Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-01-25 / 5. szám
SZENES PIROSKA Csillag a homlokán részlet — Nem is a házban, a faluban esett a gyanú Katára, pedig már hetek óta nem járt lenn. Egy napszámoslány szokott bejárni az úri házba, azt mondta egyszer odalenn: Ez a kis Kata olyan kövér, mintha másodmagával lenne. Komolyan azért nem gondolta senki, csak Jela néni, mikor véletlenül meghallotta. A fiára gondolt, és öszszehúzta a szemét. Este, ahogy Janusko hazajött, és mosakodott, odaszólt neki: — Te büdös kutya, éppen a testvérem lányával kellett kezdened? Jankó felkapta a fejét a mosdótálból, a piszkos víz csíkokban folyt le meglepett arcáról. — Mit csináltam én a testvére lányával? Jela néni most már tudta, hogy Jankónak semmi köze a dologhoz, és elmosolyodott. — Azt mondják, hogy másodmagával van. — Ki?... A Kata? — Hogy igen. — Az nem lehet — Janusko megrázta a fejét. — Azt én nem hiszem. Kitől lenne? — kiáltott fel hirtelen haraggal. — Nem is beszélt az senki legénnyel. — Hát én nem tudom — mondta az anyja —, majd fölmegyek, megnézem. Mikor Kata eltorzult arccal kirohant, már biztos volt a dologban. Anna dühödten ordítozott, mintha megvadult volna, szeme fehére forgott a gyűlölettől. A szobából éles csengetytyűszavak hasítottak a sűrű konyhalevegőbe, nem is hallotta. A küszöbön egyszerre megjelent az úr. — Mi az? — kérdezte csodálkozva. — Micsoda hangok ezek? — Nagyságos úr... — üvöltött fel zokogva Anna —, a Kata ... Az istentelen kölyök ... — A levegőbe kapott valami gyalázó szóért, de Jela néni most szigorúan leintette. —’ Nem a te dolgod, se az enyém megítélni őt. — De hát mi történt? — kérdezte nyugtalanul az úr. Akkor Jela néni formásán és sajnálkozva elmondta. Az úr elnémult. Nem szólt semmit, bement, és egy perc múlva kisietett a nagyságos asszony. — A maga fia volt! — kiáltott az úrnő fölháborodva. — Nem, nagyságos asszony — mondta Jela néni nyugodtan —, az én fiam biztosan ártatlan ebben. — Pedig ha valaki, csak ő lehetett ... És hol van a lányka ? — Elszaladt. — Hívják be! De hiába kiabáltak rá, és hiába keresték késő éjjelig. Bubi odabenn megérezte a bajt, Katát kérte, és hogy nem jött, zokogni kezdett. Nem bírták megnyugtatni. Végül Józsit küldték ki lámpással fölkutatni a kertet és az udvarokat, de Katát nem találták sehol. Kora reggel az aratók akadtak rá a földeken. A friss keresztek között találtak rá arcra esve, haján harmat csillogott, testében alig volt élet. Anna kihívta a nagyságos asszonyt. A cselédszobában Anna összegyűrt, meleg ágyán feküdt a lányka, arca viaszszínű volt, alig lehetett ráismerni. Anna csendesen, némán bontogatta ki a mozdulatlan testet szoknyáiból. Ott feküdt rövid ingében, durva alsószoknyájában, kiszolgáltatta duzzadt hasát. Mégis! Asszonya utálkozó részvéttel tette Kata szívére a kezét, alig tudta gyenge verését kitapogatni. Ecettel dörzsöltette aztán szívgödrét és halántékát, de hiába. Nyugtalan éjszakája volt a lányka miatt, valami rossz érzés bántotta, hogy talán neki kellett volna vigyázni rá, mintha ö is bűnös lenne a szerencsétlenségben. Minden rosszra el volt készülve. Most kihívták az urat, letakarva a testet, hogy öntsön szájába egy kis pálinkát. De az éles kis fogak oly szorosan zárultak egymásra, hogy késsel sem tudták szétfeszíteni. Az úr gonddal emelte fel pilláját, és meglátta kifordult szemét. — Ez csinált magával valamit. — A szájához hajolt, és megszagolta. — Morfium — mondta a feleségére nézve. A nagyságos asszony besietett a szobába. — Igen — mondta sápadtan, mikor visszajött. — Azonnal befogni, és vinni a kórházba! Jela nénit hívatták, hogy ö kísérje be az eszméletlen lánykát. Nem szívesen egyezett bele, de a nagyságos asszony megkövetelte, és így nem is mutatta az ellenkezést. Nézte, hogy teszik fel a mozdulatlan testet a dunnára, amelyet a szekér aljára fektettek. — A kórházköltségekre biztosan elég lesz a benn levő bére — mondta félhangosan. — De ha meghal . ..? — Azzal maga ne törődjön — felelt ridegen az úrnő. — Még nem hal meg, nem olyan könnyű az... Mondja meg az irodában, hogy a költségekért én felelek... És még ne írja meg az anyjának se! — Szegény anyja — sóhajtott fel Jela néni. — Annak is mennyi baja van: egy fia vízbe fúlt, lánya meg kettő maradt. Pedig csak lánya ne legyen az embernek. — Rámutatott a mozdulatlan testre. A nagyságos asszony undorodva nézett az asszonyra. — Tessék elhinni, hogy gondom van ezzel a szegény testvéremmel — mondta az megzavarodva. — Még majd engem fog felelőssé tenni a gyerekéért. Fölült a kocsis mellé a bakra. — Talán meg sem éri, míg beérünk. Józsi morgott valamit. Olyat rántott a lovak száján, hogy hördülve felágaskodtak. — Nem tudja véletlenül, Józsi bácsi, kivel adhatta le magát ez a lányka? — kérdezte Jelena, és ránézett gúnyos szemszögletéből. — Honnan tudjam? — förmedt rá az ember. — A fene egyen meg minden nőszemélyt, aki meg nem élhet ember nélkül! — Hát maga? Maga élhetne aszszony nélkül? — Ember, az más! — ordított fel a kocsis. — De azért azt is kitörheti a rossz nyavalya, aki ilyen gyereket ront meg. — Az igaz — mondta Jela néni. Mire beérkeztek a kórház elé, Kata arca csupa por volt az úttól, és a kíntól egészen elfacsart. Nem volt magánál, nehezen hörögve lélegzett. — Ez nem volt ilyen, mikor föltettük. Jela néni gyanakodva emelte meg a takaróját, vértócsa állt alatta. — Jézusom! — kiáltott fel. — Megszülte a magzatot! Most őszinte asszonyi szánalommal szaladt az épületbe, hogy segítséget hozzon. Egy cédulát küldött vele a nagyságos úr az orvosok számára, az állt rajta: Morfium. — Szakra! — mondta a főorvos, egy alacsony testes cseh ember. Jela néni az előszobában maradt, nem látta, hogy vitték fel az eszméletlen lánykát a műtöszobába. Várt, és nyugta lan érzései voltak. Talán ő is többször nézhetett volna a kislány után ... Mit fog róla gondolni az anyja, ha meghal a lányka ? Csak gyermeke a gyermek a szegénynek is, bármilyen sokan vannak. Bár éppen a szegénynek van sok gyereke, a bolondnak. Már régóta ült itt sóhajtozó, de hangosan türelmetlenkedni nem merő szegény betegek közt, mikor bejött Józsi. — No, mi van? — förmedt az aszszonyra. — Mit tudom én — felelt az megbántva. — Mit kiabál maga énvelem?} — Kitől lehetne kérdezni? — morgott a kocsis tanácstalanul. Kiment a folyosóra, várt, míg egy apáca jött. — Tisztelendő asszony — kérdezte kalaplevéve, sötéten —, mi van azzal a lánykával, akit egy órája behoztam? v — Dolgoznak rajta — mondta az apáca, és továbbment. Józsi dühösen lökte a szemébe a kalapot. Még ácsorgott ott egy félóráig, míg Jela néni megfogta a folyosón a főorvost. — Doktor úr, nagyságos úr, mi van a szegénnyel? A kis köpcös orvos a homlokát törölgette, és rá sem nézett az asszonyra. — A méregtől abortált, de ez még a kisebb baj. Nem merek most rajta gyomormosást végezni. — Nincs eszénél, doktor úr? — Hogy lenne, lelkem, ne beszéljen maga is szamárságokat... — Mar akart is menni tovább. — Csak azt tessék megmondani még, kedves nagyságos úr, hogy megmarad-e? — Tán jövendőmondó vagyok? kérdezte felháborodottan az orvos. % mm p ml * I
