Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-09-28 / 40. szám

A feljegyzések szerint Búcson (Búc) utol­jára az 1 790-es években avattak isko­lát, azóta toldozták-foldozták az épületeket, lakó­házakat alakítottak át, hogy a növekvő faluval együtt gyarapodó iskolások irni-olvasni-számolni tanulhassanak. Élnek még a faluban olyan idős emberek, akik emlegetik: unokáik ugyanabban az épületben tanulták a betűvetést, ahol száztíz éve a dédszülök hallgatták a rektor szavait. Nem csoda hát, hogy idén, szeptember elsején ők is eljöttek a tanévnyitóra, mely egyben iskolaavató ünnepély volt. Várva várt, régen várt iskolaavató. Mert 1963- ban már elkészült egyszer a falu iskolájának terve­zete, a költségvetés is megvolt rá, de akkor — hirtelen — egy másik község kapta meg... A tanítók, a búcsi elöljárók azonban azóta sem tettek le arról, hogy nekik is legyen új, rendes iskolájuk. 1979 novemberében aztán elkezdődhe­tett az építkezés, a választási program részeként, a nemzeti bizottság beruházásával. Úgy tervezték, tizennégy hónap alatt elkészül az iskola, ám mó­dosításokra került sor, így az átadás időpontja eltolódott. De megérte: az ötosztályosra tervezett iskola nyolcosztályos, s van benne tanterem a tizenkét gyermeknek fenntartott 1 —4-es szlovák tannyelvű alapiskolának is. A százhatvan tanuló pedig, aki a magyar tannyelvű osztályokba jár, végre egy fedél alá került, világos, egészséges, szép tantermekbe, tágas udvarú, biztonságos kör­nyezetbe, ráadásul tornatermet is kaptak, amit ezidáig csak hírből ismerhettek. Török István igazgató huszonöt éve jött a falu­ba. „Menyecskének", ahogy a búcsiak tréfásan mondják. Nem kevés gonddal, nehézséggel kellett megküzdenie a negyed század alatt, de olyan kollektívát sikerült összekovácsolnia, amely távla­tot nyújt az iskolának. Volt tanítványainak gyerme­kei járnak már a keze alá, s talán az iskolának is része van abban, hogy a falu összetartó, ha tenni kell, egyszerre mozdul mindenki. — Bizonytalan volt, hogy lesz-e szeptember elsején iskolaavatás — mondja Török István. — \Csak augusztus 27-én vettük át a kulcsokat, akkor láttuk először új munkahelyünket. Bizony, nem volt szívderítő a látvány, a kőművesek után renge­teg munka akadt még ... De egyként jöttek a szülök, a nagyszülők, azok is, akiknek talán már az unokájuk is felnőtt. Szombaton, vasárnap takarí­tottunk, tisztogattunk, villanyszerelők is jöttek ... És sokan kértek szabadságot hétfőre vagy keddre, hogy az udvart, a környéket is rendbe tegyék. Fű még nem zöldell az udvaron, de a földmunkák elkészültek, a tél beálltáig már zsendülhet a pá­zsit. És tovább zsendülhet a hit is a falu lakosságá­ban, hogy érdemes dolgozni, kitartani, megküzde­ni azért, amit nagyon akarnak. Hogy érdemes kilincselni, érvelni, elmenni akár a legfelsőbb szer­vekig igazuk biztos tudatában, mert az iskola falvainkban olyan alap, olyan fontos valami, mint a mindennapi kenyér. Amikor még öt különböző helyen folyt a tanítás, vizes, egészségtelen épüle­tekben, gyakran esett szó a központosításról. Hogy jobb lenne a gyermekeknek, ha valamely szomszédos község tágas, új iskolájába járnának be naponta. De a falu nem adta az iskolát. Bízott benne, bízott a tanítókban. Az érvényesülésről szóló leckét itt így mondták fel: itt szereztem tudásom alapjait én is, innen jutottam el a képes­ségeimnek megfelelő helyre, azt akarom hát, hogy V (női 2. a gyermekem is kiteljesítse énjét, a lehető legtöb­bet tanulja meg. És ez hozott vissza sokakat a faluba a főiskola elvégzése után is. Kit tanítani, kit a szövetkezetbe a javakat gyarapítani. S talán ezért nem költözött el a járási székhelyre a tehet­séges és tettrekész népművelő-óvónő házaspár, bármennyire hívták is őket. Persze, a fiatalabbak közül azért többen elmen­nek, de ők is visáíajámak, s tatarozzák, bővítik a pincesor épületeit, hogy a hétvégeket, a szabad­ságot otthon tölthessék. Olyankor összeülnek egy-egy tányér gyulyás mellé, s meghányják-vetik napi dolgaikat. — És segítjük egymást, az egyik tömegszerve­zet a másikat, a szövetkezet az iskolát, az iskola a szövetkezetét, s ha valamelyik szervnek, szerve­zetnek gondja van, együtt igyekszünk megoldani azt. Hisz mindannyiunk érdeke, a falu jövője múlik rajta. ’ A falu jövője? Nem tudják még az elöljárók sem, hogy 1983-tól a környék mely települése lesz a központ. Két „szomszédvárat" is emlegetnek, ám közben maguk dolgoznak, tervezik, hogy nemso­kára elkészül a helyi nemzeti bizottság új épülete. S mondják: a hatvanötös árvíz rossz is volt, meg jó is. Dunamocsot (Moca) elöntötte, mostanra kor­szerű, új házakkal, új középületekkel bíró falu lett belőle, ez a közigazgatási átszervezésnél döntö. Bátorkeszi (Vojnice) is jobban kiépült, mint Búcs. De azért folyik a munka: néhány éve adták át az új kétosztályos óvodát, igaz, az udvar, a játszótér még várat magára, de a jövő évben el kell készül­nie. Közel vannak a tóhoz, szeretnének fürdőme­dencét is, olyat, hogy az iskolások is használhas­sák. Cserébe néha az óvodások is megkapnák a tornatermet... Tervek vannak hát bőven. Meg apróbb-nagyobb bosszúságok is. Talán ezekre gondolt az iskola tervezőgárdájá­nak vezetője, a nyitrai (Nitra) Épterv képviselője. Szabó mérnök, amikor azt mondta, majd egy év üzemelés után dönt, hogy jó munkát végeztek-e. Ha minden igényt kielégít az iskola és átlaga sem fog romlani. — Mi terveztük az óvodát is, igaz, típustervként, de kikivánkozik belőlem, hogy szívesebben végzek ilyen munkát, mint hatalmas lakótelepek tervezé­sét, átadását. Falun az emberek jobban tudnak örülni az újnak, jobban észreveszik, megbecsülik a munkámat, tudják, hogy én voltam a tervező. Persze, azt is tudják aztán, kit kell szidni. .. De a munkánkban mindig serkentőleg hat az ilyen sze­mélyes kapcsolat. S már tudja azt is, hogy a két tantermes falusi óvodák típusterve nem a legszerencsésebb. Eleve arra kényszeríti az óvónőket, hogy két vegyes korcsoporttal dolgozzanak. Nem oszthatják be a gyermekeket négy-, öt- és hatéves korig terjedő csoportokba, ideálisabb lenne hát háromosztályos óvodákat építeni. Mert fontos, hogy a tervezők olyan épületeket készítsenek megrendelőiknek, amelyekben fölösleges bosszankodások nélkül le­het élni, dolgozni. Ennek szellemében épülhetett fel Búcson a teljes szervezettségű alapiskola, az ötosztályos, alsótagozatos költségvetése árán, te­hát kerek ötmillió koronáért. Az a többlet, amely a munkálatok megkezdése óta eltelt három évben beleépült, az emberi té­nyező függvénye. Elsősorban a közös érdekeket és jogos igényeket szem előtt tartó emberi-társadal­mi összefogásé.

Next

/
Oldalképek
Tartalom