Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-12-20 / 51-52. szám

azonban, akit V-nek kereszteltek, de odahaza csak T-nek hívtak, megelégelte az öregek sompolygását. Csöpp tenyerébe vette a távoli barátja kertjében szakított fényvirágot, s kilépett a házból De amint betette maga mögött a kiskaput, az Óriások, akik köszvényes ujjaikkal az égböi hintették a havat, nyomban ráküldték csahosaikat. Jöttek is csőstül, ki gépfegyverrel, ki tankkal, de T csak körbesuhintott fényvirágával, s máris szétrebbent az ocsmányok hada.

Es T, a két nagykabát-gombnyi fiú elindult világgá. Kereste a Boldogságot, bár nem nagyon hitte, hogy emberi formája van. Szívesen vette volna, ha valaki nyomra vezeti öt, elmondja neki, miért ülnek ki az öregek a fagyban az udvari székre, miért zörgetnek köveket, amelyek némák maradnak, miért matatnak hajadonfőit a földön, mint akikről lemállottak az emberi méltóságnak és öntudatnak utolsó rongyai, s egyre csak törpülnek, fogynak, mint a szeretet. Kétórányi botorkálás után T a Hold pereméig érő ház tövéhez ért.

BHHHRBMECBflHHBKflRMNHMMHMHHMHBSNMHHH

já

\

— Kuss! — hangzott roppant fontoskodón föntről egy hang.

— Még nem is szóltam — mondta T.

— Kuss!

T nem tudta mire vélni a dolgot, ezért kérdezett.

— Ha nálatok a csendre kuss a válasz, mit feleltek a beszédre?

— Kuss! — hangzott erélyesebben, s az égig érő ház közepénél két hatalmas láb állt meg a levegőben. A csüngő csizmatalpak fahéjszín homályt borítottak az égre, de T nem ijedt meg.

— Fogadjunk, hogy neked nincs barátod — mondta a csizmatalpnak, s mielőtt az rámordult volna, hozzátette —, de én az vagyok.

— A barátom ...? Az micsoda?

— Nem tudom. Olyasmi, mint ez a virág. Ha megérintem, életre kel, fénylik, ha elhanyagolom, elhervad.

— Hm ...

— Arra .kérlek, végy fel magadhoz — mondta T. Ekkor lenyúlt érte egy hatalmas kéz, tenyerébe vette, és magasra emelte. T csak ekkor látta meg az Óriás arcát, rajta az erek lila csatornáit, melyekben rohanóan lüktetett a vér.

— Neved ? — kérdezte az Óriás.

— T vagyok, T.

— Akkor te nem vagy, mert T országot eltöröltük, s vele az összes T-t is.

— Látod is, meg hallod is, hogy vagyok. T vagyok.

— Ezért a pimaszságért össze kellene téged roppantani, mint a hangyát. Ezt követeli a szolgálat — mondta az Óriás.

— A hangya nagyon hűséges — mondta T, de titokban szorosabbra fogta a fényvirágot, felkészülve az esetleges suhintásra.

— Hűséges? Ezt a szót nem ismerem! — horkant föl az Óriás, s mint aki tüzet tart tenyerén, lefújta T-t.

T nagyot esett, mégsem törte össze magát, megvédte a fényvirág. És az Óriásra sem haragudott.

rázták magukat, loboncukból porka havakat robbantottak. S a bölcsek már bizonyosan tudták, nem ördög muzsikált az előbb, hanem a lelkűk. Az anyák keze közelebb ért a simogatásra váró fejekhez, a haragosok összebékültek, a szerelmesek jövő időben szóltak, a barátok koccintottak és mosolyogtak, s minden gyermek újra érteni kezdte a békák, a borjak, a kakasok s társaik nyelvét. A patak jégpáncélja is felpattant, suttogott a kibugygyanó víz. Párbeszéd indult. Párbeszéd! Az emberek arra emlékeztek, hogy egykoron nem ismerték sem az éhséget, sem a háborút, a szenvedést is csak addig, amig szerethető volt. S emlékezetükkel mint

vizsgára való pálcával, valami térképfélére mutattak. Itt állt a diófa, mondták a vének, már kicsi korunkban itt állt. Itt gázolhattunk kakukkfűben, emitt lubickolhattunk a tóban, itt pihentek romvárosaink. Az egykori T ország lakosait szépen kalákába gyűjtötte az emlékezés. Az ihletettség órái voltak ezek, a közös ihleté. S a végtelen szomorúság oldódni látszott. Az Óriástól megtért pirinyó T dupla csövű furulyájának hangja pedig cinegeként röpködött fölöttük, s mindnyájan úgy érezték, közöttük botorkál a megfoghatatlan, csupán tetten érhető árnyalak is, fölhajtott gallérjában oson a szobák, istállók, bányák, kórházak, kaszárnyák langymelegében, beköltözik a gesztusokba, a tekintetekbe, az érintésekbe, mindenhová eljut és bejut mint aki a Tejúton próbálgatta, hogyan kell járni. S az egykori T ország lakosai egyre nőttek, lelkűk, hitbéli erejük szilajosodásával testük is növekedett, s amikor szárnyaló jambusos szavakkal énekelték egykori dalaikat, mintha az Óriások zúzmarás felhőben álló láthatatlan feje fölé nőttek volna, pedig csak ugyanakkorák akartak lenni, mint ők.

A szeretet és összetartozás bizonyosságától kipirultan éneklő egykori T ország lakosai ekkor még nem tudták, csupán a bölcsek, hogy másnap a pirinyó T-t nem az érdek, hanem a barátság viszi majd a magas épülethez, s hogy előtte, hajnalban, amikor mindenki szuszog, liheg, s talán könnyüket álmodik, kiül a dombtetőre, s akárha távolban levő barátjának, a Holdnak mondja el: a tegnapi karácsonyest óta tudja, egyetlen hazája van: az élete, s hogy ezért azt oly igazul kell élni, mint a meséket, köztük az alábbit:

Hol volt, hol nem volt, hegyen innen, vizen túl, csupa jóságos, mosolygós, kedves ember lakta T országot...

— Olyan vagy, mint az öregeim. Mindentől félnek, amit nem ismernek — mondta, s várta, hogy az Óriás egy kusssal elhessegeti. De semmi hang nem jött, mígnem majd' megrepedt a föld. Az Óriás ugrott le a magas épületről, s leguggolt T-hez, de még így is hatalmas volt.

— Hogy hívnak igazából? — kérdezte kissé megenyhülten.

— V-nek, de mert az otthon mondja meg, kik vagyunk, én T vagyok itt is.

— Hm ... — dünnyögött az Óriás. — Sok éve vagyok katona, de ilyen támadóval még nem találkoztam.

— Én nem vagyok támadó — mondta T. — Fogadd el tőlem ezt az aranydiót, karácsonyra festettem.

A hatalmas marokban a dió homokszemnek tűnt, de az Óriás így is megbabonázva nézte, akárcsak T-t, aki elköszönt tőle, nehogy az otthoniak aggódjanak miatta. Az Óriás felállt, homlokán felhők úsztak, s kétségbeesetten, mert nem tudta, meghallja-e még T, beleüvöltött a sötétbe.

— Gyere holnap is!

T hallotta, hogyne hallotta volna. Hallották azt mind a Törpék, s fellélegeztek, hiszen az az üvöltés volt a legbiztatóbb karácsonyéji csilingelés. A kutyák is meg-