Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-11-29 / 49. szám
FERENCZY ANNA — Kinek, mit? — kérdezték szinte egyszerre. / — Hát, keressen magáhó valót! Engem haggyon bíkíbe, én itt maradok magoknál. — Jó mondtad, de mégis nem jó! — Mé? — Nem vágyó te elvetnyi való, aki után lőcsve kő kergetnyi a legínt! — Igaz, igaz — pislogott zavartan nene. — Azé csak lesz valáki, aki idegyün utánam, nem ? — mosolygott Juliska. Sógor és nene szive összeszorult, örültek, hogy féltve őrzött gyermekük velük akar maradni. Nene többszőr megtörülte orrát a kötényébe, sógor felszabadultan mondta. — Terka, gyühet a jó káposzta! György először örült, de csakhamar elkezdte rágni a méreg. Nemet mondott! Más a nyakát tömé, de ez, nemet mond! Az útjába kerülő köveket a Mélyárokba rugdosta. Káromkodott, nem tudta mitévő legyen. A legények szállingóztak a lányos házakhoz. A kocsma előtt tanakodtak, hogy ki kihez megy. György kalapját a szemére húzta, hogy ne vegyék észre tanácstalanságát. Az állatokat már megetette, Menyusnak csak az itatás maradt. A kocsma előtt álldigált, be is ment volna, de pénz nem csörrent a zsebében. Ettől még dühösebb lett. Igaz, nyáron is kijátszotta az anyját, a rétekről egy szekér széna ára a zsebébe csusszant, és Vilihez vándorolt. Az idei cédula még a fiókjában lapul a szaporodó számokkal. Befordult az ajtón és csendben helyet foglalt. — Ha megelőz valaki — morogta fogcsikorgatva —, rájuk gyújtom a házat! A kocsmában ujjat húztak, aki veszít, fizet. Szemérmetes Ferkó vágódott mellé nagy erővel, Bertók kihúzta az ujját. A kocsmáros rendelés nélkül rakta az asztalra a fütykösöket. — No, farkasfijj? — fordult Ritye György felé. — Ki merő ányi ewe a vín gébévé? Mindenki György felé fordult, de az rájuk se hederített, pedig máskor az első szóra gavallér. — Ehe, nem szól, még hegyezi a körmejit! Ferkó a sajgó ujját nyomogatta a helyére. Letette a kalapját a rozoga asztalra, és Bertók elé állt. — Emmá döfi! — rikkantott Ritye, és úgy nézett föl Györgyre, mint egy szál fára. Az ujjak egymásba fonódtak, a bentlévők két táborra szakadtak: Szemérmetes és Ritye Györgynek, a többiek az idősödő Bertóknak szorítottak ... Bertók erőlködött. Szemérmetes nem mert közel menni, az ajtóban rágta a szája szélét. Bele-belefeszült a küzdelembe. Vili óvatosan csurgatta az üveg tartalmát a fütykösökbe. . — Hínnye a keservit! Hallod, gyerek, úgy állsz, mint a most beverett májusfa! Ide gözeke kő, nem Bertók! Bartókról akkora izzadtságcsöppek potyogtak, hogyha svábot találnak el, az menten felfordul. Ritye is belegörbült, nem is a szemével, a két agyara között kidugott nyelvével figyelt, nagyokat csettintve. — Húzd, húzd, az anyád keservit! György egy helyben állt, Bertók körül-körül táncolta. — Ne táncó, koma! — ordította Ritye. — Nem a ringispirt hajtod! Vájd a fődbe a patádot, húzd ki ezt a fíjafarkast a vermiből Még csúfságra a hegyibe ránt! A kint ácsorgók is betátották a szájukat. Az eddig legyőzhetetlen hős, akinek elvesztett karja ereje az épén maradtba szorult, most vergődött, füstölt a háta a nagy erőlködéstől. György megsajnálta. Hirtelen kiegyenesítette az ujját. Bertók nagy erővel elvágódott, egy csomó szájtátit feltaszítva. Ordítás, káromkodás hallatszott, majd Ritye vonított bele a zűrzavarba. — Te, te, barom, há nem a jányok fonatytyát fogtad, hanem Nyihere patáját! No, te kerge, most füzethecc! — Füzetek, füzetek, hozza Vili bácsi! — És közben rákacsintott, hogy írja a többihez. A kocsmárosnak szinte szárnya nőtt, úgy röpködött. Nagy volt a vidámság, de egyszer csak György szedelözködött, és elment. A többiek még ittak volna, de nem akadt fizető. A nagy füstben csak pislogtak egymásra, meg Rityét ugratták, azután szétszéledtek. Ritye is szedte a sátorfáját. Az ital elűzte Ritye gyomrából az éhséget. A máié, ami napok óta az asztalán hányódott, csak másnap délfelé reszelte a torkát, a kecsketej segített rajta, hogy meg ne fulladjon. Későre járt. Menyus és Tekla, az egyes ajtajában lapult. Ha valami csörrent vagy csattant, behúzták a nyakukat. Uram teremtőm! — reszketett Tekla. — Menyus, Menyus, itt a velág vígé! — Jó mondod, Tekla. Ez a marha gyerek olyan ordungot művel, egy hetyig se teszik rendbe! Tekla néni óvatosan elfújta a lámpát, s lábujjhegyen a férje mellé settenkedett. Füleltek. Bentről csattogás, kiabálás, rikoltozás hallatszott. György tombolt. Tört, zúzott mindent, ami a keze ügyébe került. Cserepet, edényt, ételt, mindent a földhöz vert. A két öreg sajnálta ugyan, hogy kárba vész a sok jó falat, de mit nem adott volna érte, ha szemtanúja is lehet a bent történteknek. így azonban csak hallgattak, és nagyokat sóhajtoztak, míg bentről olyan puffanás nem hallatszott, hogy még a függönyök is megremegtek. — Jaj, ez alighanem az annya vót... Be kár, hogy ilyeny hátó lakunk, Menyus! — Kár, bizony kár! Tutta a György apja, hova ragasztassa ezt a viskót, me ügyi nem jó, ha a cselíd belát a pitvarba! — De még marakonnyi ilye nagy ünnepen ... — Ezek nem válogatnak! Sikoltozás hallatszott, a két öreg feszülten figyelt. — Ez a jánka hangja. Szeginy Bözsi, nemhogy a Zsigájékná maratt vóna, még utóbb is megszüji a gyerekét. — Te, Tekla, még utóbbis előre lesz! — Szídd vissza, Menyus, me ha Margit meghallja, isten irgalmazzon! Kivágja a nyelvünkét, de a fülünkve egybe! — Ne fi — dadogta —, ha mink nem hajjuk iket, ők se hallhatnak minket! — De azért elállt a lélegzete. Vacogtak. A rozoga ajtót hol kijjebb nyitották, hol magukra húzták. Bentről nagy csörömpölés hallatszott, erre ijedten vágták be az ajtót, a macskát véletlenül közé szorították. A váratlan nyávogástól megrémültek, s csak álltak a sötétben. Pár pillanat múlva György vágódott ki az ajtón. Rettenetesen káromkodott. A két cseléd még a szemét is behunyta. Egy újabb csattanás, ami azt jelezte, hogy kint van a kapun. Vártak még egy darabig, de bentről már semmi nem hallatszott. Nagy nehezen felkászálódtak az ágyra, a szalma az ágy közepén már bemélyedt alattuk, mintha fészekben ültek volna. Tekla az öreg szőttes párna alól előhalászta az elnyűhetetlen fehér kendőt, és gyér hajára szorította. Ülve maradtak, az ijedség meg a kíváncsiság még bennük vibrált. Imádságba fogtak, de kifelé füleltek. Asszonyunk szűzmárja — mormolta Tekla, de hirtelen elhallgatott. Arra gondolt, milyen jót is ettek, amikor a macskájuk elemelte Maljit konyhájából a megkopasztott kakast. Az álom elkerülte. Menyus már nagyokat szuszogott. Messziről kutyák ugatását hallotta, a jószágért való rettegés ébren tartotta. Csak el ne emeljenek valamit, gondolta, itt a húsvét, meg nyakukon a hódi is. Felébresztette Menyust. Elkezdtek vitatkozni. Mindegyik a magáét fújta, míg végül Menyus meg nem sokallta. <— Hagass, Tekla, hagass, locsogó... Ha el nem hagacc, behívom a macskát! Ha a melledre telepszik, majd elhagaccl Menyus kifelé, Tekla befelé fordult. A fal ontotta a hideget, de inkább ez, mint a macska. A bakter egyet tülkölt, Tekla keresztet vetett, ez a szellemek órája meg a gonoszé, nem merte kinyitni a szemét. György csak hajnalban tért haza. Léptei az istállóhoz, majd a pajtához vezettek. Öntöző hétfőre virradtak. A két öreg az állatok körül serénykedett, nem is mertek Margit felé nézni, pedig megfordult a fejükben, hogy a vályú vizéből jó lenne kicsit meglocsolni, ha megmártani nem is. De gyorsan befordultak az istállóba, hogy ne legyenek szem előtt, az ördög soha nem alszik. Gyerekek szaladgáltak az utcán, a kaput meg-megzörgették, de a gazdasszony rájuk sem hederített. Juliskáékat a gyerekek ugrasztották ki az ágyból. A csípős szélben összebújtak, egymást melengették. Sógor az ajtóval vesződött, mert a nagy vályú keresztül volt fektetve előtte, eke, borona a szederfán, a kút kereke, ajtaja hozzátámasztva. A gyerekek nagy igyekezettel nekifeszültek az egyik felének, mert ha nem mehetnek be, akkor üres marad a markuk vagy kalapjuk. Juliska és nene azt sem tudták, mihez fogjanak előbb, értetlenül nézték a nagy összevisszaságot. A gyerekek átugrálták a vályút, és rázendítettek: Kis kertembe jártam, rozmaringot láttam, el akart hervanhyi, szabad-e öntöznyi? — Szabad, szabad! — örvendezett nene a rokon gyerekek láttán. Apró pénzdarabok bújtak elő csomóra kötött zsebkendőjéből. Juliska meg hozta a szép hímes tojásokat. Szóródott is az üvegből az olcsó szappanos víz, meg a korai ibolya kifőzött leve az ajándék láttán. Kifelé, mint a kecskegidák ugrálták át a vályút, a kapun meg átmásztak. — Hát Vitéz? — Sógor csak most kapott észbe. Vitéz hátul volt kikötve az öreg hársfához, egy nagy csont feküdt mellette. Szokás volt ez ilyenkor. A legények még a szekeret is szétszedték — ha volt — és hol a kazal, hol a pajta tetején újból összerakták. Elég baj volt vele, míg minden a helyére került. De Juliskához még nem jártak legények, csak bosszúból tehették, akik tettéle töprengett magában sógor. — Aszondod, nem ment el haragvá György? — Azt — pislogott Juliska. — Akkó? Hányán lehettek ezek az isten barmaji? — csúszott ki a száján. — Máskó tik is a gerendát számójátok, most meg az ördög tuggya ... Meg Vitíztő nem mertík vóna ... Ez tutta a járatot! — Ez má csakis úgy lehetett — szólt közbe nene. — Fíkomatta, én hallottam valamit, de gundótam, a jószág... Elhallgattak, mert Vitéz rohant a kapu felé. — Szalaggyá Juliskám, hátha a leginyek! Ha nyakon zúdítanak, még a tüdőd bánhatytya! — tipródott nene. Juliska a szuszékba bújt, és egy üres zsákot húzott magára. De csak a gyerekek jöttek. A nagyobbak segítettek sógornak leemelni az ekét, boronát, még a nagy vályút is a helyére gurították. Ahogy feljött a nap, a lányok sikongatását verték vissza a hegyek. A legények kezében puttony, sajtár volt, akit a mocsolába állítottak úgy csattogott rajta a víz, mint a szapulni való ruhán. Akit a félelme a siskóba vitt, a víz zúdult utána. A zsíros korom és hamu a vászoningükre tapadt. Utána jött csak az igazi fürdés a nagymiséig! Volt, aki háromszor, négyszer is átöltözött, mert hiába könyörgött, sírt, hiába bújt el, a legények még a padlásra is felnéztek, elöráncigálták mindenhonnan, és minél jobban sikított, annál többet kapott! ffolytat/ukj (nő is)
