Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-11-22 / 48. szám
o Húsz évvel ezelőtt XI. 22-én merénylet áldozata lett John Fitzgerald Kennedy, az Egyesült Államok elnöke. 1896. XI. 23-án született Kiérném Gottwald. 1895. XI. 25-én Ludvík Svoboda születésének évfordulójára emlékezünk. XI. 26-a Babits Mihály költő. Író és esszéista születésének centenáriuma. 1820. XI. 28-án született Friedrich Engels. XI. 29-e az Albán Szocialista Népköztársaság állami ünnepe. XI. 29-e a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság állami ünnepe. Istentelen színjáték A szlovákiai magyar irodalom szempontjából az év eseményének tartom Tóth László új verseskötetének megjelenését. (Más lapra tartozik, és Tóth kötetének értékét semmiképp sem csökkenti, hogy az idei könyvtermésben nemigen akad olyan eredeti mű, amely — sportnyelven szólva — „megszoríthatná" ezt a viszonylag hosszú előkészületek után kiadott versgyűjteményt.) A kötet tartalmából sok mindent jelez a címe: az iróniát, a dolgok fonákjának meglátását, az evilági, profán és kételkedő alapállást — de a megszerkesztettséget, az összefoglalás igényét és a hagyománnyal való szembenézést is. A költö szembenéz mind a történelmi, mind a költészeti, irodalmi, kulturális múlttal — méghozzá mai szemmel, mai élethelyzetéből. A múlt értékeit, formáit és eseményeit nem tartja változhatatlannak, azaz megkövesedettnek. hanem alakítja, módosítja, átértékeli őket. Ezáltal, a költői elsajátítás révén válnak maivá, ezáltal elevenednek meg a hagyományt jelképező régi versformák és életművek csakúgy, mint a kinagyított történelmi pillanatok (mindkettőre példa: Egy évad bugyrai.) A kötet változatossága, szokatlan és merész formanyelve, az irodalom és a képzőművészet mezsgyéjét is érintő megoldásai nem fedhetik el a figyelmes Tóth László ISTENTELEN SZÍNJÁTÉK olvasó elöl a lényeget. Azt, hogy költőnk — és ez igazi költőre vall — mindenekelőtt önmagával, életével és helyzetével néz szembe. Ki vagyok én? — ez a lappangó kérdés avatja költészetté az ötletnél nem többnek látszó darabokat is, és lényegében éz a forrása a kötet belső egységének, kohéziójának is. Irodalmi értékké a kötetet elsősorban az újszerűség, a sokoldalúság, az invenció gazdagsága teszi, amellyel megközelíti a fenti kérdésre adható választ (azaz a költö teljes énjét), illetve az önboncoló, a rádöbbenés élményét kínáló érzékletesség, amellyel helyzetét a lírai hős körüljárja és elemzi. Tóth László verseskötetének kiemelkedő részei — a Topográfia-sorozat, a Feljegyzések egy ón-ontológiához darabjai, az Átváltozás-ciklus, az Innen és túl című költői monodráma — helyet követelnek maguknak nemzetiségi irodalmunk fejlődésének fontos mozzanatai között, ez máris bizonyosnak látszik. Az Istentelen színjáték egészére érvényes az a mondat, amelyet a köteten végigvonuló Dante-párhuzamok jegyében idéz a költő a Purgatóriumból, s amely törekvéseinek mottója lehetne: „Segui il tuo corso e lascia dir le genti" (pontos fordításban: Menj a magad útján, mondjanak rád bármit). A költészet általános értékcsökkenésének (inflációjának) vagyunk tanúi napjainkban. Ennek oka talán még öszszetettebb, mint a gazdasági inflációé. Ellenszere azonban (s ez talán az okokra is rávilágít) csak egy lehet: a folytonosan megújuló, merészen eredeti és mélyre ható líra. Tóth László újabb költészete ilyennek minősíthető, és kötete ebből a szempontból nem csupán a szlovákiai magyar irodalom eseménye. Bállá Kálmán Képzőművészetről gyerekeknek A képzőművészet — avagy rajz, ahogyan az alapiskolában emlegetik, ezzel is „minősítve" a tantárgyat — nem tartozik a fő tárgyak közé. Ezt bizonyítja, hogy ha ezen múlik a tiszta egyes vagy a kitüntetés, a tanár megadóan legyint, és beírja a kitűnőt, az érdemektől függetlenül. A szülők és a tanárok is sokkal értékesebbnek tartják azt a nebulót, aki a természettudományi tárgyakból (matematika, fizika, kémia, biológia stb.) jeleskedik, mint azt, akiben alkotói vágyak éledeznek. Az alapiskola első osztályától uniformizálásra kárhoztatott gyerekek elöl — gyors tempóban hatalmas tananyagot ömlesztenek beléjük — elzárják az alkotó gondolkodás lehetőségét. A heti egyszeri rajzóra kevés a képességek kibontakoztatásához. A szülők sem lelkesednek különösebben, ha a gyerek festegetéssel, gyurmázással piszmog, főleg, ha piszmogása kitörölhetetlen nyomokat hagy a szőnyegen, a bútoron. Az ismerkedést a művészettel a gyakorlatban haszontalan szórakozásnak, a szabad idő csupán kellemes eltöltésének tekintik. Nem veszik komolyan. Holott sokkal értékesebb, agyontechnizált, számítógépekkel telezsúfolt világunkban pótolhatatlan szerepe van: sokirányú fejlődésünket szolgálja, elterel az elidegenedés felé vezető útról. Az ember értelmét összeköti érzelmi életével, megóvja attól, hogy kibernetikai robottá váljék. Segíti abban, hogy több mindent meglásson, fölfedezzen a világban. Betekintést enged más emberek életébe, hozzásegít, hogy más szemmel, más szemszögből lássunk; hogy jobban megértsük a másik embert — ami a jó emberi kapcsolatok alapja. Lapozgatni, nézegetni is élvezet az olasz M. C. Prette és A. Capaldo szlovák nyelven már másodízben megjelent könyvét (Tvar, tvorivosf, forma, Mladé letá), mely művészetről szól — mindenkinek, a hagyományostól jócskán eltérő módon. Az a célja, hogy felébressze az alkotó tehetséget, s főleg a gyermekeket arra serkentse, hogy fejlessze azt — saját örömére. Szemünk láttára bomlik ki a kőből az emberi test, alakul az egyszerű vonalból kedves arc, formálódik az anyagból iparművészeti tárgy. Nemcsak a képzőművészeti technikákkal ismerteti meg az olvasót, bevezetést nyújt a ritmus, a megfigyelés, a színek, a kompozició, a fény, rejtelmeibe is. Lapozgatás közben az ember szeme saját kezére téved. Mi mindenre termett. Simogat, üt, ad, kifoszt, rombol. És alkot. Grendel Ágota Czillei és a Hunyadiak ízlésesen korhű jelmezek, modemkedően korhű díszlet egyszer zöldet, máskor pirosat mutató lámpákkal, majd „kitakart" rivalda is. Maga a játék eléggé ritmustalan és alacsony hőfokú, szokványos eszközökkel formált jellemek szokványos mozgása; a helyzetekben nincs vibrálás, nem kísérik bennük a szavakat olyan formai árnyalások melyek révén határozott ívben fejlődhetne az előadás, s magasabb gondolati és érzelmi szférába az egész. Pedig a színészek, kissé ugyan eltörpülve a hatalmas barázdált oszlop „árnyékában", láthatóan igyekeznek. Történelmi drámáról, a magyar történelem egyik, a szüntelen török támadások közepette véres hatalmi viszályokkal terhelt koráról van szó. És annak itt inkább hagyományos, mint egyedien korszerű nyelven történő megelevenítéséről. Ezért érzem tévesnek, kis feszültségűnek, ami a színpadon történik. De elsősorban a keretjáték tükrében. A Kémnek — aki mintegy kívülállóként nemcsak szemléli és láttatja, hanem többek között kommentálja is az eseményeket — olyannyira fölényes az iróniája (lám, ezek a magyarok nélkülem is elintézik egymást), hogy hozzá képest vérszegénynek tűnik föl mindaz, ami éppen ennek az iróniának tárgya, célpontja. Ugyanennek az iróniának mennyivel nagyobb rádöbbentő ereje lehetne a mai nézőben, ha hitelessé érlelt, valóban drámai helyzetekre reagálhat. Ilyen törekvésnek azonban nem tapasztaltam jegyét a rendező, Konrád József részéről, de, nem kis meglepetésemre, kísérletező kedvének sem, mint az utóbbi időben szinte minden munkájában, amely egyébiránt a telitalálatok mellett olykor-olykor meghökkentő, stíluskeveredést okozó megoldásokat is hozott. Most mintha hagyta volna, hogy magamagát írja e színpadon a Vörösmarty-dráma, amely, ha alacsonyabb szinten is, de végül célba ér, és azért a rádöbbentés sem marad el a nyilvánvaló aktuaiizálási szándéknak köszönhetően. így mégiscsak érdemes megtekinteni ezt az előadást, már magáért az információs értékéért is, amit persze nem kellene külön hangsúlyozni, ha a Magyar Területi Színház színpadán gyakrabban szerepelne történelmünk, no meg ha a csehszlovákiai magyar közönség olyan kitűnő lenne önismeretből, nemzete históriájának ismeretéből, mint amennyire nem az. Bodnár Gyula Nagyvilág Megvallom, hogy ebben az irodalom-dömpinges világban, amikor a nyomdák és könyvkiadók mázsa-, sőt tonnaszámra ontják a regényt, verset, szociográfiát, memoárt, mindennemű, rangú és fajtájú irodalmat, egyre nehezebben és egyre ritkábban találok igazán jó olvasnivalót. Szobámban mármár életteremet fenyegetve szaporodnak a könyvek, irodalmi folyóiratok, s mégis, egyre ritkább az igazán jó olvasnivaló, az olyan regény, elbeszélés, verseskötet, amely magával ragad, amit nem lehet letenni, amelynek atmoszférája tovább él az emberben. Ezért örültem meg a Nagyvilág októberi számában John Irving: A medve, akit Maine államnak hívtak című elbeszélésének, amelyről később (mint az a Külföldi szerzőink rovatból kiderül a lapvégi ismertetőben) tudtam meg, hogy tulajdonképpen regényrészlet. De, mint a prózánál legtöbb esetben, itt sem a műfaji megnevezés a fontos. A frappáns cím remek írást takar. Pedig ugyanebben a számban olvashatjuk a Nobel-díjas Márquez egyik novelláját és interjúját is, vagy Párái regényrészletét, mégis ezt a „medvés" történetet tartom a legjobbnak a lapban. Maga a történet elég egyszerű: egy átlag-amerikai házaspár már-már unalomig ismert fiatalkori románcát és egymásra találását meséli a gyerekeinek, vagy ha úgy tetszik, mesélik, egymásnak, mert a gyerekek már részletekbe menően ismerik a sztorit, amelyben fontos szerepet játszik egy medve, amelyet a fönt említett furcsa névvel illetnek. Nem lenne szerencsés dolog itt elbeszélni magát az elbeszélést, tehát csak annyit jegyezzünk meg róla, hogy a történet szomorú, nosztalgikus, s az ifjúság gyors elröppenéséről szól, illetve nem erről szól, de ez a lényege. Talán éppen ettől oly élvezetesen jó az
