Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-10-12 / 42. szám
családi kör DÖNTÉS Fotó: KONOZSI ISTVÁN Felcipelték az utolsó bútordarabot is. A kétszobás összkomfortos lakásban nagy volt a felfordulás. Még semminek nem volt helye, mindent a szoba közepére raktak. Kati, az „újdonsült" háziasszony jókora kartondobozt vett elő. — Azt hiszem, a legfőbb ideje, hogy harapjatok valamit. A kis társaság vidám hangulatban ülte körül az élelmiszeres dobozt, amelyből puha kenyér, sajt, szalámi, zöldpaprika meg paradicsom került elő. Amíg jóízűen falatoztak, Kati kipirult arccal nézte őket. Eddig még soha nem tapasztalt érzés kerítette hatalmába. Nem voltak testvérei. Apja, anyja rokonsága is csak azért jött össze karácsonykor, húsvétkor, mert úgy illik, hogy az ünnepeken együtt legyen a család. Kati nem szerette ezeket az összejöveteleket. Úgy érezte, hogy külön-külön mind mások a nagynénik, nagybácsik, mintha együtt vannak, ilyenkor mind más színben mutatja magát. Itt ezek az emberek nem rokonok, és nem vendégek. Munkatársai, akik segíteni jöttek a költözködésben és osztozni örömében. Féltik, mintha a testvérei volnának. Milyen kár, hogy nincs itt István, a férje, nem láthatja, és nem érezheti azt, amit ő... A konyha közepén megállt. Beköltözés előtt többször járt itt, kívülről ismerte a csempék színárnyalatát, a tapéta mintáját. De most. most ez egészen más volt. Főzni jött! Először állt a saját tűzhelye elé .. Éjfél is elmúlt már, amikor befejezték a munkát. Minden darab bútor, könyv, fehérnemű a helyére került, leteritették a szőnyegeket, a függönyök is felkerültek az ablakokra. Segíteni próbált, nem engedték. „Gondolj a gyerekre, nem neked való munka ez!" szóltak rá, ha valamibe belefogott. Amikor egyedül maradt, még sokáig nézelődött új lakásában. Sorra járta a szobákat és nem bírt betelni az örömmel, hogy lakást kaptak. Két esztendei várakozás után teljesült a vágya. Vége az átmeneti albérletnek — ahol szinte moccanni sem mertek, nehogy magukra haragítsák a lakásadókat —, vége a rövidebb-hosszabb különélésnek, a tapintatos és megértő barátnők lakásán eltöltött egy-két órás „lopott" boldogságnak ... Hányszor végiggondolta, hogyan fognak élni, ha fedél alá kerülnek. Igaz, a férje még katona, öt hónapot kell várni, amíg hazatér, de ez idő alatt megérkezik a gyerek, és vele majd gyorsabban telnek a hetek. Kiállta a próbát. Szülei jóslata, hogy otthagyja a férjét, nem vált valóra. Nem egyszerű diákszerelem volt az övék. István derűlátásából merített és ez nemcsak átsegítette gyötrődésein, hanem meg is edzette. Nem volt már az egykori elkényeztetett lány, akinek „szalonképesebb" férjet szántak a szülei, nem egy falusi-fiút, még ha diplomás is. Istvánt nem kedvelték az ő családjában. A fiú hamar észrevette, hogy nincsenek esélyei Kati szüleinél, ezért elkerülte a házukat. Úgy vélte, a lánynak magának kell eldöntenie, hogy elfogadja-e öt olyannak, amilyen, vagy szakít vele. Kati mellette maradt... Lefeküdt, de nem oltotta el a villanyt. A hangulatlámpa puha fénye betakarta. Bármilyen nagy volt az öröme, árnyékként kísérte a szülőkkel megromlott kapcsolat. Most is rájuk gondolt, és a kényelmes, nagy házra, ahol felnőtt, ahol több mint két esztendővel ezelőtt elszántan csomagolta össze holmiját. Anyja többször fölkereste a diákszálláson. Kérj bocsánatot apádtól és haza jöhetsz — csengtek vissza a fülében szavai. Később találkoztak is. Apja fürkészve nézegette a lányát. Sápadtabbnak, soványabbnak látta, mint otthön, amikor a mama főztjét ette. „Nemsokára könyörögve jössz vissza" — mondta Katinak. Az esküvőjükre a nemzeti bizottságra sem jöttek el. Azóta nem találkoztak. Szülei Istvánt okolták azért, mert „elvesztették" egyetlen gyermeküket. Pedig ez nem így igaz. Kétségtelen, hogy ismeretségük meggyorsította azt a folyamatot, ami már évekkel ezelőtt elkezdődött, és István nélkül is bekövetkezett volna. Mert az eszmélés nem jött egyik napról a másikra... Kislány korában sohasem szegült szembe szülei akaratával. Mindent úgy tett, ahogy elvárták tőle. Pedig volt egy-két dolog, amitől viszolygott. Például nem szeretett zongorázni. A napi kétórás gyakorlás még jobban fokozta ellenszenvét. Anyja gyakran mondogatta: „A zongorázás hozzátartozik az általános műveltséghez." Az sem tetszett, hogy nem engedik le az udvarra. Hányszor nézte sóvárogva az ablakból a lenn hancúrozó vele egykorú gyerekeket. Mennyire irigyelte önfeledt játékukat. Egyszer megkérdezte, miért nem mehet ő is közéjük. Édesanyja maga mellé ültette: „Az udvaron csak rosszat tanulnál, mert ott csúnyán beszélnek a gyerekek! ... És ha kinyitjuk az erkélyajtót, ugyanazt a levegőt szívjuk a negyedik emeleten, sőt, még jobbat, mert „azok" ott rúgják a focit, felverik a port..." Óvodába nem járt. Szép és megható mesékkel nevelték. A jó szinte akadálytalanul legyőzte a rosszat, és ő megfogadta, hogy mindig engedelmes, jó gyerek lesz. Amikor kikerült az „életbe", szertefoszlott a bűvösre festett világ. Elfelejtették megtanítani arra, hogy a szép és a jó nem jön önmagától, tenni is kell érte valamit. Otthon mindent megkapott, senkivel nem osztozott, és mindenki csak körülötte forgott. Elkényeztetett, durcás és sértődékeny természetéért évekig fizette a tandíjat. Még most is fáj neki, hogy a tornaórákon kigúnyolták esetlenségéért, hogy osztálytársai összesúgtak a háta mögött és kirekesztették a „titkaikból". Csak a gimnáziumban oldódott fel. Ott talált először igazi barátnőkre. Otthon is elmondta, milyen jól megérti magát Beával és Mártával, de a szülei egyszer sem mondták, hogy hívja meg őket. — Mondd — szólt hozzá egyszer Márta —, miért nem jársz diszkóba? Vagy talán nem engednek el sehová? — Első a tanulás, meg aztán nem szeretek táncolni. A televízióban elég filmet, szórakoztató műsort adnak ... Belepirult a kibeszélésbe. Tudta, hogy a barátnői is észrevették, milyen hamisan cseng a hangja. Akkoriban sok minden megfordult a fejében. Például összehasonlította magát Beával és Mártával. Párhuzamot vont önmaga és barátnői között. Nem véletlenül vonzódott hozzájuk. Okosak, talpraesettek és kiegyensúlyozottak voltak. Mellettük ő is bátrabbnak, magabiztosabbnak érezte magát. Ő sem volt nehézfejű, könnyen tanult, de lámpalázas, gátlásos volt, emiatt felelés közben a felét sem tudta elmondani annak, amit tudott. Azon is sokat töprengett, miért más ö, mint az osztálytársai? Miért tudják, merik olyan kereken és simán kimondani a gondolataikat? És ö miért pirul el még mielőtt megszólalna? Egyszer Bea váratlanul becsengetett h jzzájuk. Kati félszegen vezette be a szobába. — Azért jöttem, hogy megkérjem, engedjék el Katit vasárnap délután hozzánk. Akkor ünnepelem a születésnapomat. A szülők kérdően néztek egymásra. Kati szíve hevesebben dobogott, tizenhat éves volt, de még sehol nem volt szülők nélkül. — Aztán kik lesznek ott ? — szólalt meg egy idő múlva az apja. — Az osztálytársaim, az unokatestvéreim, meg akikkel együtt nőttünk fel a házban. — Fiúk is Jesznek? — Igen! A kínos csendet Kati anyukája törte meg. Bátortalan hangon jegyezte meg: — Mivel délután lesz, azt hiszem, elengedhetnénk ... Jól érezte magát. Könnyűnek és felszabadultnak. A legerősebb benyomást a barátnője apja tette rá. akit akaratlanul is összehasonlított a merev, zárkózott édesapjával, akihez nem tudott közel férkőzni. Aki sohasem avatkozott mások ügyeibe, nem vette észre mások gondját-baját. Elmosolyodott az ötleten. Hogyan festene az apja a kólával, gyümölcslével teli tálcával a táncoló, hangoskodó fiatalok között? Anyját inkább el tudná képzelni ilyen környezetben, de ahhoz előbb apjának kellene megváltoznia. Azelőtt soha nem gondolt arra, hogy a szinte gépies pontossággal felépített életstílus a házirend kialakításában apja volt a főszereplő és a rendező. Anyja csak alkalmazkodott, a döntő szót mindig apja mondta ki. Az első összezördülések ekkor kezdődtek. Szülei szerint Kati szokatlanul kezdett viselkedni. Már elő mert rukkolni nézeteivel, ki merte mondani a gondolatait, nem rejtette véka alá a véleményét, noha tudta, hogy az szöges ellentétben áll apjáéval. A legapróbb dolgok miatt is összetűzésre került sor. A legkomolyabb családi perpatvar akkor tört ki, amikor Kati fellázadt, s azt mondta: nem! Nem hajlandó az iskolában az öntudatos, a természettudományos világnézetet valló lányt, odahaza a vallásost „játszani", s vasárnaponként apukával a templomba járni. Kiabált is, hogy elege van a kétszínűségből, a képmutatásból. Apja szenvtelen könyörtelenséggel mutatott az ajtóra: — Válassz! Vagy vállalod a családod hagyományait, követelményeit, vagy takarodsz! Egy kis bőröndbe pakolta a ruháit, s elment. A testében moccanó élet elűzte keserű emlékeit. Majd az unokájuk... ha meglátják. Ha nem értik is meg, miért történt így minden, talán az ő kedvéért elfogadják ... GÁL ETA (nöio)
