Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-12-20 / 51-52. szám

■o

o

Ajándék és meglepetés is nektek ez az oldal: magatok írtátok — rajzoltátok magatoknak. Jó munka volt! Gratulálunk mindannyiotoknak! (Azoknak is, akiknek meséje egyelőre még nem került lapunk hasábjaira.) Olvassátok szeretettel, s ha további meseírásra ihletne benneteket valamelyik ötlet, ragadjatok tollat. Téli szünidő van, tán marad időtök arra, hogy így szerezzetek örömet pajtásaitoknak és magatoknak is.

Bábok

a Dunamenti

Tavaszról

Hrapka

Tibor

felvételei

Qt

egyszer,

sétálni.

ol volt, hol nem volt, élt Bergengóciában egy király. Ennek a királynak volt egy gyönyörű szép lánya. Történt hogy kiment a virágoskertbe A király elmondta lányának, hogy már elkelne egy szép daliás férfiú a király birodalmában. A királylány picit hallgatott, és aztán elmondta atyjának, hogy ö álmában épp egy szép daliás királyfit látott, és kikötötte, hogy csak őhozzá megy feleségül. Ezen bizony elszomorodott a király, mert ö azt szerette volna, ha a bíró fiához megy hozzá.

Másnap összehívott sok herceget, bárót, királyfit, de bizony egyik sem volt a királylány kiválasztottja. Ezen még jobban elkeseredett a király. A nagyobb szomorúságot mégis az okozta, hogy eltűnt talán örökre is a leánya. Szegény király kerestette mindenhol, de bizony már sehol sem találták a királylányt. A király talán még most is sírdogál és szomorkodik, ha meg nem halt.

Farkas Péter, Jóka (Jelka) tizenkét éves, a jókai alapiskola tanulója

(nő 36)

X

ol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy bánatos király. Mindene megvolt, amit csak szeme-szája kívánt, s ráadásul olyan szép lánya volt, hogy nem akadt párja hetedhét országon túl sem. Csak egy baja volt a királykisasszonynak, hogy selypített. Mindenféle orvosok és kuruzslók gyógyítgatták, de-nem tudtak rajta segíteni. Bántotta ez a király szívét erősen, de mit tehetett mást, tovább kereste a gyógyírt leányának.

Németh Szilvia, 5. osztályos dunaszerdahelyi (Dun. Streda) tanuló rajza.

Volt a királynak egy hű tanácsadója, akit Bölcsek Bölcsének neveztek. Azért hívták így, mert a királyi udvarban ö volt a legokosabb. A Bölcsek Bölcse egy vasorrú bábától megtudta, hogy a selypítés ellen csak egy orvosság van:

— Innen tizenkét mérföldre van egy aranyrét, ahol aranyvirágok nőnek. Aki ezekből a virágokból egy szálat is leszakít, kővé válik. De aki meg tudja állni szakítás nélkül, szerencsésen elérkezik az aranytóhoz. Ennek a tónak a partján hét aranyfa mereszti lombjait az égnek. Ha mind a hét fát hétszer körülugrálja, az aranyrét végére ér, ahol egy sárga kődarabot pillant meg. Már csak annyit kell tennie, hogy a kődarabot felveszi, megtisztítja. S ha ezt a követ a szájába veszi és összeharapja, hasznavehetetlenné válik ugyan, de elmúlik az illető selypítése is. Ezt a követ eddig még senkinek sem sikerült megszereznie, mert nem akadt még olyan ember, aki ne szakított volna az aranyvirágokból.

A Bölcsek Bölcse mindezt elmondta a királynak. A király először hitetlenkedett, végül mégis megadta magát, s kihirdette az országban, hogy aki a követ megszerzi, annak adja egyetlen leányát s a fele királyságát.

Nagy lett erre a forgalom a királyi udvarban! Jöttek szekérszám a királyfiak, hercegek, grófok, de a követ egyikük sem tudta megszerezni. Élt a szomszéd országban is egy nagyon

öreg király, s annak is volt egy fia. Neki is fülébe jutott a hír. Elhatározta hát, hogy ő is szerencsét próbál. A legszebb paripán indult útnak. Mire a nap lemenőben volt, meg is érkezett a király udvarába. Amikor meglátta a selypítő királykisasszonyt, azonnal megszerette. Ha törik, ha szakad, megszerzem a követ, gondolta magában. A király elé állt, s azt mondta neki:

— Felséges királyom, kezedbe ajánlom az életem — egy halálom, én megszerzem a követ.

— Ahogy gondolod, de nem sok jóval biztatlak — felelte a király. S ekkor a Bölcsek Bölcse elmondta a fiúnak, hogyan is juthat el az aranyréthez, s hogy miképpen juthat a sárga kő birtokába. A királyfi megköszönte az útbaigazítást, elbúcsúzott mindenkitől, s máris indult. Hogy miért ment el ilyen sebtében? Örök hűséget ígért a királykisasszonynak, s megfogadta, hogy minél előbb visszatér.

Hét álló napig ment-mendegélt egyfolytában. Már teljesen kifogyott a szuszból, amikor egy palotát pillantott meg. Először azt hitte, hogy káprázik a szeme, de amikor közelebb ért, bizonyos lett a dolgában. Mert megpillantott egy paripát, mellette pedig egy aranybotot. A palota falára meg az volt írva: „Ha az aranyrétre akarsz jutni, ezen a paripán folytasd az utadat. Csak meg kell érintened az aranybottal a

lovat, s ő a megfelelő helyre visz. Vigyázz! Ha nem érinted meg, a törökök birodalmába visz!"

A királyfi olyan boldog volt, hogy azt ki sem lehet mondani. Hiszen azt hitte már, vándorlása fölösleges volt, soha nem jut el az aranyrétre. Nem sokat tétovázott. Megérintette a paripát a bottal, felpattant rá, s már száguldottak is. Fél óra sem telt el, az aranyréten voltak. Innen már gyalogszerrel kellett folytatnia útját. A réten szebbnél szebb aranyvirágok ékeskedtek. Már éppen szakítani akart belőlük, amikor eszébe jutott a Bölcsek Bölcsének intelme. „Ha egy szálat is leszakítasz, kővé válsz!" Visszahúzta a kezét, s meg sem állt az aranytóig. Ott meglátta a fákat, hétszer ugrálta körül mind a hetet, s a rét végére ért. S lássatok csodát! A sárga kődarab ott hevert a földön. Azonnal tudta, hogy ez az, amit keres, szépen megtisztította, s a köntöse zsebébe rejtette.

Visszafelé már könnyebb volt az útja. A virágokból most sem szakított, bármennyire csábítgatták is. Az aranyrét szélén újra megérintette a paripát az aranybottal, s hipp-hopp máris a palotánál voltak. Onnan aztán már szélsebesen ért a királyhoz, hiszen a szíve is repítette, s úgy tűnt neki, hogy a hosszú útnak hamarabb ért a végére.

Nagy örömmel fogadták a királyi udvarban. Három katona futott jelenteni a királynak, hogy itt van a sárga kődarab. Hej, 'a király majdnem ki nem bújt a bőréből örömében! Gyorsan felszáradtak a könnyei.

— Édes fiam már azt hittük, hogy te is odavesztél! — ölelte meg a királyfit, s már szaladtak is a királykisasszonyhoz a jó hírrel. Mindenki örült, de legislegjobban a királykisasszony. Összeharapta a követ, s lássatok csodát! Olyan tisztán kezdett el beszélni, hogy annál tisztábban már nem is lehetett volna. Csak úgy csengett a hangja!

Még aznap megtartották az esküvőt, s máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Pusztai Andrea, Szentes (Plesany), VII. osztályos tanuló

X

ol volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl, volt egy kerítés. Szép mesék voltak ráírva. Én is elolvastam egyet, s most elmesélem.

Volt egyszer egy öreg király. De ez a király olyan szomorú volt amiért nincs gyermeke, hogy senki sem tudta felvi-