Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-01-01 / 1. szám
NARIMAN DZSUMAJEV. ca GSÖNDES MENY Samurad-aga keze megállt a levegőben. Megfordult, mintha keresne valamit, és hirtelen a feleségére nézett. Még soha nem látta ilyennek az asszony tekintetét. És Samurad-aga hirtelen rádöbbent arra, hogy a felesége akkor régen, a Karakumban meghallotta sebesült ellenfele szavait. Meghallotta! „Gyalázat rád, Samurad!" Az öreg pásztor a fogait csikorgatta. Megütötte a fekvő ellenfelét, kardjával szabdalja a szőnyeget, hallgatja a menye szemrehányását! Samurad-aga szeme vérbe borult. Lassan körülnézett, a falhoz támasztotta a kardját, majd kihúzta hüvelyéből a tőrét és a szőnyeg felé indult. „Nem szabad, apám! — hallatszott Dzsemsíd kemény hangja. A fiatalember lefogta az apja karját. Samurad megdermedt, fojtott hörgés tört fel a torkából. — Nyugodj meg, apám — kérlelte Dzsemsíd, de nem eresztette el apja karját. Samurad-aga kirántotta magát a szorításból, ellökte magától a fiát, és tőrrel a kezében nekirontott. — Inkább halj meg, mintsem a feleséged felesége légy! — üvöltötte. Szelbi vad kiáltással közéjük vetette magát. A szúrást a vállán kapta. Úgy érezte, mintha izzó vassal értek volna hozzá. Felsikoltott, és a szőnyegre zuhant. — Szelbi! Dzsemsid térdre esett mellette. Amikor fölemelte a feleségét, érezte, hogy csupa vér az asszony ruhája. Készülődés — Minek pakoltál fel úgy?! — kiáltott a feleségére Samurad-aga. — Tán ott nem adnak neki enni? Vedd csak ki a lepény felét, tégy a helyébe inget és kapcát. Maral-edzse remegő kézzel húzta elő a tarisznyából a kis élelmiszeres batyut, kivette a lepények egy részét, becsomagolta, és ismét visszadugta a tarisznyába. A szemhéja vörös volt, az arca megduzzadt a sírástól, a jasmak ernyedten csüngött rajta, mint szélcsendben a vitorla. — No, mért vagy úgy elkeseredve? — mormogta Samurad-aga. — Hiszen a fiaddal maradsz. Dzsanmurad már nem gyerek, én az ókorában juhnyájakat legeltettem. Maral-edzse arcán könnyek peregtek. — Megint rákezdi! Hagyd már abba! — Samurad-aga dühösen nézett a feleségére, azzal félrelökte $ párnákat, és leült a nemezszőnyegre, keresztbe téve a lábát. — Megsiratsz, mint egy halottat, de azt nem bírod felfogni, hogy öt évnél többet nem adnak ... Maral-edzse hangosan felzokogott, arccal ráesett a tarisznyára.' — Pfuj! — Samurad-aga mordult egyet, és kiment a szobából. Megkereste az ásót, egy pillanatra visszatért a házba, nemezbe csavarta a kardot, és elindult a konyhakert mögé. Félóra múlva visszajött. — Ha kérdik, hol van a kard, te nem túsz semmiről. Megértetted? Nem akarom, hogy őseim kardja idegen kézbe kerüljön. Maral-edzse némán szipogott. „Csak vinnének már el minél előbb!" — gyötrődött Samurad-aga. A ház küszöbén ült, és percenként a kiskapura tekintett. Végre megnyikordult a kiskapu. Az öreg megpödörte a bajszát, a homlokába húzta kucsmáját, és magabiztos, nyugodt arcot vágott. Az udvarra lihegve, kipirulva szaladt be Dzsanmurad. — No, mi az? Válasz helyett a fiú felkapott egy bögrét, és vizet merített. — Tedd le! — förmedt rá az apja. — Hideg vizet akarsz inni, amikor igy kimelegedtél?! Dzsanmurad bánatosan tette le a bögrét, és elmosolyodott. — Apám, Güldzsannál vannak ... — Aha. — Güldzsannál, a doktornőnél. Samurad-aga csak krákogott. — Güldzsan azt mondta, hogy egy hónap alatt begyógyul. Ő maga fogja kezelni. A nedves trikótól párolgott Dzsanmurad teste, a fiú ismét a bögre után nyúlt. Apja haragosan rázta meg a fejét, lekapta kucsmáját, hanyagul maga alá gyűrte, mintha csak egy ócska nemezdarab volna. „No lám! — csodálkozott Dzsanmurad. — Bezzeg ha más ülne az új kucsmájára ..." — No és... mondd csak ... Ki volt még ott a doktornőnél? — Nem volt ott senki. Csak az anyja. — Hát... A rendőrséget nem láttad ott? — A rendőrséget? — kérdezte értetlenül a fiú. — Mit keresne itt nálunk a rendőrség? Az a járásban van ... — Főzz teát! — szakította félbe Samurad-aga, és fölemelkedett. Óvatosan föl(nűi4) vette a padlóról a kucsmáját, és lerázta róla a port. — Ha a kard felől kérdeznek, te nem láttál semmiféle kardot. Megértetted? — Értettem... — felelte vontatottan Dzsanmurad. — De miért? — Azért! Aki kérdezősködik felőle, az el is akarja venni. Semmit sem értesz, te nehézfejű! Egy értelmes legény maga dugná el, te pedig még kérded: „miért?"! Dzsanmurad csak most jött rá, miért nyugtalankodik az apja. — Apa, nem kell félned. Szelbi megkérte a doktornőt, hogy ne szóljon róla senkinek. A doktornő megígérte. Ne félj. — Semmitől se félek, te ostoba! Eredj, főzz inkább teát. Samurad-aga még mindig szigorú hangon beszélt, de a fiú észrevette, hogy a tekintete már megszelídült. Güldzsan átengedte két szobájuk egyikét a barátnőjének és férjének. — Nekem és anyámnak egy is elég — mondta Szelbinek. — Lakjatok itt, hazamennetek semmiképp sem szabad. Bele kellett egyezniük. Arra valóban nem gondolhattak, hogy visszatérjenek a szülőkhöz, azt pedig, hogy az asszony szüleihez költözzenek. Dzsemsíd kereken elutasította: „Milyen férfi az, aki a felesége házában lakik?!" Az érv megdönthetetlen volt. Eltelt két hét. Szelbi lassan-lassan már gyógyult, de a karja még mindig fájt. Most Dzsemsídre hárult a feladat, hogy megágyazzon magának és felségének. Minden este bereteszelte az ajtót, gondosan elfüggönyözte az ablakokat, majd homlokát ráncolva odament a sarokban levő ágyneműhöz, átnyalábolta, ledobta a szőnyegre, és morogva szétterítette. De hangosan zúgolódni nem mert, szemmel láthatólag bűnösnek érezte magát. — Tudod, mit? — mondta egyszer a barátnőjének Güldzsan. — Levethetnéd a jasmakot. Éppen ideje! Többé nem veszed fel, és kész. Rövid habozás után Szelbi úgy döntött, hogy néha leveszi a jasmakot. Dzsemsíd tűrte, hallgatott, bár az asszony nemegyszer észrevette, hogy görbe szemmel néz rá-. — Otthon akár meztelenül is járhatsz — mondta egyszer haragosan, amikor meglátta a feleségét jasmak nélkül. — De mások előtt ne hozz szégyent magadra! Szelbi felsóhajtott, és leendő gyermekükről kezdett beszélni, tudta, hogy ez felderíti Dzsemsídet. — Hívjuk Murádnak... — mondta ábrándosán Dzsemsid, miközben elnyújtózott az ágyon és tűnődve nézett ki az ablakon. — Nem... Murad nagyon sok van — ellenkezett Szelbi. — Hát akkor hogy? Találj ki valami jobb nevet. — Tahir. — Még mit nem! — Dzsemsid összevonta a szemöldökét. A Tahir nevet férfi számára elfogadhatatlannak tartotta. „Nyalják-falják egymást, mint a macskák!" — mondta megvetően, amikor meghallgatta a rádióban a „Tahir és Zöhre" előadását. A tartózkodó, sőt talán szigorú Dzsemsíd eddig még egyszer sem csókolta meg a feleségét. Szelbi először megsértődött, sőt már-már abban is kételkedet, hogy a férje szereti-e, de azután megértette, hogy egyszerűen így nevelték az ő Dzsemsídjét. Igaz, soha nem csókolta meg, de milyen gyöngéden simogatja meg a haját. Máskor meg a karjába kapja, magához szorítja, és ezt súgja: „Akarod, hogy elvigyelek a Karakumba?" A karja és a mellkasa kemény, egész teste erőtől duzzad, ilyenkor Szelbit valami furcsa gyengeség fogja el, a szívverése szinte eláll, könnyű szédülést érez. Dzsemsid tekintete is elveszti szokásos szelídségét, heves kis lángok lobbannak fel a szemében ... Szíve az asszony fülénél zakatol. „Istenem, mindjárt szétszakad a szíve!" — gondolja Szelbi, és úgy érzi, mintha szédítő mélységbe zuhanna. Ezért él az ember Rossz most egyedül a nádas közepén álló magányos házban. Körös-körül nyomasztó csend van. A szürke agyagfalak mintha összébb nyomták volna az udvart, és a levegő is olyan sűrű, fojtó ... Még az érzéketlen hízott bárány sem bírta tovább: panaszosan, szomorúan felbégetett. Maral-edzse furcsán érzi magát, a vér lassan, nehezen tör utat ereiben, a szivét egy erős kéz szorítja össze. Életének ötven esztendeje alatt Maraledzse sok mindent tapasztalt, volt része örömben és bánatban egyaránt, nemegyszer meg is betegedett, de igy, mint most, még sohasem érezte magát. Mintha valami fontos dologra kellene gondolnia, de nem tudja, hogy mire. Végre rájött, mi az a fontos dolog. Hát az unoka! Az utolsó napok minden fájdalma, keserűsége, nehéz gyötrelme kifejezésre jutott ebben az egyetlen szóban, e gyönyörű, örvendetes szóban: „unoka"! Leendő unokája, elsőszülöttjének. Dzsemsídnek a fia, ez a fekete szemű, puha testű fiúcska nem lakik majd ebben a házban, nem fog rövid ingecskében szaladgálni az ő udvarán. Néha azt hiszi az ember, hogy csak a mának ól; a mai nap is eltelt — örülj neki! De ez nem igy van, majdnem mindenkinek a lelke mélyén ott él a remény, hogy egyszer még nagy öröm éri. S Maral-edzse éppen azt fájlalta, hogy elröppent életéből a várakozás öröme, a remény... Esténként leckekészítés közben Dzsanmurad magán érezte anyja tekintetét. Az asszony a sarokban ült, hosszan, szomorúan nézte kisebbik fiát: „Nemsokára ez is elmegy..." A fiút feszélyezte ez a pillantás, fogta a könyvet, és áttelepedett a másik szobába, de anyja még sokáig ott ült a sarokban, tekintetét a lámpára szegezve. A lámpa sercégett, pislákolt, de Maral-edzse nem vett észre semmit, emlékeibe merült. Milyen gyönyörűek is voltak kiskorukban a gyermekei, Dzsemsid és Dzsanmurad, és milyen boldog volt ö akkor... Mind gyakrabban tűnődött azon, amit Güldzsan a férfiak és nők egyenlőségéről mondott. „Miért van arra szükség, hogy az egyik ember megalázza a másikat? — mondta a lány. — Hiszen ha az egyik ember a másikat kínozza, maga sem lehet boldog. Csak egy életet élünk, minek kell feleslegesen megkeserítenünk?" Aztán még azt is mondta, hogy ő, Güldzsan, a Seriat szerint szörnyen bűnös: modemül öltözködik... De hisz ez a lány sok beteget meggyógyított, enyhíti szenvedéseiket, a lelkiismerete tiszta. Nem, itt valami nincs rendjén. A „bűnös" gondolatok mindinkább hatalmukba keritették Maral-edzsét. Rémülten vette észre, hogy egyre nagyobb élvezettel hallgatja a rádiót, a fia előtt persze titkolta. (folytatjuk)
