Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-09-21 / 39. szám
i BARAK LÁSZLÓ___________ =— Feltételes hajnal Az utcákon szemét. Újból hétköznap hajnala. Az ünnep már regenerálódik valahol... A homályban macskák vonítanak, és sehol egy lélek, aki csodálkozna ezen. BETTES ISTVÁN___________________ =— Levél barátaimnak kereszteztem a piros kőevőt a vasorrú bába lányával a piros kőevő most seprőnyélen repül a bába lánya föld alatt törökülésben gubbaszt bánatában zöldre mázolja magát és egész nap szipogva emlékköveket eszik egyszer az is lehet meglágyulnak a sínek s vonatok ringatnak boldogságunk felé a festőknek nem lesz szükségük színre költőknek szóra hangra a zeneszerzőknek jelentőségét veszti minden alapanyag vonatok ringatnak boldogságunk felé Lássátok be én itt keveset tehetek így aztán kínomban lassan eszegetek remélve egyszer majd súlyosabb leszek szavam hasonképpen ugye megértetek ? VAJ KAI MIKLÓS A férfi Egy férfi vonul át tógában a téren. A város még kicsi, de a pazar és tágas palotákban már ott suhog a hírnévre és öröklétre hivatottság. A karcsú kőoszlopok ugyan eltűnhetnek, de végérvényesen mégsem semmisülnek meg. Tudja ezt a tógában haladó férfi, aki nemcsak ifjú és szép. korához képest már bölcs is, és amikor befordul az első utcasarkon, a várost eléri a világtörténelem első városrobbanása. Belevésődik a tudatába, mint ahogy az elkövetkező korok is szépen, sorjában belevésődnek. Már az ötödik vagy hatodik palotasornál halad, a tógát zártabb, de mégsem komor öltözékre váltotta föl. A hóna alatt súlyos papirusztekercset szorongat, amelyre ugyan ő írt, de elolvasni már aligha tudná. A világban különben néhány száz évre háttérbe szorult az olvasás és az írás. Az utca embere riadtan pislog a szélrózsa minden irányába: barbár lovasokról, összetűzésekről érkeznek kósza és megbízhatatlan hírek. A férfi el-elbizonytalanodik. Tekintetéből lassanként kiveszik az ifjúságra jellemző, sugárzó derűlátás. — Az istenek is, akár a halandók, egy idő után elsápadtak, és mint a tűzfogta papirusztekercsek, elomlottak ... A férfi viszont nem állhat meg. Vissza sem fordulhat. Az ö rendeltetése, hogy bejárja a Várost. Megy, megy csak megy és szürkületkor egy újszerű vendégfogadóhoz ér. Szomját enyhíti, éhét csillapítja. És mivel ö az egyetlen vendég, a fogadós — széles mosollyal — elmeséli, hogy nem is olyan régen — valahol egy keleti városkában — három gonosztevőt keresztre feszítettek, és most olyasmit rebesgetnek, hogy az egyikük nem is volt gonosztevő, hanem valamiféle különc, olyasféle, mint Prométheusz... Ó, mennyi idő telt el, hogy Prométheuszt utoljára említették. Egy ezüstöt hajít az asztalra és éjszakára bevackolja magát a legsötétebb és legzártabb sarokba, s pontosan tudja, hogy hosszú és kíméletlen éjszaka vár rá, és reggel nagy sietséggel újra kezébe veheti támaszul szolgáló botját és folytathatja útját teljes napon át, majd ismét alkonyat következik, és ő egy másik fogadóstól kér bebocsátást és megint ő lesz az egyetlen vendég, és a fogadós újabb latrokról és újabb különcökről beszél, nagy részletességgel elmondja a pusztulásukat, míg ezt a mostanit talán benövi a feledés hínárja ... BODNÁR GYULA________________ =— A kárász A világ élte mindennapi életét. Európa valamennyi helyváltoztatásra képes lénye ugyanúgy, mint a többi földrészé. Az emberek, mint bármely más napon — különböző szinten, különböző színvonalon. Az állatok, az elefánttól kezdve a vizfenék-lakó apróállatokig, hasonlóképpen. Első helyre kívánkozó hírekben, kis hírekben, érdekes hírekben sem volt hiány, bár voltak, akik másról is szerettek volna — végre! — hallani, tudni. Annyi mindenről nincs szó napokig. hetekig, hónapokig, évekig. Annyi mindennek és mindenkinek a szempontjából marad megközelítetlen az élet. Itt van például ez a kárász. Azon a napon alig volt öt centi. Közép-Európa legnagyobb folyójának egyik holtágában született, annak a holtágnak is iszaposabb, mindenfélével benőtt részében. Az első pillanattól fogva jól érezte magát, játszott, egyedül is, csapatban is, olykor elmerészkedett a felszínig, a víz és a levegő határára, máskor meg a folyamig, ahol már sodrása kezdődik a víznek, szédítő, zavaros, olajtól szivárványos kavargással, melyet azonban csak messziről nézett. Ugyanis, akárhányszor arra járt, valami azt súgta neki. hogy rosszak a látási viszonyok, kiszámíthatatlan erők ragadhatják el, ki tudja, hová. Hatalmas és szép fűzfákkal, ringó bokrokkal, embermagas fűkoszorúval övezett szülővizét amúgy sem akarta elhagyni, jóllehet ott is, az otthoni tájon, leselkedett rá veszély, ragadozó halak a hintázó vízinövények, bedőlt fák ágai között, parti kövek alól. Amíg kisebb volt, kisebb ragadozók ugrottak feléje, amint elúszott előttük, de amikor már öt centi körüljár egy magafajta hal, a nagyobbak is felfigyelnek rá. így vált, az örökös veszély közepette, mind éberebbé a kárász, védekező ösztöne mind kifinomultabbá. Ugyanakkor megtanulta, mi módon lehet kijátszani az életére törőkét, miközben izomzata, egész teste megkeményedett, mozgása rugalmassá edződött. Nem szeretett csak a mederfenekén kószálni, meleg napokon bátran és jókedvűen evezett a felsőbb, áttetszőbb rétegekben. A hidegebb hónapokban azonban ő is az iszapba bújt. Amíg el nem jött az a nap. Az a pillanat. Minden megmozdult körülötte. Megindult a víz, megindultak a növények, gyökerestül és foszlányokban, rönkök, korhadt deszkák, ezeréves csónakmaradványok emelkedtek ki az iszapból és úsztak el mellette sötéten. Látta, amint a többi kárász és mindenféle halak tehetetlenül sodródnak, fura formájú élőlények kapálóznak, valami robajjal csapódik előtte a vízbe, aztán nekivágódik annak a valaminek. Amikor magához tért, még remegtek uszonyai, időbe telt, amíg nagyobbat mozdultak. Vajon hol lehet? — döbbent meg hirtelen, valahogy szokatlannak érezve helyzetét. Próbált indulni, de hiába, bármelyik irányt választotta, azonnal kemény akadályba ütközött. Konyhaszekrényben úszkált. Pontosabban újra és újra nekilendült, mintha rést akart volna ütni börtöne falán, szája kirongyolódott, de ösztöne csak hajtotta, hajtotta. Aztán összeomlott a ház, szétnyílt a szekrény a gerendák súlya alatt és a kiskárász végre kiúszhatott, szabad terek felé. Szabad terek. Idegen terek — beláthatatlan tenger és sehol a haza. Csak azt a holtágat találná meg, a szülőmedret. Ha más is ott már a víz, ha csupa pusztulás is a táj, de mégiscsak: otthon. Amikor a tudósítók végre arról számolhattak bé, hogy az ár levonult, fölszabadultak a földek, visszatérhettek falvaikba az emberek, a kis kárász már egy kubikgödörben úszkálgatott keresztül-kasul, remélve még mindig, hogy egyszer hazajut. Múltak a napok, hetek, hónapok, a kubikgödörben is helyreállt az élet, egész növényhegyek emelkedtek benne, megtelt a víz apró állatokkal, moszatokkal, és a kiskárász kezdte megszokni új környezetét, megjött az étvágya, barátokra is lelt, akiknek az övével azonos volt a sorsuk, ők se a maguk akaratából kerültek ide. mint ahogy a többi hal sem, köztük a ragadozók. Ez utóbbiak nem sok ideig voltak tekintettel az azonos sorsra. Az első napokban még megelégedtek a sodrásban elpusztult vagy sérült halakkal, de aztán mind gyakrabban vadásztak az élőkre. Akárcsak otthon — gondolta a kiskárász. Múltak az évek is. A kiskárászból lassan kárász lett. súlya megközelítette az egy kilót, ami az ő fajtája esetében majdnem a maximumot jelenti. Májustól júniusig ívott, élvezettel járta násztáncát minden esztendőben. Olykor furcsa alakokat vett észre a parton, amint valamit dobálnak a vízbe, de különösebben sem ez, sem más nem zavarta nyugalmát. A ragadozóktól sem kellett tartania már, kinőtte a legnagyobb szájat is, mellyel a kubikgödörben találkozott. Néhanapján, amikor az iszapba vermelte magát, nosztalgiával gondolt kishalkorára, játékaira, a holtág és a folyam szédítő, zavaros olajtól szivárványos keveredésére. És eszébe jutott a vízindulás. de hogy mi volt az és mivégre, nem tudta soha megfejteni. így: megérteni se. Egy napon dübörgésre lett figyelmes, majd pillanatokon belül föld omlott lavinaként a partfalon. Kétségbeesetten hátrált. Csak nem megint... ? Nem, most valami más történik. Érezte, hogy a gödör kitágul, sőt, utak nyílnak belőle. Határtalan öröm töltötte eL Nem gondolkozott egy percig sem, mint sok sorstársa, akik végül is a maradás mellett döntöttek, nekivágott délnek, legyen bármi a vége. És úszott, úszott, kanálisokon, szűk csatornákon haladt megállás nélkül, és szerencse is segítette: éppen áradt a nagy folyó, megtelt vízzel minden ártéri meder, mélyedés, minden összekötő szoros, melyeken keresztül — hazajutott. Mindjárt körbeúszta a holtágat. Aztán még egyszer. És még egyszer. És emlékezett. És boldog volt. Jóllehet, alig talált valamit a régi tájból, az egykori otthonból. Amikor öröme alábbhagyott, akkor sem bánkódott, hogy otthagyta a kubikgödröt, ahol biztonságban, jólétben élt. Itt egyelőre még helye sem volt. El is indult hamarosan keresni. Ekkor történt az, ami könnyen megtörténhet, meg is történik, minden olyan hallal, amelyik egyik napról a másikra más vízbe, új környezetbe kerül, akár önszántából, akár telepítéssel. Helykeresés közben kevésbé figyel a veszélyre. Jószerivel még arra sem, hogy mit vesz a szájába. Figyelmetlen volt a kárász. És most itt hever előttünk a parton. Olykor dob egyet magán, odébb repül, füvek hajolnak föléje, eltakarják, fájdalmával együtt, amilyet még a legnehezebb időkben sem érzett. Már tudja, hogy hibát követett el, feledte, hogy nem minden édes és nem mindig biztos, ami otthon. Jaj, az a pillanat. Valami átfúlja a szájpadlását, valami nyomban ránt egyet rajta, iszapfelhő, rémület a többi hal szemében. Védekezik, vergődik. indulna jobbra, indulna balra, indulna vissza le a mélybe, ha legalább kiköphetné vagy kiszakíthatná szájából, ami átszúrta, de a láthatatlan erő nem ereszü. vonja, húzza őt. és már világosodik a víz. már nincs is víz. Már nincs semmi, ami volt. És látja a fűtakaró résein át, amint furcsa alakok ugrándoznak fölötte. _________J (női 5) í
