Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-09-21 / 39. szám
H. MÉSZÁROS ERZSÉBET Az újságíró dolga Naprakészen, ám megfontolt véleménnyel, világosan és őszintén, elkötelezetten és tárgyilagosan írjon. A fejlődés igényes és bonyolult időszakában mutassa meg a dolgozó ember küzdelmeit, győzelmét, egyre nagyobb szaktudást igénylő munkamódszereit, egy-egy speciális területen belül felfedezéseit, újításait, vagy ugyanitt elemezze a problémákat, egyúttal láttassa a megoldás módját, útját. Az újságíró dolga, feladata is egyre nehezebb, igényesebb. Az írás hatékonysága, hitele, felelőssége, minősége éppúgy feladat, mint ugyanezek a követelmények a termelésben. Érthető: a tudományos műszaki forradalom időszakában dolgozó, azt megvalósító olvasónak ír az újság. Korunk művelt olvasója elvárja, hogy munkáját ne csak értse, leírja, segítse is az újságíró valamiféle ösztönző ötlettel, véleménnyel. Az egy-egy laptól kapott információkat összeveti a rádió, a tévé, a többi általa figyelt újság, sajtótermék híreivel, információival és ezek viszonylatában alakítja ki saját véleményét, fogadja el vagy kérdőjelezi meg egyik vagy másik újság vagy újságíró nézeteit, stílusát, szemléletét. Közérzete megfogalmazását éppúgy igényli, mint törekvéseinek, igyekezetének észrevétlen vagy demonstratív megerősítését, hangsúlyozását. Ezáltal bátrabbá, derűlátóbbá válik, s úgy érzi, véleménye helyes, igaz, s vele együtt sokan vallják ugyanazt, vagy látják ugyanúgy a tennivalókat. Újságirószemmel úgy látom, napjaink legnehezebben megvalósítható feladata az egyéni, a személyes felelősség vállalása. Nem kevés ma az olyan olvasó, aki az újságírótól kéri számon a bátorságot, az újságtól a szókimondást — sokszor olyan esetekben, olyan dolgokban, amikor neki, az olvasónak kellett volna fölemelnie a szavát. Nem egy ember a saját gyengeségeit veti az újságíró szemére: „Féltek megírni, nem meritek megbírálni" ... S a kérdésre, vajon ő, saját üzeme, munkahelye felpanaszolt dol, gában mikor s hol szólt, csupán legyintés a válasz — mintha nem rajta, máson, másokon múlna. Nem más a helyzet azoknak a vezető beosztást betöltő embereknek az esetében sem, akik hozzáértéssel sorolják, mi mindent kellene másképpen, okosabban, jobban tennünk, így és így szerveznünk, ellenőriznünk, mennyivel több fegyelemmel kéne dolgoznunk, akik látják az ország minden dolgát-gondját, de csak szűk baráti körben, egymás között, vagy „nem azért mondom, hogy megírja” figyelmeztetéssel beszélnek róla az újságírónak. Ahelyett, hogy munkakörük, szaktekintélyük súlyával, személyes felelősséggel ott mondanának véleményt, ahol az előrehaladás módját, eszközeit pontosíthatnák a segítségükkel. Ez az óvatos személytelenség jellemzi még egyikük-másikuk nyilatkozatát is, amitől aztán sem az újságíró, sem az olvasó nem lesz okosabb. „Mondott mást, többet is, de azt nem akarta, hogy leírjam" — teszi le a nyilatkozatot a szerkesztőségi asztalra ilyenkor a tapasztalatlanabb újságíró. A tapasztaltabb ott toporog, várakozik, vitatkozik, újra kérdez, mindent áttanulmányoz, érvel, amíg az illető végül kötélnek áll. Vállalja a nyilvánosság előtt is tépelődései, útkeresései, balsikerei, sikerei titkának elmondását. Ilyenkor érzi az olvasó, hogy bepillantott egy ember övéhez hasonló töprengéseibe és kockázatot is vállaló munkájának összetevőibe, s ez ad ösztönzést, erőt, lendületet neki is. Ha munkája feszültségeit, alkotó gondjait ilyen nehezen „adja ki" a riportalany, a kérdezett, mennyivel nehezebb közelférkőzni korunk emberéhez, ha életmódját, munkahelyi kapcsolatait, érzelmeit akarja az olvasó elé tárni, elemezni az újságíró. Még szerencse, hogy a társadalomkutatás, a szociológia elég felmérést és tanulmányt kínál hivatkozási alapnak, így az egyes magatartástípusok kiragadása nélkül, személytelenné általánosítva, „esetekben" példálózva cserkészheti végig azokat a területeket, amelyekre a polgári erkölcsi kódex értelmében illetlen, „tilos a bemenet". Az otthon négy falával körülhatárolt „külön világ" csak látszólag „magánterület". Itt nevelődik kétszínűvé vagy őszintévé a gyermek, itt tanulja meg s ismeri meg a tisztelet, a bizalom, a szeretet, a hűség, a szerelem, a kötelesség fogalmát, itt alakul ki benne az az erkölcsi értékrendszer, amely egész életére meghatározza a jellemét. Bizony, jócskán akad az egyre markánsabban jelentkező szocialista jelleg hátterében korunk emberének magatartásában olyan kispolgári mentalitás is, aminek a „kiteregetésére", fölemelgetésére az érintett olvasó nagyon érzékeny. A polgári illemtanon túlmutató, nem viselkedést, hanem magatartást, erkölcsi elveket számonkérő írásoknak ma kisebb a visszhangja, mint pl. öt-hat évvel ezelőtt. Mintha a világgazdasági helyzet fölmentené nálunk is az ügyeskedőket, a „kéz kezet mos", az „akinek Krisztus a komája, könnyen üdvözül" stb. „igazságokat" valló és hirdető egyéneket, s feljogosítaná őket „a minden eszközzel biztosítsam saját és gyermekeim anyagi jólétét" — cél szentesíti az eszközt — érvényesítésére. Alig válik hiánycikké a legkisebb háztartási eszköz, máris feltűnik a feketepiacon, persze borsosabb áron, mindenki szeme láttára, szeme előtt. „Kinek az asztala" intézkedni, nehéz kideríteni, mert küldik az újságírót egyik ajtótól a másikig, illetékestől illetékesig. Ha bírálni, szóvá tenni ilyen nehéz, akkor válassza a pozitív példa erejét — mondhatja az olvasó. Igenám, mintha abban nem keresnének a kákán is csomót... Miért éppen X-ről, miért az Y-ról írt, miért öt dicsérte? Ha történetesen nő az illető, s még fiatalabb, mint az ördög öreganyja, akkor ki tudja, valós érdemekért kapta-e kitüntetést, a dicséretet, vagy azért, mert valakinek a valakije, ha más nem, „rokona, vagy ismerőse". De ne fessem ilyen sötétre a képet, ez csak az általában jelenlévő emberi megszólás, „jóindulat", s ennyi szó mindig érte az újságíró „háza elejét". Az olvasók többsége méltányolja, bizalommal fogadja a neki szóló sorokat, föllelkesül a biztatáson, érvel a sajtó jó példájával, hiányosságokat taglaló észrevételeivel. Viszont munkahelye, lakóhelye ügyében a sajtó, mint „felsőbb hatalom" valóban csak biztatást, példát, érvet adhat, jobban dolgozni, fegyelmezettebben szervezni, szólni s tenni — neki kell, az olvasónak, akár lakógyűlésen, akár valamelyik tömegszervezet tagja, tisztségviselője, akár az üzem szakszervezeti tagjaként. Saját nevében, saját véleményét megfogalmazva és kimondva. A világ asszonyainak még 61 százaléka analfabéta. Éhség és betegség, szociális és szellemi nyomor pusztítja őket. Mi, saját portánkon túl nézve, értük is felelősséget érzünk. Eredményeinkkel a szocialista társadalom létrehozására ösztönözzük őket, amely gyermekeik jövőjének, békés és boldog életének feltételeit ígéri. Anyagi segítségünk gyógyszer, tápszerek, ruhák formájában jut el hozzájuk, ha úgy s annyit termelünk, hogy támogathassuk őket. Helyünket a világban és dolgunkat hazánkban ez a felelősség hatja át, és az újságíró e felelősség súlya alól sem sajtónapkor, sem utána nem mentheti fel az olvasót. (nű 3)
