető, hogy az irodalom évtizedes folyamataiban — Dubával szólva — saját magát is építi. Mint ahogy a vitánk is, melynek során ki-ki elmondhatta véleményét, s vendégeink — a különböző generációk képviselői — együtt kereshettek választ a felmerülő kérdésekre. Lapunk nem vállalkozott többre, minthogy fórumot adjon e vitának s megpróbáljon párbeszédet kialakítani az egyes nemzedékek között. S ez a párbeszéd jelen közlésünkkel — reméljük — nem ért véget, hanem folytatódni fog. Ha lesznek, akik érdemben kívánnak hozzászólni, akár lapunk hasábjain is. Zalabai Zsigmond Ordódy Katalin Bettes István (nős) Fotó: NAGY LÁSZLÓ
