Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-09-28 / 40. szám
^családi kör Anyám, nősülök! Fotó: KÖNÖZSI ISTVÁN Rózsáéknál a hétvége mindig ünnepszámba megy. Rózsa néni lázas izgalommal készül a péntek estére, amikor István fia megérkezik. István huszonnyolc éves mérnök. Jelenleg egy vidéki építkezésen dolgozik. De a mama csak úgy váija őt, mint valaha kisdiák korában. Csak akkor zsörtölődik anyásán, amikor bőröndjéből kiszórja a heti szennyest. — Jaj, fiam, hát meddig fogok még rád mosni. . . István ilyenkor nagyokat hallgat, csak a szemében játszadozik huncutkás mosoly. így ismétlődött ez hét hét után, míg a fiú egyszer az anyja elé állt. — Anyám, a jövő szombatra látogatót kapunk ... Jó lenne valamit készíteni... — Csak nem valami leány jön fiúkérőbe!? — Valami olyasféle. Rózsa mama szeme felcsillant, de hirtelen támadt öröme egyszeriben le is lohadt. Régóta várt erre a pillanatra. Már-már nyugtalankodott is. hogy a fia a „nyakán marad”. Most mégis szorongás vett rajta erőt. Elveszti a fiát... — Ilyen hirtelen? Eddig nem szóltál. — Idő előtt nem akartam. — Szóval komoly? — Az. Rózsa néni leült az asztalhoz, a fiát is oda intette, mert hát ilyen életbevágóan fontos dolgokról nem szoktak csak úgy állva társalogni. — No és. mondd csak, jóravaló? — Úgy tűnik. — Hány éves? — Annyi mint én. — Jaj, fiam, hát fiatalabb nem akadt? — Ez is számít? Rózsa mama elkomorodik. Anya és nagyfia között mindig bensőséges volt a viszony. — Csak nem akarod azt mondani, hogy kifogásod van Irénke ellen látatlanul is, csak a kora miatt? — Kifogás? Nem. Csak tudod, a tapasztalat. — Milyen tapasztalat? — Tudod, ha egy leány huszonnyolc éves koráig nem akadt társra, annak bizonyára oka van. Most István komorodott el. — Anyu, én nem mondtam, hogy Irénke még lány. Irénke asszony. 'nöio) — Az ég szerelmére, csak nem elvált? — Nem. — Már majdnem megijesztettél. — Azt akartam mondani, hogy még nem vált el... — Még? — sápad el Rózsa néni. — Tehát féijnél van? — Már nem sokáig. Csak amíg a bíróság el nem választja őket. — Miattad válik? — A férje miatt. Csalódott. — S te. ugye most azt hiszed, hogy csak a férje volt a hibás? — Minden jel erre vall. — Hát persze. Meghallgattad a férjét is? — Vele nincs miről tárgyalnom. — Jegyezd meg jól, hogy kevés házasság bomlik fel csak az egyik fél hibájából. — Akadhatnak kivételek is, nem? — Persze. De mondd csak. a te Irénkéd akkor is elválna, ha történetesen te nem kerülsz az útjába? — Ezt igazán nem tudhatom. — Belegázolni két ember életébe szerinted természetes? István nagy lélegzetet vett. — Nem kettőébe . . . Irénkének kislánya Ls van. Rózsa néni elsápadt. — Szóval egy asszonyt akarsz elvenni. aki még el se vált és gyereke van? — Igen. — Jól megfontoltad? — Te szoktad mondani, hogy minden házasság lutri. — Csakhogy a nyerőszámokat mások húzzák, az élettársat meg magad választod. — A kockázat minden esetben fennáll. — De elvált feleség gyerekkel eleve rossz választás, nem gondolod? — Túlzott előítélet. — Bár úgy lenne! — Ti idősebbek hajlamosak vagytok az általánosításra. Egy-két esetből rögtön szabályt kovácsoltok. — Gondoltál-e arra, hogy Irénke kislánya számodra idegen? Majd nektek is lesz gyereketek, és a kettő között akaratlanul is különbséget teszel, mert a sajátodhoz erősebb szálak fűznek? — Nézd, anyu, én már határoztam. — Akkor meg nincs miről beszélnünk. — De van. — Kész tények elé állítasz, nem marad más hátra, mint tudomásul venni őket... Az anya megtörtén ül, nézi az asztalt, és lapjára mutatóujjával kifürkészhetetlen figurákat rajzol. — Lakni hol akartok? — szólal meg kis idő múltán. E kérdés már a vereséget jelzi. Kénytelen beletörődni a megváltoztathatatlanba. — Gondoltuk, egy ideig it is ellakhatnánk a szobámban. Míg más megoldás nem akad ... — Szóval ti már ezt is elterveztétek... Irénke elválik és a gyerekével együtt ide költözik hozzánk ... Dehát ebbe nekünk is lehet beleszólásunk. — Azért akarom veletek megbeszélni. — Talán közölni!? Kész tények elé állítani bennünket! — Anyu, nem ismerek rád! — A vesztedbe rohansz, s azt akarod, hogy ehhez még hozzá is segítsünk. Nem, ebből semmi nem lesz! — Hogy lehetsz ennyire elfogult, hisz nem is ismered Irénkét? — A te Irénkédhez semmi közöm! Rólad van szó. A jövődről, a sorsodról. — Az én jövőm. az én sorsom most már közös lesz az övével. Mi megértjük egymást, talán ez a legfontosabb, nem? — Valószínű, hogy megértették egymást az első férjével is. Később rájött, hogy tévedett. Mi lesz, ha egy-két év után rájön, hogy te is csak afféle tévedés voltál az életében? Jegyezd meg. fiam. aki egyszer elvált, könnyen megteszi másodszor is. — Ha ismernéd, más lenne a véleményed. — Bevallhatom, a hallottak után, nincs nagy kedvem az ismerkedésre. — Mégis igaz lenne, hogy a mamák a legszívesebben mindenki elől elzárnák a fiukat? — Nem magamnak akarlak megtartani, hanem óvni szeretnélek. — Mitől? — Egy félresikerült házasságtól és mindentől, ami ezzel jár. — Ennyire hajthatatlan vagy? — Ebben az esetben igen. — Ez az utolsó szavad? — Nem tehetek másképp .. . A fiú szemét elöntötte a könny. Másképp képzelte el ezt a beszélgetést. Bőröndjébe néhány darab fehérneműt és törülközőt csomagolt, szó nélkül ment ki az ajtón. Az anya az ablakból hosszan nézett utána. Szívét szoros abroncsként szorította a fájdalom. NÁDASDI ÉVA
