Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-10-12 / 42. szám

bagolyhuhogást megszoktuk, a kéményben lakó öklöndöző öregembert kipörköljük öszidőben, mielőtt a fűtést elkezdenék. Csupán a vadmacskákat nem szeretem.

Egyszerűen, nyugodtan beszélt Estella, mintha tizenhat év óta ez idő tájt mindig az apjával sétált volna az erdei ösvényen. A füle mellett egy hajszál mint egy hosszú vadfű lengett. A kendőjének — vagy a nyakának — almaillata volt, mint télen a kamaráknak. Hegyes orrú, magas sarkú cipőjében hosszúkat lépett; a cipő orra lépésenként úgy tűnt elő a fodros, fekete szoknya alól, mintha egyetlen szót sem akarna veszíteni a társalgásból.

— Tehát a vadmacskák — folytatta Emléki. — Én még sohasem láttam vadmacskát.

— Valamivel nagyobb, mint a házimacska. A feje és a füle kifejlett, a szeme félelmetes, és úgy tud sírni, mint egy gyermek. Látszólag céltalanul futkosnak ki és be a faodúkba, holdas éjszakákon, de ha a vándorlegény megáll, a vállára ugranak. Minden éjszaka egy .vadmacska ül az ablak elé, a korhadt ecetfára. Zöld szemével egész éjszaka az ágyamba néz. Miután sem én, sem anyám fegyverrel nem tudunk bánni... Ezért kérettük.

— A vadmacska — sóhajtott még mindig regényesen Emléki. Ha nem tévedek, az anyádat fiatal korában vadmacskának neveztem, mert gyakran öszszekarmolt. Vagy talán más volt?

Stella erősen az apja karjába kapaszkodott.

— Nem tudom, hogy szeret-e engem? — szólalt meg, és nagy, fénylő harmatos szemével, gyermekes bánattal az apjára nézett. — Ám, ha egy kicsit szeret, megszabadít a vadmacskától. Nem alszom, és arra gondolok, hogy Mátyás király vadászkastélya mellett, az erdőben van egy feneketlen kút.

Emléki megsimogatta a homlokát, mintha a múltat hessegetné el magától. Elkomolyodott.

— Van fegyver a háznál ?

— Egy régi katonapuska, és mindig töltve.

A házhoz értek, amely olyan volt, mint húsz esztendő előtt. A falusi házak nemigen változtatják külsejüket egy-két emberöltő alatt. A kisajtó ismerősen nyikorgott, mint egy megvénült atyafi, a szomorúfűz ága a földig ért, és a kémény félrebillentette a fejét, mint a karosszékben az öregemberek. Ő fekete ruhában volt, mint mindig, hosszú fűzőben, és kis kendőt tartott a kezében, mint azon az olajfestményen, amelyet leánykorában festett róla egy vándorpiktor. A szeme körül pókhálók, mint egy régi ablakon, amelyet nem nyit ki senki. Az arcán a nyugalom, a gond és az emlékezés, mint három jó barátok üldögélnek őszi délután a dércsipte lugasban. A hangja csendes, mint az őszi szélben az erkélyen kopogó eperfa hangja.

É

jjel Emléki leánya ágya mellett ült. Estella a kispárnákat szerette, és furfangos szalagokat fűzött beléjük. A paplan sárga selymére hétágú korona volt pirossal hímezve; imádságoskönyv, viaszgyertya az éjiszekrényen. A pohárban a víz hidegen csillogott.

— Hol van a vadmacska? — kérdezte Emléki, aki huzamosabb ideje ült egy foxterrierlábú fotelben, és a térdén egy régi Wemdl-féle katonafegyvert tartott.

— Legyen nyugodt, apám. Hisz még éjfél sincs. Anyámmal néha reggelig elbeszélgetünk e helyen. Tudja, miről beszélgetünk?

— A vadmacskáról — mondta szórakozottan Emléki, miután a leánya kezét megsimogatta.

— Korántsem. Magáról beszélgetünk.

Emléki lehajtotta a fejét.

— Alig hihető.

Estella erősen fogta az apja kezét.

— Mindent tudok önről, apám. Tudom, hogy fiatal korában a nők nem hagyták rendes, becsületes életet élhetni. Nyugtalanították, csalogatták, mindenfélét hazudtak önnek. Egybe nagyon szerelmes volt, s ezért évekig ivott, bánkódott, elhagyott városrészekben lehajtott fővel csavargó«, a hidakról hosszan a vízbe pillantott. Esténként mintha mindig láttuk volna önt, amint kibontott köpenyegben, szemére húzott kalappal megy a házak fala mellett Pesten. A szemében csalódás, bánat. Ó, hogy szerettük volna ilyenkor megfogni a kezét, hazahozni. Szép nő volt?

S legszebb, de már elfelejtettem.

— Nos, én majd beszélek magának róla, ha beköszöntőnek a téli napok, és az erdőn hó föd mindent. Csak a mi kályhánkban piroslik egy parázs, mint az emlékezet.

Emléki a sarokba állította a fegyvert. Megnézte az óráját. - Éjfél.

— Még nincs éjfél. Ha elhallgatunk, halljuk a falusi toronyban a harang kongását. Mindig tizenegyet ver...

— Sokat szenvedtem. Nőktől. Élettől. Önmagámtól.

Estella felült az ágyban.

— Adja ide a kezét, és ígérje meg, hogy ezentúl becsületes ember lesz.

Emléki elnevette magát.

— Remélem, nem találta ki az anyád, hogy tömlőében is ültem?

— Mindig szerettük magát, mint egy tékozló fiút. Tudtuk, hogy egyszer visszatér. Maradjon nálunk, velünk. ígérem, hogy anyám csendes lesz ... És egyszer majd férjhez ad engem.

— Megpróbáljuk... Itt minden a régi, mint fiatal koromban. Sokat néztem innen az alkonyt, az ablakból. De a vadmacskát nem látom.

— Ön a vadmacska, apám. Maga ült a holdas éjjeleken az ablakom előtt, és engem nézett. Igaz, hogy nézett, rám gondolt, szeretett? Hisz mindig magáról beszélgettünk.

Emléki megsodorta a bajuszát, bár ez nem volt szokása, rezignáltan nevetett, megsimogatta Estella haját.

— Vadmacska vagyok — dörmögte. — Télire leöljük a malacot, akit este az udvaron láttam.

BABITS MIHÁLY

Kanizsai

Dorottya

Mint a sötét asszony a mohácsi téren, úgy jár a Felejtés köztünk, és egyenként eihantoija holtainkat.

Szolgái fáklyákat tartanak kezükben és a fáklya fénye a lombokra fröccsen s különös árnyakat ingat.

Kopaszon maradtunk fosztott termeinkben. Tört ablakunkon át befütyül a sok szél úgy, hogy meg sem értjük egymást: egyik szél erre fúj, másik szél arra fúj; mi pedig különös táncot táncolunk: ez a tánc a süketek tánca.

Néha egyikünk ledobja magát a földre: Mozdulni sem akar ő többet: elfáradt. ..

Némelyik meg ölni kíván s puha húsba kését sötét kéjjel mártja.

Másik hirtelenül ruháit lerántja s mezítelen áll előttünk.

Nekem a gyilkos is testvérem; én tudom, mily könnyű manapság ölni, s milyen könnyű mondani, hogy minden mindegy.

S testvérem mind, aki felejteni akar és mint a bús folyó, izgatott tajtékkal szénnyes voltát eltakarja.

De jaj, testvéreim, ki mondja meg, mi jobb ? Tán nem feledésben van orvosság, hanem éppen az emlékezésben!

Jertek, óh hömpölyt táj, az új Kanizsai Dorottya járt erre, boruljunk hantjai fölé a vak, titkos rögnek!

Oltsátok ki már a fáklyákat: jön a nap! Lessétek, lessétek, milyen virág fakad a halottas föld porából!

Tán illatát lelkünk süketen is értve összetalál egymás testvér ütemébe, mint vadak a muzsikától...